vissza a főoldalra

 

 

 2014.06.27. 

Csorja Gergely: Mitől jobb a Nyugat

Azt tudjuk, hogy mitől nem. Nem működnek jobban a vállalatok, nem dolgoznak többet az emberek, nem rendelkeznek általában több ismerettel és a vállalati rendszerek sem hatékonyabbak. A rendkívül képzett és elismert menedzsment, a marketing, a humán erőforrás menedzsment és a többi hókuszpókusz nem biztosít hatékonyabb, pontosabb, jobb működést.

Mindezt azért mondom, mert volt szerencsém részt venni egy kimondottan nagy és elismert nyugati vállalatóriás több napos rendezvényén, ahol a résztvevők a vállalatóriásban évtizedek óta felhalmozódott tudást és esténként jelentős mennyiségű alkoholt szívhattak magukba.

Prezentációt prezentáció követett, megismerkedhettünk a vállalat működésével, belső értékeivel, filozófiájával, hitvallásával és a többi semmitmondó, bugyuta, rosszul előadott szöveggel, természetesen kivetített powerpointdiákkal gazdagon szemléltetve.

A prezentációk visszatérő eleme, hogy az egyik vezető dicsérte a másikat, illetve általában az egész vállalatot és minket, tudatlan külső szemlélőket a meggyőzés legegyszerűbb eszközeivel próbáltak manipulálni.

Egyrészt jó szállodában laktunk, adtak enni-inni, szállítottak luxusbuszokkal. Másrészt mindig elmondták, hogy éppen az imént micsoda nagyszerű, professzionális, kiemelkedő, perfekt, briliáns előadást hallhattunk a nagyszerű, professzionális, kiemelkedő, perfekt, briliáns vállalat működéséről és, hogy köszönik nagyszerű, professzionális, kiemelkedő, perfekt, briliáns munkatársaiknak, hogy ennyire jók.

Ez a már-már visszataszító öntömjénezés szükséges eleme a prezentációknak, és ezt úgy hívják, hogy önbizalom. Önbizalommal telt itt mindenki és bizony a második üveg bor után ez az önbizalom meggyőződéssé erősödik a gyenge emberi lélekben.

A meggyőzés lelki hátterét egy fontos, mondhatnók, materiális tény is erősíti: ott van a pénz. Az óriásvállalatnál annyi pénz van, hogy el sem tudjuk képzelni és ez a tény önmagában is elég, hogy a pénz hiányával küszködő meggyőzendők lelkesedjenek.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy az óriásvállalat nyugati dolgozói ebből a hatalmas pénztömegből bőségesen részesülnek, hogy az állam még nagyobb pénzek felett rendelkezik, melyből juttat a polgároknak, és hogy a vállalatok sokasága megteremti azt a tömeget, mondhatnók középosztályt, mely fogyasztásával, mindennapi életével mozgásban tartja a gazdaságot, akkor világossá válik, hogy a nyugati létforma, az összes ellentmondásával, felületességével és káros hatásával együtt is kényelmes és vonzó. Pontosabban kényelmes, ezért vonzó.

Ezért a kényelemért a világ többi – a nagyobbik – része persze nagy árat fizet, és még nagyobbat fizetett. Ez a gazdagság egy évszázadok óta tartó szisztematikus hatalomépítés, közkeletűbben kizsákmányolás eredménye. A kizsákmányolás rendszere egyre kifinomultabb, egyre nehezebben tetten érhető, de egy-egy komolyabb pénzügyi és katonai agresszió, melyet finoman nyomásgyakorlásnak szoktak nevezni, azért mutatja, hogy a Nyugat kénytelen időről időre az eredeti eszközhöz visszatérni: a tiszta, agresszív erő alkalmazása nélkül a hatalom nem tartható fenn.

Sőt komolyan felvetődik, hogy a Nyugat jóléte az erő alkalmazásával együtt sem tartható fenn. Az erő hatalma ugyanis viszonylagos, attól függ, hogy milyen erő áll vele szemben. És bizony a világ nagyobbik része – bár a nyugati jólét közelébe se jutott – de kiállhatja a próbát.

Mi magyarok most azért vagyunk borzasztóan nehéz helyzetben, mert nekünk egyik forgatókönyv, az erőfitogtatás egyik kimenetele sem tűnik kedvezőnek.

Ha a Nyugat képes feltámadni és továbbra is ráerőltetni akaratát a világ többi vagy legalább jelentős részére, akkor feltehetőleg ránk is jelentős nyomás fog nehezedni. Annak ellenére, hogy lényegében a Nyugathoz tartozunk. A Nyugat vezető államai, az Egyesült Államok és az 52-dik szövetségi államnak is csúfolt Anglia, Franciaország, valamint a csak gazdaságilag előretörő Németország kialakította a periféria államaira vonatkozó politikáját, amely ezeket az államokat, köztük hazánkat is csak pufferországnak tekinti.

Ezek a pufferországok munkaerő-, felvevőpiac- és nyersanyagforrásként, illetve tárolóként funkcionálnak, és mint ilyeneknek szükségszerűen alávetett, kiszolgáltatott helyzetben kell lenniük. A pufferországok ilyen minőségükben való megtartásának költségeit Németország állja, aki még mindig csak gazdasági hatalom lehet, de ez a gazdasági teljesítmény egyre inkább megteremti az igényt, hogy a második világháború utáni politikai és katonai béklyókat lerúgja magáról.

Minden olyan kísérlet, amely a pufferlét ellen van, komoly ellenállásba ütközik, és ha elér is eredményeket, ha a függetlenedés, a megerősödés útján tesz is néhány bizonytalan vagy éppen – mint most mi – magabiztos lépést, a periféria akkor sem tud kilépni a pufferlétből, mert ahhoz életszínvonalát, gazdasági és katonai erejét, ezzel együtt politikai befolyását olyan erejűvé kellene tennie, mellyel kizsákmányoltból kizsákmányolóvá válhat.

Márpedig ezt a Nyugat vezető hatalmai nem hagyhatják, mert akkor a továbbiakban nem ők, hanem az erőre kapott egykori periféria lenne a vezető erő.

A másik lehetőség, hogy a Nyugat elgyengül, és más, a Nyugaton kívüli hatalmak erősödnek meg. Ekkor mi vagy együtt – de talán kisebb ütemben – gyengülünk a Nyugat erős ál-lamaival, és végül nem mi érjük utol őket, hanem ők süllyednek hozzánk, vagy átpártolunk és kilépünk ebből az ezeréves szerződésből.

Utóbbi eset, tehát a kelet felé fordulás, ma egyre népszerűbb téma a magyar közéletben. A kelet felé fordulás – amennyiben az olyan mértékű, hogy a hátunkat mutatjuk a Nyugatnak –, a már említett megerősödés, kizsákmányoltból kizsákmányolóvá válás nélkül nem hozhat lényegi eredményt. Csak annyi történik, hogy a Nyugat perifériája helyett, a kelet perifériája leszünk. Ha ez a kelet Oroszországot jelenti, akkor ez semmiképpen sem hálás szerep.

A Nyugat tehát ma annyival jobb, hogy hosszú, békés és esetenként szép együtthanyatlásban lehet részünk, a gyors és dicstelen elpusztulás, vagy rabságban sínylődés helyett.

A harmadik út, a kizsákmányoltból, kizsákmányolóvá válás útja, ma elvész a messzeségben. Se gazdaságunk, se haderőnk, ennek megfelelően politikai befolyásunk sincs, hogy erre az útra léphessünk. Ahhoz, hogy egyáltalán arra keresgélhessünk, még nagyon sokat kell fejlődnünk. Hogy ez a kívánatos fejlődés megtörténik, természetesen nem zárható ki. De nagyon kicsi az esélye. Ahhoz ugyanis a ma kormányon lévőknek az ésszerűtlenség határáig kéne elmenniük a protekcionizmusban és a tisztogatásban. Ezt pedig a társadalom, a saját szavazóbázis és politikai holdudvar sem támogatná. Sőt!

A helyzet mégsem reménytelen. Most a legreménytelenebb a katonai erő ügye, a többiben legalább megindultak bizonyos folyamatok. Ne adjuk fel!