vissza a főoldalra

 2014.05.23. 

Kovács Attila: Eurovízió

Biztosan önök is jól ismerik azt az érzést, amikor próbálnak nyitni valaki vagy valami felé, ám az rendre csalódást okoz. Ilyenkor az ember egy ideig még próbálkozik, aztán általában történik valami olyan, ami végképp beteszi a kaput, és lezárja a próbálkozások sorát. Hasonlóan voltam, illetve vagyok én az Eurovíziós Dalfesztivállal. Okozott már korábban is jókora csalódásokat a dalverseny, de a mostani események után biztosra vehető, hogy magam soha többet nem fogom figyelemmel kísérni azt.

Évről évre nagy csinnadrattával harangozzák be idehaza is az eseményt, úgy, mintha az ott elért helyezés – legyen az akár rossz, akár jó – bármilyen változást is eredményezhetne az életünkben. Mindez engem is magával ragadott olykor-olykor, leginkább persze azokban az években, amikor a hazánkat képviselő fellépőt valamiért kedveltem és/vagy a magyar versenyző vállalta, hogy szembemenve az évek óta egyre nyilvánvalóbb elvárással, igenis magyarul énekel odakint is. Ily módon például 2005-ben a NOX-ot, tavaly pedig ByeAlex-et egyaránt érdemesnek tartottam arra, hogy drukkoljak nekik.

Látva az idei eseményeket, végképp érthetővé vált, miért volt eleve esélytelen bármelyiküknek is a győzelme. Volt ugyanis valami, amivel már a kezdet kezdetén lenullázták saját győzelmi esélyeiket: teljesen normálisak voltak. Mert az világosan látható, hogy az Eurovízión sem nem a zenei produkciót, sem nem a koreográfiát, sem nem a dal mondanivalóját díjazzák, hanem azt, hogy minél abnormálisabb, önmagából kifordultabb legyen valaki. Korábban is akadt már példa arra, hogy a legfeljebb egy diliház színpadára való „produkció” az élmezőnyben végzett, ám az idei verseny bizonyította: igazából nem valódi dalversenyről beszélhetünk, hanem arról, hogy egy zenei fesztivál köntösébe bújtatva igyekeznek lenyomni a torkunkon az éppen aktuális trendeket.

Mi mással lehetne megmagyarázni, hogy 2014-ben egy, a történelmi hagyományai alapján szinte 100%-ban katolikus államot, Ausztriát, egy transzvesztita „művész” képviselt, és talán mondani sem kell, hogy természetesen nem az osztrák nép választása, hanem egy tévétársaság – jelesül az ORF – önkényes kijelölése alapján történt mindez. A végső győzelmet is megszerző „szakállas nő” esetében tehát már maga a kijutás sem volt demokratikus, holott ez a verseny – hangoztatott doktrínái szerint legalábbis – az egyetemes európai értékek, köztük a demokrácia képviseletét is fel kívánja vállalni.

Ezzel szemben a valódi demokrácia helyett annak kaptuk újabb jelét, hogy az utóbbi időben valami érthetetlen megfelelni vágyás fűti az „öreg kontinens” lakóit, beleértve annak vezető nemzeteit is. Végül is ilyen értelemben az Eurovízió csak epizód egy megmagyarázhatatlan folyamatban, amelyben Európa mintha tudatosan igyekezne lerombolni mindazt, amely korábban – úgy a művészetekben, mint a kultúrában, és sok más téren is – vezetővé tette a kontinensek között.

Már az idei téli olimpia megnyitója is furcsa volt, amikor a német olimpiai csapat szivárványszínű ruhában érkezett a nyitóünnepségre, hogy így tiltakozzon a homoszexuálisok állítólagos oroszországi hátrányos megkülönböztetése ellen. Most pedig itt van ez a százmilliók által nyomon követett Eurovíziós Dalfesztivál, amelyen meg egy „szakállas nő” győz és válik ezzel a csapból is folyó „sztárrá”... Függetlenül attól, hogy természetesen Európa lakosainak körében is megtalálható mindenféle beállítottságú ember, és nekik is joguk van alkotni, kifejezni önmagukat, azért mégis túlzás, hogy mindig a normális többségnek kelljen igazodnia a gyakorta aberrált kisebbséghez. Most éppen azzal, hogy jó pofát vág az osztrákokat képviselő transzvesztita győzelméhez.

Holott több mint elgondolkodtató, hogy miként lett, lehetett végül végső győztes a „szakállas nő”? Ha csalással nyert, akkor azért érdemes elgondolkodni, ha meg teljesen szabályosan zajlott minden, és valóban ez tetszik az európai tévénézők többségének, akkor meg azért. Egy biztos: valami nagyon, de nagyon nem stimmel itt az értékrenddel!

Tovább tetézi a bajt, hogy senki nem ad feleletet arra, hogy vajon mit mondjon egy teljesen átlagos – és engedtessék meg: normális értékrendű – család feje a saját gyermekének, amikor az rákérdez, hogyan nőtt szakálla a tévében éneklő néninek?

Erre bizony aligha akad épkézláb válasz...