vissza a főoldalra

 2014.05.08. 

Csorja Gergely: A gigavállalatok válsága

A működő szocializmus nem létezik, a létező szocializmus nem működik. Ezt a szellemesnek tartott mondást a 80-as évekre végletes válságba került szocialista nagyvállalatok folyosóin, halkan, egymás között, de naponta lehetett hallani. A szocialista nagyvállalat kudarcát több okra vezetik vissza:

A politikai célú központi irányítás, a racionális döntések hiánya, a munkamorál, a feleslegesen sok alkalmazott és ezek összessége, azaz a hatékonyság teljes hiánya. Egy egész generáció élte le az életét úgy, hogy nem volt jelentősége a teljesítménynek, gyakorlatilag semmilyen következménnyel sem járt az ellébecolt munkaidő. Végigkávézott, végigbeszélgetett munkanapok, felesleges tevékenységek, munkának álcázott lődörgés. Meggyökeresedett a vélemény, hogy emiatt nem épült a szocializmus, és hogy a teljesen elhibázott tervgazdaság mellett vagy azzal együtt a társadalmi méretű semmittevés és a felelősség teljes hiánya okozta a rendszer gazdasági csődjét.

Ha azonban jobban körülnézünk a világban, akkor valami egészen furcsa jelenséggel szembesülhetünk. A hatékonyságot zászlajára tűző tőkés nagyvállalat és a szocialista nagyvállalat között szembetűnő hasonlatosságokat fedezhetünk fel. Ez a kijelentés hosszas indoklásra szorul.

A multinacionális óriásvállalatok rendszere lényegében eluralta a földet. Magyarország gazdasági teljesítménye nem éri el a világ 36. legnagyobb árbevételével rendelkező vállalatának gazdasági teljesítményét. A világ legnagyobb vállalatai között akad olyan, amelyiknek négyszer nagyobb az árbevétele, mint a teljes magyar GDP.

Ha az első 20 vállalat összeállna, akkor többet termelnének, mint Németország mindenestül, így Japán után ez a konglomerátum lenne a világ negyedik gazdasági hatalma.

Ez azonban – bármily meglepő – nem jelenti azt, hogy ezek a gigavállalatok jól működnének. Sőt! Azt látjuk, hogy valahonnét az évi 100 millió dolláros árbevételtől teljesen mindegy, hogy milyen hatékonysággal működik egy cég. Nem számít, hogy a vezetés, a menedzsment jó vagy rossz döntéseket hoz. Nem érdekes, hogy az alkalmazottak egész nap kávéznak és facebookoznak, vagy valami értelmes munkával töltik az időt.

A gigantikus méretű szervezetek ugyanis önálló világgá válnak. Ezek előtt a monstrumok előtt minden ajtó megnyílik. Lényegében nem valamiféle gazdasági környezethez, a világhoz alkalmazkodva működnek, hanem ők határozzák meg a gazdasági környezetet. Államok versengenek, hogy óriáisi támogatásokkal, gigantikus pénzekkel próbálják meg elcsábítani vagy éppen helyben tartani a gazdasági monstrumokat. Mindenki ezeknek a cégeknek akar dolgozni és erőfölényük olyan mértékű, hogy lényegében bármit megtehetnek.

Korlátlanul állnak rendelkezésükre anyagi források. Minden bank ezeket akarja finanszírozni. Ezenkívül lényegében bármilyen mértékű állami támogatást képesek kicsikarni.

Ennek megfelelően az oly sokat hangoztatott egészséges verseny csak lent, a kis- és középvállalatok szintjén érvényesül. Ezek a gigacégek csak látszólag versenyeznek, valójában óriásira duzzasztott szervezetük garantálja, hogy a rossz, sőt mi több tökéletesen idióta döntések se okozzanak különösebb megrázkódtatást.

Bár egyes munkakörökben rengeteget dolgoznak a gigacégek alkalmazottai, de akárcsak szocialista társaiknál a cég bürokráciája hatalmasra van duzzasztva. Számtalan értelmetlen állás, rengeteg számítógépezgető és kávézgató munkatárs található az óriásvállalatoknál. A semmittevés több munkakörben állandósul, miközben a beszállítókat folyamatosan szorongatják. Bár itt is előfordul kivétel, vannak túlszámlázó beszállítók is.

A legsajátosabb helyzetben a vállalat menedzsmentje van. Egy gigavállalat éléről lényegében csak felfele lehet bukni. Jó példa erre Wolfgang Dürheimer, a VW csoport menedzsmentjének oszlopos tagja.

Dürheimer a BMW-nél indította karrierjét. 1999-ig ott töltött be különféle pozíciókat, majd a Porschéhez került. Innen ment a VW csoporthoz, ahol a Bentley és a Bugatti vezérigazgatói teendőit látta el. 2012-ben került az Audihoz a kutatás-fejlesztési részleg élére. Itt megállapította, hogy a villanyautónak nincs jövője és leállította az AUDI előrehaladott fejlesztéseit. Ezzel sok milliós kárt okozott a cégnek, mivel közben a villanyautók egyre népszerűbbek lettek. 2013 júniusában aztán végre felfigyeltek a dúlásra, de csak rövid pihenőre küldték. Most kinevezték a cégcsoporthoz tartozó Bentley elnök-vezérigazgatójának.

A totális felelőtlenség és alkalmatlanság egyik legismertebb példája Richard S. Fuld a Lehman Brothers egykori elnök-vezérigazgatója. Fuld lényegében csődbe vitte az óriási bankot és ezzel nagyban hozzájárult az egész világot megrengető hitelválsághoz. Ennek ellenére a 2007-es válság kitörése előtt több mint 300 millió dollár fizetést és prémiumot vett fel. Bár vád alá helyezték, de lényegében sértetlenül úszta meg a botrányt.

Az óriásvállalatok menedzsmentje tulajdonképpen bármit megtehet. Jó példa erre Jeffrey R. Immelt a General Electric konglomerátum elnök-vezérigazgatója. Immelt Obama elnök kinevezte az amerikai gazdaság fellendítéséért felelős tanácsadó testület tagjának. Sőt vezetője lett a Munkahelyekért és Versenyképességért felelős tanácsnak. Ebben a minőségében mint az amerikai munkahelyekért felelős kormányzati tényező még a kinevezése évében Kínába telepítette a General Electric gigantikus röntgengépeket gyártó és fejlesztő részlegét. És senki sem kérte számon rajta a leépítést.

A davosi ember, ahogy a nagyhatású szociológus, Samuel P. Huntington elnevezte a multinacionális vállalatok döntéshozóit és állandóan utazó alkalmazottait lényegében a kapitalista társadalmak új arisztokratái. Egyes becslések szerint már több mint 30 millió ember alkotja ezt a sajátos kasztot. Tulajdonképpen ők tartják fenn az óriásvállalatok hatalmát és ők az elsődleges haszonélvezői is ennek a gigantikus, de rendkívül kártékony rendszernek.

A gigavállalatok legnagyobb kártevése, hogy lényegében ellehetetlenítik az alkotni képes embereket. Az óriási bürokratikus rendszerek ugyanis többnyire kivetik magukból a találékony szellemeket és bár így is látványos, sőt megdöbbentő a technológiai fejlődés, de meg sem közelíti azt a sebességet, amit a gigavállalatok fékező hatása nélkül az emberiség elérhetne.

A hatalmas méreteket öltő semmittevést fedező pénzt és a szinte felfoghatatlan fizetéseket és bónuszokat valahonnét ugyanis el kell venni. Az óriási pénzek részben az államkincstárakból részben pedig a termékek és szolgáltatások szándékos és tegyük hozzá törvényellenes drágításából, illetve a tervezett elavulásnak nevezett módszer mesterséges keresletnöveléséből származnak.

A tervezett elavulás elmélete szerint az 1920-as évektől kezdődően a gazdasági növekedés fenntartása érdekében különféle cégek a korábbi minél tartósabb termékek helyett kevésbé tartós, hamarabb elromló, ezért hamarabb lecserélendő termékeket kezdtek tervezni, gyártani, árulni. A jelenségben érintett termékek vagy technikailag mennek tönkre idő előtt, vagy a divat és reklám miatt igen hamar elavultnak, túlhaladottnak tűnnek és a termék tulajdonosát arra ösztönzik, hogy cserélje le őket.

Természetesen a tervezett elavulás is összeesküvés-elméletnek minősíttetett, holott a gigacégeknél dolgozó fejlesztők pontosan tudják, hogy ez a valóság.

A gigavállalatok bár eredetileg a fejlődés motorjai voltak, ma már nem segítik azt. Tulajdonképpen a szocialista vállaltok tünetei jelennek meg a rendszerben méghozzá egyre nyilvánvalóbban. Ennek megfelelően a bukás sem várat sokáig magára.

A következő ma már várható, minden eddiginél nagyobb válságra a politikának kell választ találnia. Meg kell találni azokat a gazdaságirányítási módszereket, melyekkel elkerülhető, hogy a gigacégek magukkal rántsák az egész világgazdaságot. Erre egyelőre még a próbálkozások sem látszanak.