2014.06.27.
Csorja Gergely: Mitől jobb a Nyugat
Azt tudjuk, hogy
mitől nem. Nem működnek jobban a vállalatok, nem dolgoznak többet
az emberek, nem rendelkeznek általában több ismerettel és a vállalati
rendszerek sem hatékonyabbak. A rendkívül képzett és elismert
menedzsment, a marketing, a humán erőforrás menedzsment és a többi
hókuszpókusz nem biztosít hatékonyabb, pontosabb, jobb működést.
Mindezt azért
mondom, mert volt szerencsém részt venni egy kimondottan nagy és
elismert nyugati vállalatóriás több napos rendezvényén, ahol
a résztvevők a vállalatóriásban évtizedek óta felhalmozódott
tudást és esténként jelentős mennyiségű alkoholt szívhattak
magukba.
Prezentációt
prezentáció követett, megismerkedhettünk a vállalat működésével,
belső értékeivel, filozófiájával, hitvallásával és a többi
semmitmondó, bugyuta, rosszul előadott szöveggel, természetesen
kivetített powerpointdiákkal gazdagon szemléltetve.
A prezentációk
visszatérő eleme, hogy az egyik vezető dicsérte a másikat,
illetve általában az egész vállalatot és minket, tudatlan külső
szemlélőket a meggyőzés legegyszerűbb eszközeivel próbáltak
manipulálni.
Egyrészt jó szállodában
laktunk, adtak enni-inni, szállítottak luxusbuszokkal. Másrészt
mindig elmondták, hogy éppen az imént micsoda nagyszerű,
professzionális, kiemelkedő, perfekt, briliáns előadást
hallhattunk a nagyszerű, professzionális, kiemelkedő, perfekt,
briliáns vállalat működéséről és, hogy köszönik nagyszerű,
professzionális, kiemelkedő, perfekt, briliáns munkatársaiknak,
hogy ennyire jók.
Ez a már-már
visszataszító öntömjénezés szükséges eleme a prezentációknak,
és ezt úgy hívják, hogy önbizalom. Önbizalommal telt itt
mindenki és bizony a második üveg bor után ez az önbizalom
meggyőződéssé erősödik a gyenge emberi lélekben.
A meggyőzés
lelki hátterét egy fontos, mondhatnók, materiális tény is erősíti:
ott van a pénz. Az óriásvállalatnál annyi pénz van, hogy el
sem tudjuk képzelni és ez a tény önmagában is elég, hogy a pénz
hiányával küszködő meggyőzendők lelkesedjenek.
Ha ehhez hozzávesszük,
hogy az óriásvállalat nyugati dolgozói ebből a hatalmas pénztömegből
bőségesen részesülnek, hogy az állam még nagyobb pénzek
felett rendelkezik, melyből juttat a polgároknak, és hogy a vállalatok
sokasága megteremti azt a tömeget, mondhatnók középosztályt,
mely fogyasztásával, mindennapi életével mozgásban tartja a
gazdaságot, akkor világossá válik, hogy a nyugati létforma,
az összes ellentmondásával, felületességével és káros hatásával
együtt is kényelmes és vonzó. Pontosabban kényelmes, ezért
vonzó.
Ezért a kényelemért
a világ többi – a nagyobbik – része persze nagy árat
fizet, és még nagyobbat fizetett. Ez a gazdagság egy évszázadok
óta tartó szisztematikus hatalomépítés, közkeletűbben kizsákmányolás
eredménye. A kizsákmányolás rendszere egyre kifinomultabb,
egyre nehezebben tetten érhető, de egy-egy komolyabb pénzügyi
és katonai agresszió, melyet finoman nyomásgyakorlásnak
szoktak nevezni, azért mutatja, hogy a Nyugat kénytelen időről
időre az eredeti eszközhöz visszatérni: a tiszta, agresszív
erő alkalmazása nélkül a hatalom nem tartható fenn.
Sőt komolyan
felvetődik, hogy a Nyugat jóléte az erő alkalmazásával együtt
sem tartható fenn. Az erő hatalma ugyanis viszonylagos, attól függ,
hogy milyen erő áll vele szemben. És bizony a világ nagyobbik
része – bár a nyugati jólét közelébe se jutott – de kiállhatja
a próbát.
Mi magyarok most
azért vagyunk borzasztóan nehéz helyzetben, mert nekünk egyik
forgatókönyv, az erőfitogtatás egyik kimenetele sem tűnik
kedvezőnek.
Ha a Nyugat képes
feltámadni és továbbra is ráerőltetni akaratát a világ többi
vagy legalább jelentős részére, akkor feltehetőleg ránk is
jelentős nyomás fog nehezedni. Annak ellenére, hogy lényegében
a Nyugathoz tartozunk. A Nyugat vezető államai, az Egyesült Államok
és az 52-dik szövetségi államnak is csúfolt Anglia,
Franciaország, valamint a csak gazdaságilag előretörő Németország
kialakította a periféria államaira vonatkozó politikáját,
amely ezeket az államokat, köztük hazánkat is csak pufferországnak
tekinti.
Ezek a pufferországok
munkaerő-, felvevőpiac- és nyersanyagforrásként, illetve tárolóként
funkcionálnak, és mint ilyeneknek szükségszerűen alávetett,
kiszolgáltatott helyzetben kell lenniük. A pufferországok ilyen
minőségükben való megtartásának költségeit Németország
állja, aki még mindig csak gazdasági hatalom lehet, de ez a
gazdasági teljesítmény egyre inkább megteremti az igényt,
hogy a második világháború utáni politikai és katonai béklyókat
lerúgja magáról.
Minden olyan kísérlet,
amely a pufferlét ellen van, komoly ellenállásba ütközik, és
ha elér is eredményeket, ha a függetlenedés, a megerősödés
útján tesz is néhány bizonytalan vagy éppen – mint most mi
– magabiztos lépést, a periféria akkor sem tud kilépni a
pufferlétből, mert ahhoz életszínvonalát, gazdasági és
katonai erejét, ezzel együtt politikai befolyását olyan erejűvé
kellene tennie, mellyel kizsákmányoltból kizsákmányolóvá válhat.
Márpedig ezt a
Nyugat vezető hatalmai nem hagyhatják, mert akkor a továbbiakban
nem ők, hanem az erőre kapott egykori periféria lenne a vezető
erő.
A másik lehetőség,
hogy a Nyugat elgyengül, és más, a Nyugaton kívüli hatalmak
erősödnek meg. Ekkor mi vagy együtt – de talán kisebb ütemben
– gyengülünk a Nyugat erős ál-lamaival, és végül nem mi
érjük utol őket, hanem ők süllyednek hozzánk, vagy átpártolunk
és kilépünk ebből az ezeréves szerződésből.
Utóbbi eset, tehát
a kelet felé fordulás, ma egyre népszerűbb téma a magyar közéletben.
A kelet felé fordulás – amennyiben az olyan mértékű, hogy a
hátunkat mutatjuk a Nyugatnak –, a már említett megerősödés,
kizsákmányoltból kizsákmányolóvá válás nélkül nem
hozhat lényegi eredményt. Csak annyi történik, hogy a Nyugat
perifériája helyett, a kelet perifériája leszünk. Ha ez a
kelet Oroszországot jelenti, akkor ez semmiképpen sem hálás
szerep.
A Nyugat tehát ma
annyival jobb, hogy hosszú, békés és esetenként szép együtthanyatlásban
lehet részünk, a gyors és dicstelen elpusztulás, vagy rabságban
sínylődés helyett.
A harmadik út, a
kizsákmányoltból, kizsákmányolóvá válás útja, ma elvész
a messzeségben. Se gazdaságunk, se haderőnk, ennek megfelelően
politikai befolyásunk sincs, hogy erre az útra léphessünk.
Ahhoz, hogy egyáltalán arra keresgélhessünk, még nagyon sokat
kell fejlődnünk. Hogy ez a kívánatos fejlődés megtörténik,
természetesen nem zárható ki. De nagyon kicsi az esélye. Ahhoz
ugyanis a ma kormányon lévőknek az ésszerűtlenség határáig
kéne elmenniük a protekcionizmusban és a tisztogatásban. Ezt
pedig a társadalom, a saját szavazóbázis és politikai
holdudvar sem támogatná. Sőt!
A helyzet mégsem
reménytelen. Most a legreménytelenebb a katonai erő ügye, a többiben
legalább megindultak bizonyos folyamatok. Ne adjuk fel!
|