vissza a főoldalra

 2014.05.16. 

Isten óvjon mindenkit a divatos trendektől, ha azok nem a lényéből fakadnak

Csak az az alkotás sikerülhet igazán, amely a művész lelkéből tör felszínre

Duncsák Attila festőművész 1940-ben született Ungváron. Iparművészeti főiskolára járt Szentpéterváron. 1967-ben végzett üveg és kerámia szakon. Önálló kiállításai voltak Ungváron, Kassán, Prágában, Pozsonyban, Dunaszerdahelyen, Győrben, Debrecenben és Budapesten. Csoportos kiállításokon vett részt többek között az Szentpéterváron (Ermitázs), Moszkvában, a franciaországi Saint -Michelben, Hollandiában, Tenerife szigetén, a Római Magyar Akadémián, Brüsszelben (Berlaymont –palota) valamint a Magyar Nemzeti Galériában, a debreceni Déri Múzeumban, Komáromban és Kassán. Munkái számos magángyűjteményben szerepelnek Nyugat-Európában, Kanadában és az Egyesült Államokban. 1982-től Kassán él. Festészete főleg figuratív, a XX. század utolsó évtizedei emberi problémáit fogalmazza meg szimbolikus jeleneteiben – Bolondok hajója, karneválok, a színház és világa, az illúzió és a valóság kölcsönös áthatolásaiban. 1989 óta a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának tagja. Csáji Attila Kassáról származó festőművész szerint „Duncsák Attila képeinél visszatérő téma a rejtőzés, de különösen az álarc lehet játék, énünk empatikus kiteljesítése, karakterizálás vagy védőburok, de gyakoribb, hogy az őszintétlenség, a félrevezető szándék, a belső valóság, az eltorzult és szennyezett takarása. Egy felfordult, egy önmagából kifordult világ jelzése. Duncsák elsősorban erre érez rá, művészete valahol ezzel a folyamattal rokonítható. Munkái folytatását jelentik egy magas szintű kassai polgári hagyománynak, mely e századra visszatekintve Máraival és Jakobi Gyulával jelezhető.”

 A II. világháború éveiben született Ungváron. Ötéves volt, mikor véget ért a világégés. Vannak visszatérő emlékei abból a korszakból?

 –Természetesen vannak visszatérő gyermekkori emlékeim. Így jól emlékszem arra, amikor Ungvár városát megszállták a szovjet csapatok. A  későbbiekben is nehéz esztendőket éltünk át, mert Ungváron is mindent megtett annak érdekében a pártvezetés, hogy a végsőkig eleget tegyen a szovjetizációs törekvéseknek. Egy olyan népre, a magyarságra kényszeríttették rá ezt a szörnyű ideológiát, a vad bolsevizmust Kárpátalján, amelyiknek a mentalitása nagyon idegen ettől. Betiltották vallásunk gyakorlását, hagyományaink, kultúránk ápolását. S a szovjet rendszer magával hozta a nyomort, a nélkülözést. A legkorábbi gyerekkori emlékeim a bombázásokhoz kapcsolódnak. Édesapám úgy vélte, hogy Ungváron véres harcok lesznek, ezért családját kimenekítette a Nagykaposhoz közeli Budaházára. Kibérelt egy kúriát, és szüleit, édesanyámat, két bátyámat is oda költöztette. A sors viszont úgy hozta, hogy Ungvárt „csak” néhány bombatalálat érte. Nagyakapos környékén viszont heves harcok dúltak, hiszen Záhony, Csap és Csernyő vasúti csomópontok közelsége miatt állandóan bombázták a térséget. Családunk csodával határos módon menekült meg. Az első „felszabadító katona” – ahogy többször a filmekben is látni – lerohant a pincébe, ahová a falubeliek velünk együtt menekültek, és géppisztolyát apám halántékához emelve kérdezte: Ki van abban az ágyban? A földön, szalmazsákon feküdtek nagyszüleim, ám a vöröscsillagos azt hitte, hogy ellenséges katonákat rejtegetünk. Ha nagyszüleim a felszólításra ki nem bújnak a takarók alól, akkor apámat a helyszínen kivégzik. Később visszatértünk Ungvárra, és ott rekedtünk, mert lezárták a határokat. Le kellett mondanunk arról, hogy bármikor is nyugatabbra utazhassunk, tehát Csapnál számunkra „megállt az élet”. Úgy nőttem föl, hogy nem is reménykedtem abban, hogy e téren változás következhet be.  

Említette, hogy nyomorban éltek. Mindez egészségügyi szempontból nem viselte meg a családot?

 –Sokáig nem tudta senki, milyen pénz lesz forgalomban ezután. S így a pénztelenség következménye lett a cserekereskedelem kialakulása. Aki csak tehette – a módosabbak, de a szegényebbek is – az ócskapiacra vitte ki és próbálta eladni vagy élelmiszerre cserélni a nélkülözhető holmiját. Családunk elég szerény körülmények között élt: apám szobafestőként dolgozott, és mint kisvállalkozó alkalmazott néhány segédet és tanoncot, ez azonban a szovjet ideológia szerint már „fasiszta elnyomásnak” számított. Végül apámért is eljöttek, és Szolyván keresztül a Gulágra hurcolták. Édesanyámnak három gyermeket kellett nevelnie minden jövedelem nélkül. A városban pedig a legszörnyűbb terror uralkodott. Anyám még a játékainkat is elcserélte kenyérért vagy tejért. Ha pedig nagy ritkán alapvető élelmiszereket hoztak az üzletekbe, akkor hatalmas sorok kígyóztak az utcákon, és sokszor csak az ügyeskedőknek vagy szerencséseknek sikerült hozzájutni kenyérhez, cukorhoz, liszthez.

 Édesapja visszatért a Gulágról?

 –Ungvárról nagyon sok magyart elvittek a Gulágra. A foglyoknak embertelen körülmények között keményen kellett dolgozniuk. Apám egy alkalommal a tábor konyháját meszelte, ám az éhségtől megszédült, és lezuhant az állványról egy forró vízzel teli katlanba. Mire kiszedték a forró vízből, a vastag vatta pufajka ráégett a testére. Súlyos égési sebei keletkeztek. A parancsnokság – tudván, hogy már nem sok hasznát veszik a munkatáborban – egy elbocsájtó igazolvánnyal és néhány kockacukorral a zsebében hazaengedte. Hosszú hetekbe telt, míg gyalogszerrel, és különböző vonatokra fölkapaszkodva, hazajutott Ungvárra. Mind lelkileg, mind fizikailag annyira megtört, hogy anyám alig ismert rá. Ezután még három évig ágyban feküdt, kezelték, de az egyik lába sohasem épült fel teljesen. A létrára mászás igen nehezére esett, így gyerekként én segítettem neki. Festékkel teli vödröket hordtam, mostam az ecseteket, közben megtanított, hogyan kell spaklival, gipsszel dolgozni, hogyan kell vonalat húzni és más fortélyokra. Így kerültem tehát a festő szakmába. Amikor 14 éves lettem, felvettek festészet szakra az ungvári középfokú festőiskolába, amelyet Erdélyi Béla és Boksay József neves kárpátaljai festőművészek alapítottak 1946-ban. Apám abban reménykedett, hogy az iskola befejezése után együtt fogunk dolgozni. Mivel okleveles dekoratőr volt, kárpátaljai templomokat restaurált, így mint képzett festőművészre számított rám. (Az ő élete tipikus kárpátaljai emberi sors: a Monarchiában született, az első Csehszlovák Köztársaság idején volt fiatal, majd visszakerültünk Magyarországhoz, és végül a Szovjetunióban halt meg. ) Én azonban nem váltottam be a reményeit, mivel ungvári tanulmányaim befejeztével és két évi előkészítő stúdium után 1961–ben sikeresen felvételiztem a szentpétervári (akkoriban leningrádi) iparművészeti főiskola üveg és kerámia szakára.

 Az Ermitázs lett a „második főiskolám”

 Egy a Gulágot megjárt személy fiának hogyan sikerült – s maradjunk a klasszikus elnevezésnél – Szentpétárvárra kikerülnie?

 –A véletlenen múlt. Az szentpétervári Iparművészeti Főiskola egyik tanára, Fjodor Szemjonovics Entelisz Ungváron nyaralt a családjával, és egy közös ismerősünk bemutatott neki. Híres professzor volt, a Szovjetunió üvegművészetének prominens alakja, a technológia mestere, aki a főiskolán nemzedékeket nevelt anyagismeretre. Eljött hozzánk, hogy megnézze a munkáimat. Én akkoriban afféle zöld, piros meg lila képeket, etűdöket festegettem, amolyan Cezanne-féle stílusban. Tehát nem azokat a merev dolgokat, amelyek hivatalosan elismertek voltak. Amikor a professzor megnézte a képeimet, azt ajánlotta, hogy jelentkezzem hozzájuk tovább tanulni, de nem a festészet, hanem üveg szakra, s majd meglátom, hogy az milyen izgalmas. Ha pedig nem érdekelne az üveg és kerámia, később átjelentkezhetek a festészetre. Az akkori törvények szerint minden szovjetunióbeli lakos szigorúan csak a saját tagköztársasága főiskoláján tanulhatott – így én Ukrajnában – , a kivétel Moszkva és Szentpétervár volt. A fővárosban működött a művészeti akadémia, ahol festőművészeket, grafikusokat képeztek, de a szentpétervári iparművészeti főiskolán a kor ideológiájához képest szabadabb elvű oktatás folyt. Demokratikusabb volt a légkör, szabadabban szárnyalhatott a fantáziánk. Bennünket olyan mesterek tanítottak rajzra, festészetre, szobrászatra, akik még a forradalom előtt a híres európai iskolákban szerezték ismereteiket. A művészettörténetet pedig nem csak könyvekből tanultuk , de az Ermitázsban eredetiben megismerhettük az elmúlt évszázadok nagy klasszikusainak remekműveit. 1962-től a kultúrpolitika bürokratái végre engedélyezték, hogy a sztalini érában raktárakban elzárt francia impresszionista alkotásokat kiállíthassák az Ermitázs és a moszkvai Puskin Múzeum termeiben. Ezek a művek egykor híres orosz műgyűjtők tulajdonát képezték. Így az Ermitázs lett a „második főiskolám”. Ismeretség folytán még a múzeum könyvtárát is látogathattam – ezt hivatalosan csak a múzeum művészettörténészeinek engedték meg. Mindez azért volt lényeges, mert a könyvtár az európai múzeumoktól rendszeresen megkapta a legfrissebb katalógusokat, könyveket, kiadványokat. Gondoljunk bele, hogy például az orosz avantgárd festők műveit a szentpétervári Orosz Múzeumban akkoriban annyira elrejtették, hogy csak miniszteri engedéllyel lehetett kinyitni a pincében levő raktárakat. A nyugati kortárs művészeti irányzatok megismerése szinte lehetetlen volt egy diák számára, mivel a nagy hivatalos kiállításokon a legborzasztóbb szocreál alkotásokat láthattuk csupán. Fjodor Szemjonovics Entelisz családja főiskolás éveim alatt szinte családtagként kezelt : részt vehettem családi összejöveteleiken, figyelemmel kísérték tanulmányaim és sorsom alakulását. A professzor úr egészen haláláig levelezett velem, s erre visszagondolva mindig meghatódom. Nagy tudású, bölcs ember volt, neki köszönhetem, hogy az üveg és kerámia szakma művészetét elsajátíthattam. Míg a festők alkotásainak erősen meg kellett felelni az ideológiai elvárásoknak, addig én iparművészként nagyobb függetlenséget élveztem munkámban és megélhetésemben. A főiskola elvégzése után hazatértem Ungvárra. Néhány évig a régi iskolámban kerámiát tanítottam, közben szakmámba vágó megrendeléseket is teljesítettem. Színes ablakokat, mozaikokat, kerámia faliképeket terveztem és kiviteleztem. Folyamatosan részt vettem kiállításokon, így  1969-ben fölvettek a Művészeti Szövetségbe, és ezáltal a Művészeti Alap tagja is lettem.  Emellett pályázat útján többször is lehetőségem volt kísérletezni a lembergi üveggyárban, és megvalósíthattam elképzeléseimet a kiállításokra készülve. Otthon laboratóriumi villanykemencékben kisebb méretű kerámiákat tudtam készíteni. A kárpátaljai művészeti kiállításokon ezekkel a munkáimmal vettem részt.

 Milyen témájú képeket festett?

 –A művészek tanítómestere minden időkben a természet volt. Az egyéni látásmód és stílus hosszú évek nehéz munkája során alakul ki, persze az adottságok és a tehetség meghatározó ebben a folyamatban. Mindig a saját egyéni utamat igyekeztem járni, amiben életfilozófiám és a fantáziám vezérelt. A szovjet rendszert úgy tudtam túlélni, hogy a magam alkotta mesevilágban próbáltam dolgozni. A színház, a zene, az irodalom, a cirkusz világa az, ami mindig is foglalkoztatott és amiből merítkezem ma is. Az európai utazásaim által szerzett élmények szintén megjelennek a képeimen, sokszor metaforikus vagy szimbolikus formában. A gyerekkor, a múlt, az átélt háborús élmények sokszor, mint álmok vagy látomások, áttételesen törnek a felszínre és valósulnak meg színek és formák alakjában. A háború utáni neorealista olasz filmek, Chaplin és Fellini halhatatlan művészete, a későbbi katartikus élményt jelentő találkozás Velencével és a reneszánsz nagy mestereinek műveivel: mind-mind tudat alatt ott élnek bennem, és hozzák magukkal a születő képek tematikáját.

 Ungváron sztalinista, rosszindulatú és műveletlen főnökök irányították a kultúrpolitikát

 1982-ben miért döntött úgy, hogy az akkori Csehszlovákiába költözik át, ha –amint említette- akkor még szlovákul sem tudott?

 –Ennek egyszerű oka volt: megnősültem, két gyermekünk született, s a brezsnyevi rezsim annyira ember - és művészetellenes volt a korruptsága mellet, annyi besúgót működtetett, hogy láttuk; fiainkra a Szovjetunióban semmi jó nem várhat. Ungváron akkoriban sztalinista felfogású, rosszindulatú és műveletlen főnökök irányították a kultúrpolitikát. Szívünk szerint Magyarországra menekültünk volna, de erre az akkori törvények szerint nem volt lehetőségünk, mivel csak családegyesítés jogcímén lehetett áttelepülni egy másik szocialista országba. Az egyik bátyám a háború után 16 évesen, regénybe illő körülmények között átszökött a határon,  és az ott élő rokonok segítségével sikerült Kassán letelepednie. Jó nevű jogászként ő küldhetett meghívó levelet nekünk. Hosszú volna elmondani, mennyi nehézséget kellett leküzdeni, mennyi megaláztatást elviselni a hatóságok részéről, míg végre hat év kitartó ( és a munkahelyünkön titokban tartott!) kérelmezés után megkaptuk az engedélyt az áttelepülésre. Kassán működött magyar tannyelvű óvoda, általános iskola és gimnázium, így a gyermekeink magyar nyelven folytathatták tanulmányaikat. Ma mindketten családosak (négy unokánk van), és Budapesten élnek. Idősebb fiam közgazdász mérnök, Kassán járt egyetemre. A fiatalabb Egerben tanult angol-rajz szakon, jelenleg reklámgrafikusként dolgozik. Feleségemmel azért maradtunk Kassán, mert mind a magyar, mind a szlovák közösség befogadott bennünket, sok jó barátra leltünk itt. Szeretünk Kassán élni, otthon vagyunk Rákóczi és Márai városában.

 És amikor ön átkerült Kassára, mivel foglalkozott?

 –Amikor Kassára költöztem, nem taníthattam, mert nem tudtam szlovákul. Anyanyelvi szinten beszélek oroszul, ezért megértem a szláv nyelveket. Ennyi év elteltével azonban már sikerült megtanulnom szlovákul is.  A kezdetektől fogva szabadúszó festőművészként dolgoztam, és dolgozom ma is. Eleinte egy albérleti szobában kezdtem el festeni. Hamarosan valaki megvette az első képemet. Lassan kezdték megismerni a munkáimat. Később saját lakást vásároltunk, s az egyik szoba az én kis műtermem lett.. Mivel Kárpátalján tagja voltam a Képzőművészeti Szövetségnek és a Művészeti Alapnak, Szlovákiában rögtön átigazoltak. Itt nagyobb volt a művészi szabadság, a kiállításokra modern festményekkel is lehetett jelentkezni. Nem állíthatom, hogy kitörő örömmel mutatták be a képeimet, hiszen mindig – Ungváron és Kassán is - magyarnak vallottam magam, viszont sohasem gátoltak az alkotó munkában. Örülök annak, hogy – talán mert a művészet nemzetek feletti kategória- magyarok és szlovákok egyaránt érdeklődnek a műveim iránt. Murális munkákra is volt lehetőségem. Ezt magasabban honorálták, mint Kárpátalján, ahol a négyzetméter volt az ár alapja, nem az alkotás minősége. Tehát Kassán lassan és fokozatosan teremtettem meg az egzisztenciámat. 1986-ban már sikerült egy olaszországi tanulmányúton részt vennem. Végre eljutottam azokra a híres helyekre – például Rómába, Firenzébe, Velencébe, Assissibe – amelyeket azelőtt csak könyvekből ismertem. Teljesültek sok évtizedes álmaim ...1989-ben  megalakult a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága, amelynek egyik alapító tagja vagyok. Tíz évig jártam a Hortobágyi Nemzetközi Művésztelepre, ahol sok nagyszerű – nemcsak magyarországi, de erdélyi, délvidéki és nyugat-európai – kollégával ismerkedtem és barátkoztam meg. Ezzel a társasággal több alkalommal vettünk részt franciaországi alkotó táborok munkájában is. A kollégák, a szakma véleménye igen sokat jelent, és nagy inspirációt adhat az ember munkájához. Ugyanakkor az én munkásságom - mondhatnám: életművem – legnagyobb és legértékesebb elismerése az volt, amikor tavaly Szent István ünnepén az a megtiszteltetés ért, hogy Kassán átvehettem a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést, melyet Magyarország köztársasági elnöke adományozott nekem „ a magyar képzőművészet gazdagításáért” 

 A város dómjában alussza örök álmát vezérlő fejedelmünk, II. Rákóczi Ferenc. Kassán született a ma már európai hírű Márai Sándor is. Mindez a történelmi múlt hatott a művészetére?

 –Természetesen. Márai munkásságát sokáig nem ismertük, mivel a neve tabu volt a háború utáni magyar irodalomtörténetben. Amikor azonban elolvastam legismertebb műveit rádöbbentem, hogy érzéseink, gondolataink, a sorvadó anyanyelv és az elvesztett szülőföld miatt érzett fájdalmunk ugyanaz, mivel az anyaországtól elszakadt polgárság sorsa is közös sors. Ezt Márainál senki sem ismerte jobban. A kassai dóm a magyar és az egyetemes európai építészet kiemelkedő alkotása. Szeretek leülni a csendjében, s akkor úgy érzem, mintha a teljes magyar történelem ölelne körbe.

 Mi jellemzi alkotó folyamatát?

 –Megfestem az álmaimat, képekbe öntöm a világban szerzett élményeimet. Több vázlatot készítek, de nem sokat rajzolok, csak munka közben, ha szükséges, hiszen színekkel könnyebb elrendezni mindent a vászon felületén, mint ceruzával. Legtöbbször temperával festek, farostlemezre. Gyerekkorom óta szeretem az orosz ikonokat, a régi festészetet. Ezek az alkotások nagy hatással vannak rám. Több bibliai témájú, egyházi vonatkozású képet is festettem pályám során. Hiszem és vallom, hogy csak az az alkotás sikerülhet igazán, amely a művész lelkéből tör a felszínre. Isten óvjon mindenkit a divatos trendektől, ha azok nem a lényéből fakadnak!

 Az interneten láttam az Önarckép palettával című festményét. Úgy veszem észre, hogy ez már a groteszkbe hajlik.

 –Valóban kissé groteszk jellegű a kép. Spanyolgallérral ábrázolom magam, mint egy régi festőt, s tartom a palettát, aminek az elején egy kis angyalka ül. Vallásunkat gyakorló katolikusok vagyunk, ezért is szerepel ezen a kissé furcsa képen Isten hírnöke. Úgy vélem, hogy a művészet a legnagyobb szellemi és manuális képesség, amit az ember az égiektől kapott, és én, amíg az Úr engedi, jól szeretnék sáfárkodni a tőle kapott talentumokkal.

Medveczky Attila