vissza a főoldalra

 2014.05.23. 

A festészet elsősorban szakrális cselekedet

Amit kiolvasok a kozmoszból, azt a vizuális szférában jelenítem meg

Tilless Béla szobrász, grafikus, festőművész 1932-ben született Szilhalmon. Egerben érettségizett, volt kőműves, bányász, majd szabadfoglalkozású művész lett. Első mestere az 1957-től Svájcban élő Tscheligi Lajos festőművész volt. Később a Vasas Képzőművészeti Körben tanult Szentiványi Lajostól és Böhm Lipóttól. A Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja, majd a MAOE (1964-től), a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége (MKISZ) (1969-től), a Magyar Szobrász Társaság (1995-től), a Magyar Festők Társasága (1995-től), a Nemzetközi Kepes Társaság és a Société des Artistes Indépendants (1990-től 1993-ig) tagja. Alapító tagja a KINETEAM csoportnak (1974-től 1984-ig). Alapítója és vezetője a MKISZ Interdiszciplináris Szakosztályának. 1974-ben Prilep (Macedónia), 1975-ben a Hortobágy, 1976-ban Jyväskylä (Finnország), 1977-ben Kuopio (Finnország) művésztelepén vett részt. 1962-ben Debrecenbe, 1982-ben Nyíregyházára költözött, 1990-ben Budapesten telepedett le. Mintegy húsz éven át fontos szerepet játszott Hajdú-Bihar megye modern vizuális kultúrájának alakításában. 1969-tól 1980-ig a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen az Egyetem Galériát, 1967-től az egyetemisták művészeti körét vezette. Karcagon a ’70-es évek második felében irányította a művészeti szakkör munkáját. Elméleti munkássága is számottevő. 1959 óta szerepel műveivel kiállításokon. A ’60-as években plasztikus hatásokra épülő festményekkel és kollázsokkal jelentkezett. Alkotásai eleinte figurális kompozíciók, városképek voltak, majd túlsúlyba került a geometrikus absztrakció. Fő tevékenységi területe a festészet, a grafika, a kinetikus plasztika, a köztéri plasztika, a játszótéri plasztika, valamint a környezetesztétika. A ’70-es évek végén konstruktív és mobil szobrokat hozott létre. Szerigráfiák, geometrikus szobor-építmények is kikerültek keze alól. Szobrászati tevékenysége mellett folyamatosan festett és rajzolt. Az utóbbi években a kozmosz és a csillagok világát ábrázoló festményeiből rendez kiállításokat. Filozófiája szerint minél inkább megismerjük a kozmoszt, annál inkább megismerjük magunkat, hiszen „ugyanabból az anyagból vagyunk, ugyanúgy működünk, mint az univerzum összetevői".

Díjak/ösztöndíjak:

1970: hajdúszoboszlói Országos Vázlatkiállítás Szabó Iván-emlékplakett; 1971: üzemi kiállítások nívódíj, 1976, 1979: Csokonai-díj

Egyéni kiállítások: 1965: Mednyánszky Terem, Budapest (kat.); 1966: Medgyessy Terem, Debrecen; 1967 : Kossuth Lajos Tudományegyetem, Debrecen, 1968: Krakkói képek, Lengyel Kultúra Háza, Budapest; 1968: Művelődési Ház, Hajdúnánás, Debrecen; 1971: Két város, Lengyel Kultúra Háza, Budapest; 1971: Mimézis, Angyalföldi Kisgaléria, Budapest (kat.); 1971: Taidehalli, Vaasa (FIN) (kat.); 1971: Tudományos Ismeretterjesztő Társulat Klub, Debrecen; 1974: Fényes Adolf Terem, Budapest (kat.); 1974: Művelődési Központ, Hajdúszoboszló (kat.); 1975: Kisgaléria, Eger; 1976: A vázlattól a műig, Egyetem Galéria, Debrecen (kat.); 1977: Debreceni Orvostudományi Egyetem Galéria, Debrecen; 1977: Cartwright Hall, Bradford (UK); 1977: Art Gallery, Leeds (UK); 1979: Szoboszlói Galéria, Hajdúszoboszló; 1979: Kisgaléria, Hajdúnánás (kat.); 1979: A vázlattól a műig, Karcagi Galéria; 1981: Kamarat., Műcsarnok, Budapest (kat.); 1981: Agrártudományi Egyetem Aulája, Debrecen; 1981: Ablakok, Kisgaléria, Szentes; 1982 : Művelődési Központ, Szekszárd; 1982: Művelődési Központ, Nyíregyháza; 1983: Bányai Kisgaléria, Debrecen; 1984: Városi Hangverseny- és Kiállítóterem [Szatmári Bélával], Zalaegerszeg; 1989: Fészek Galéria, Budapest; 1989: József Attila Könyvtár, Miskolc (kat.); 1991: Kassák Múzeum, Budapest; 1995: Művelődési Ház, Mályinka; 1998 : A Kozmoszról, BARSA Galéria, Zichy-kastély, Budapest; 2002: Kozmosz, Vigadó Galéria, Budapest (kat.); 2003: Kozmosz, Szoboszlói Galéria, Hajdúszoboszló; 2004: Synergon Galéria, Budapest; 2004: Orgován Galéria, Budapest; 2005: Mű-Terem Galéria, Debrecen; 2008: A kozmosz rendje, Karinthy Szalon, Budapest; 2008: A rend kozmosza, Egyetem Galéria, Debrecen (kat.); 2010: A kozmosz rendje, DBH Irodaház, Budapest; 2011: Plasztikák és grafikák, EKMK Forrás Galéria, Eger; Újbuda Galéria 2013.

Válogatott csoportos kiállításokon vett részt Pécsett, Debrecenben, Budapesten, Egerben, Spanyolországban, Párizsban, Norvégiában, Dunaszerdahelyen, Hajdúszoboszlón, Győrben, Kecskeméten, Szombathelyen, Szegeden.

 A világkozmosz végtelen dimenziója már évtizedek óta foglalkoztatja. Esetünkben miként kapcsolódik össze a tudomány és a művészet? S a képeinek megszületése előtt olvasott-e csillagászati tanulmányokat?

 –Csillagászati tanulmányokat is olvastam, de nem csupán az ide vonatkozó tudományok alapozták meg azt, hogy a kozmosz felé forduljak. Az előző művészeti korszakomat, szobrászi tevékenységemet főleg a geometria határozta meg. A geometria pedig görögül földmérést jelent. Továbbléptem, s úgy gondoltam, hogy a – s ez az én elnevezésem – kozmometria adja meg az alapot a művészetemhez. Természetesen több, a témához kapcsolódó dokumentumot, könyvet elolvastam, filmeket tekintettem meg, de én a világegység felfogására törekedtem. Ami azt jelenti, hogy a kozmosz rendje és a földi élet rendje lényegében ugyanaz. Lényegében…Bár néha úgy vélem, hogy a makrokozmoszban és mikrokozmoszban rend uralkodik, csak éppen az emberiség szférája zavaros. Ennek az lehet az oka, hogy az egyes ember túlságosan csak a közeli, az őt közvetlenül érő dolgokat, szegmentumokat látja, s a folyamat egészét már nem. Ezért az a benyomása, hogy világunkat a zavar, a káosz határozza meg.

 S az nem lehet-e probléma, hogy az emberek túlságosan is meg szeretnék valósítani önmagukat, s nem a kozmoszhoz mérik magukat, s így egoistává válnak?

 –Azt kell tudomásul vennünk, hogy nem vagyunk egyedül. Abszurdum az, ha a földi szférában valaki azt hiszi, hogy csakis ő létezik. Hiszen az egyes ember léte pontosan mások léte által jön létre. Mindezek mellett lényegi kapcsolat áll fenn az emberi lét és a kozmosz léte között. A legelemibb dolog, s ezt tudnunk kell, hogy testünk minden egyes atomja a kozmoszból származik, tehát a legapróbb részünkig azonosak vagyunk a kozmosszal. Így önmagunk megismeréséhez föl kell fednünk külső és belső dimenzióinkat, a külső és belső mikro-és makrokozmoszt, melyek létünknek föltételei. De nem csak anyagi, hanem szellemi szempontból is azonosak vagyunk a kozmosszal.

 Beszélhetünk-e tudományos illusztrációkról a festményei kapcsán?

 –Semmiképpen nem beszélhetünk illusztrációkról. Képeket festek, s az illusztrációkat elkészítik azok, akiket arra a tudományos élet művelői felkérnek. Az én dolgom az, hogy mindazt, amit kiolvasni vélek a kozmoszból, a vizuális szférában jelenítsem meg. A jelen valóságának parancsolatára képek, s nem tételek, vagy tudományos illusztrációk létrehozására törekszem. A Smaragdtáblán – latinosan a Tabula Smaragdinán – olvasható: „mint fenn, úgy lent”. Ez az a mottó, ami által könnyebben meg tudja érteni a néző a képeimet.

 A tudósok, mikor a világ keletkezését vizsgálták, nem merték kimondani azt a szót, hogy Isten, hanem helyette kitalálták a „nagy bumm”-ot.

 A művész megismerheti-e egyáltalán a kozmoszt?

 –Nem ismerheti meg, hanem csak törekedhet rá. Hiszen a végtelen dimenzió teljes megismerésére az ember képtelen. Vannak természetesen támpontok…De jól tudjuk, hogy a tudósok, mikor a világ keletkezését vizsgálták, nem merték kimondani azt a szót, hogy Isten, hanem helyette kitalálták a „nagy bumm”-ot. Azt mondták, hogy egy tűhegynél is kisebb dolog elképzelhetetlen gyorsasággal robbant szét, és abból lett a kozmosz. Ez igen nevetséges. Ha Isten létét tudjuk, és belátjuk, akkor ilyen dajkamesékre nincs szükség. S az a kérdés is fölvetődik: hol volt addig az a tűhegyni valami, ki hozta létre, és ki adta az energiát a „nagy bumm” létrehozásához. Tehát maga a tudomány is, még ha művelői néha be sem ismerik, tisztában van a maga határaival.

 A vörös és a kék, melyet jelképként használ. Mit szimbolizál ez a két szín?

 –Ezt igen nehéz elmondani, mert a szimbólumoknak éppen az a titkuk, hogy ha túlmagyarázzuk, lefordítjuk őket hétköznapi nyelvezetre, akkor kiszáradnak és a rideg racionalitás mezejére kerülnek. A szimbólumok lényege a komplexitás, amibe beletartozik a ráció, az emóció, s az érzelem feletti szféravilág is.  

Gondolom, mégsem véletlenül választotta ki ezt a két színt?

 –Belső indíttatásból és véletlenül is. Bár az is kérdés, hogy léteznek-e véletlenek. Pályám egyik szakaszában nagyon törekedtem a racionalitásra. Hosszú évekig a ráció határozta meg a művészetemet. Majd rájöttem, hogy a világnak csak olyan kicsiny szegmentje a ráció, amire szükség van, de aki azt abszolutizálja, tévúton jár.

 S a racionalitásból jutott el odáig, hogy azt hangoztatja: „ a festészet nem csak szakmai teljesítmény, hanem szakrális cselekedet is”?

 –Így van, s ez azt jelenti, hogy az ember fölötti szférába irányul a festészet. Nem biztos, hogy eljut odáig, de az irányultsága afelé tendál.

 A szakralizmus egyenlő a vallásossággal?

 –Szó sincs róla, mert úgy vélem, hogy a vallások a szakralitásnak időben és térben létrehozott kisebb-nagyobb konkrétumai.

 Akkor a művész átveheti a kozmosz papjának a szerepét? Hiszen a pap is közvetít Isten és az ember között.

 –Ez számomra igen magas pozíció lenne. De azt már elfogadom, hogy a kozmosz és az ember közti közvetítés az egyik feladatom. Ráadásul a papság intézményében olyan hierarchia alakult ki, amit nem mindenki fogad el.

 Mit gondol, ezt a filozófiát, s a képei üzenetét mennyire könnyű befogadni a nézőknek?

 –Azt tapasztaltam, hogy festményeim nagyon megérintik a nézőket. Hatnak rájuk. Remélem, hogy ezek a hatások egy picit adnak abból a megrendültségből, ami bennem él akkor, mikor a kozmosz világával foglalkozom. Szeretném a nézőt megszólítani a kép által, hogy ő is eljusson ahhoz a néha borzongató, de ugyanakkor felemelő érzéshez és tudáshoz, mely által földi életünk is tisztábbá, érhetőbbé és élhetőbbé válhat. S az is természetes, hogy ki-ki a maga módján képes befogadni ezeket az alkotásokat.

 Lehetséges, hogy a néző mást lát bele a képeibe, mint amit ön gondolt az alkotás megszületése közben?

 –Erre vannak példák. Még a legnaturálisabb ábrázolás esetében is előfordul, hogy a néző mást lát bele a képbe, a szoborba, mint amit a művész gondolt eredetileg – ha éppen művésznek nevezhető az az egyén, aki túlzottan naturálisan alkot. Tehát az ön által felvázolt veszély fenn áll, de ha abba gondolok bele, hogy úgy érdemes élnem, s alkotnom, hogy a már említett közvetítés érdekében minden tőlem telhetőt megteszek, akkor nem szabad letérnem erről az útról. Még akkor sem, ha úgy vélem, hogy látszólag nincs sok eredménye.  

Képeit nézve azon töprengek, hogy ezek figurális, vagy nonfigurális alkotások. Hiszen a bolygók figurálisan vannak ábrázolva.

 –Úgy veszem észre, hogy az olyan kategóriák, mint figurális, nonfiguratív, lassan idejét múltak. Ezeket a kategóriákat a XX. században hozták létre, hogy szétválasszanak művészeti csoportokat. Ahogy a szimbólumok esetében, így a képeimnél is a komplexitás a lényeg. Hiszen olyasmit mindenképpen meg kell jelenítenem, ami a néző számára támpontot jelent. Képeimben a mozgásnak valamiféle formája jelenik meg. S jó, ha a néző felfedezi a formák és a színek irányultságát és dinamikáját is. Ez számomra is lényeges, mert nem azért festek, hogy saját belső világomat ábrázoljam.

 Az ön által készített képek indirekt módon nevelhetik-e a társadalmat?

 –A nevelés szót kissé eltúlzottnak érzem. De az már jó, ha a festményeim megérintik a nézőket, s elindít bennük egy olyan folyamatot, ami tudatosan talán nem is fogalmazódik meg, de ha már egy kicsit is képes vagyok megrendíteni valakit, akkor már érdemes alkotnom ebben a formában.

 Említette, hogy abszurdum, ha az egyes ember azt hiszi, csak ő létezik a világban. Azt mennyire tartja szükségesnek, hogy maga a művész is benne éljen a társadalomban?

 –Hozzávetőlegesen 40 éven át aktívan részt vettem a modern vizuális kultúra alakításában, a környezet formálásában. S ezt a munkát a mai napig is folytatom, csak más módszerrel. Tehát a közösségi témákat érintő dolgok jelenleg is fontosak számomra. A városi környezet az, ami arra késztett már a ’70-es évektől, hogy környezeti vizuális terveket készítsek társaimmal. Amikor a képeimet festem, akkor azt magányosan teszem, de ez nem jelenti azt, hogy valami elvont elefántcsonttoronyban élnék. Sosem az önmegvalósításra törekedtem, hanem azt akarom megvalósítani, aminek, úgy érzem, van értelme, s képes is vagyok rá alkatilag és szellemileg is. Tehát szükségesnek tartom azt, hogy ne zárkózzak el az emberektől, hiszen másként nem tudnám közvetíteni a művészet igazi feladatát.

 Édesapám a Barankovics-vezette Kereszténydemokrata Néppárt szavazó biztosaként Heves megyében leleplezte a kékcédulásokat, ezért megfigyeltették, majd bebörtönözték

 Kevesen mondhatják el magukról azt, hogy fiatalon bányászként, kőművesként tevékenykedtek, majd a művészet felé fordultak. Önnél hogy történt ez a nem mindennapi eset?

 –Semmi sem motivált arra, hogy bányász legyek, ezt a kényszer szülte. Édesapámat 1950-ben két évre bebörtönözték. Előtte B-listára került, mert jegyző volt, és a Barankovics-vezette Kereszténydemokrata Néppárt szavazóbiztosaként Heves megyében leleplezte a kékcédulásokat. Attól kezdve figyelték őt, és amikor egyszer többedmagával ült egy vendéglőben, állítólag Sztálint szidta, s ezért letartóztatták. Éppen csak elkerültük a kitelepítést. Szerencsénk volt, hogy az egyik rokonunk a tanácsnál dolgozott, s ő beköltözött az egri lakásunkba. Korábban a ciszterekhez jártam iskolába, ami szintén nem volt jó „ajánlólevél”. Miután apámat bebörtönözték, édesanyámat elbocsátották munkahelyéről, így én lettem 17 éves koromra a családfenntartó. Ezért magánúton kellett leérettségiznem, mert a gimnáziumból a munka miatt kimaradtam. Eleinte bányászként dolgoztam, majd az építőiparban. 20 éves koromban behívtak katonának; s természetesen a megbízhatatlanok kategóriájába soroltak be, így munkaszolgálatra vittek. Nagy Imre első miniszterelnöksége idején az utászokhoz kerültem, majd újra visszahelyeztek munkaszolgálatra. Így körülbelül két hónappal tovább „élveztem” a sorkötelezettséget, mint azok, akik a kommunista rendszer szempontjából megbízhatónak számítottak.

 A munka mellett rajzolt is?

 –Már gimnazista koromban is rajzolgattam, s egyre inkább megerősödött bennem az az elhatározás, hogy képzőművész leszek. Amikor az építőiparban dolgoztam, óriási szerencsém volt, hogy Tscheligi Lajos festőművész volt az egyik részleg vezetője. Tőle nagyon sok technikai, szemléletbeli dolgot tudtam elsajátítani. Budapesten voltam munkaszolgálatos és fegyveres sorkatona is, így eljárhattam a Vasas Képzőművészeti Körbe, a kiváló festőművész és főiskolai tanár, Szentiványi Lajos –vezette foglalkozásokra. Amikor Egerbe visszakerültem, egy tatarozó vállalatnál, s 1962-ben már Debrecenben fénykép-restaurátorként dolgoztam. 1964-től a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának lettem a tagja. De már előtte is – 1959-től – több országos kiállításon vettem részt.

 Diploma nélkül is be lehetett kerülni a Művészeti Alaphoz?

 –Igen, hiszen addigra már kiállító művész voltam. Megtekintették munkáimat, s azok minőségét. A művészeti életben, a szakmában nem nézték azt, hogy mennyire vagyok megbízható tagja a rendszernek. 1969-ben felvettek Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségébe, aminek szintén föltétele volt, hogy több országos kiállításon vegyek részt, és műveket is be kellett mutatnom. Ezzel hivatalosan is bekerültem a profi művészek közé. Természetesen a díjaknál és a vásárlásoknál már odafigyeltek arra, hogy ki számít osztályidegennek.

 Nem jelentett hátrányt, hogy nem végzett főiskolát?

 –Az, hogy nem végeztem el a Képzőművészeti Főiskolát, hátránnyal és előnnyel is járt. Előnyként könyvelhető el, hogy nem rontottak el a főiskolai tanárok. Hiszen megfigyeltem a főiskolát végzett, velem egyidős kollégáimnál, hogy diplomájukat követően 5-10 év múlva találtak rá saját útjukra, fejlődött ki egyéniségük. Nagy ambíció fűtött; így a szakmai részt az anyagismerettől kezdve a technikáig teljes mértékben elsajátítottam. Így szinte többet tudtam a szakmáról azoknál, akik a főiskolára jártak. Furcsán hangzik, de talán még hálás is lehetek annak az embertelen rendszernek, amelyik fiatal éveimet (is) megkeserítette, mert sokkal alaposabban kellett a képzőművészeti ismereteket elsajátítanom. S az építőiparban való tevékenységemnek is hasznát vettem, amikor a környezeti vizuális terveket készítettem el, és szabadtéri szobraimat alkottam.

 Miként sikerült elérnie azt, hogy művészként „szabadúszóként” tevékenykedjen?

 –Azért lehettem „szabadúszó”, mert fölvettek a Művészeti Alaphoz. Ahogy megkaptam erről a dokumentumot, ki is léptem a debreceni fotószövetkezeti vállalatból. Mivel az Alap tagja voltam, így nem vihetett el a rendőrség közveszélyes munkakerülés miatt, amiért szabadúszó voltam.

 Húsz éven át fontos szerepet játszott Hajdú-Bihar megye modern vizuális kultúrájának alakításában, és még galériavezető is volt.

 –A debreceni egyetem a ’70-es évek elejétől kikerült az ideológiai kontroll szorítása alól. Az egyetem képzőművészeti szakkörét vezettem, s az intézmény kulturális titkára, Ternai András, fölvetette, hogy rendezzünk komolyabb kiállításokat. Azzal a föltétellel vállaltam el a kiállítások szervezését, ha nem kényszerítenek rá szocreál „művek” bemutatására. Ezt Ternai elfogadta, s bizony később sokszor meg is rótták azért, mert eltűrte a tevékenységemet. Tehát 1969 és 1980 között vezettem a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen az Egyetem Galériát. Először Czimra Gyula festőművész alkotásait mutattuk be. Művei stilizáltak voltak, de a lényeg, hogy nem tartoztak a szocreál kategóriájába. Később sikerült a Műcsarnokkal is kapcsolatot teremtenünk. Így a Műcsarnok által a fővárosban rendezett kiállítások egy részét is bemutathattuk a galériában; például Amerigo Tot alkotásait is láthatták Debrecenben. Elsősorban magyar művészek munkáit – például Deim Pál, Nádler István – mutattuk be, de finn és lengyel alkotók műveiből is rendeztünk kiállítást. Fajó János alkotásaiból és ajándékából grafotékát működtettünk, ami azt jelentette, hogy az egyetemisták grafikákat és szitanyomatokat bérelhettek minimális összegért, s azokkal díszíthették föl kollégiumi szobájukat.

 A modernséghez hozzácsapódtak a magamutogató kóklerek és destruktív elemek

 Ezek akkor modern alkotásoknak számítottak. Ma viszont többeket a hideg ráz ki attól, ha meghallják azt a szót, hogy modern, vagy kortárs. Mi ennek az oka? Miért devalválódtak ezek a fogalmak?

 –Ennek több oka is van. Egyrészt vannak olyan, magukat művésznek mondó egyének, akik a megbotránkoztatást, a polgárpukkasztást élvezik. S a modernséghez hozzácsapódtak a magamutogató kóklerek és destruktív elemek. S aztán csodálkoznak, hogy nem értik meg őket. Bizonyos műítészi körök az összes kortárs és modern művészetet direkt összevegyítették azért, hogy még nagyobb zavar uralkodjék a képzőművészetben, s ezzel elérték, hogy ők mondhassák meg, mi is az igazán jó. Másrészt a nézők vizuális kultúrájával is gondok vannak. Ezért nem csak őket kell okolni. Azt elismeri minden kormányzat, hogy szükséges a vizuális kultúrára való nevelés, de erre a heti 1-2 rajzóra nem elégséges. Az autentikus kortárs művészek sok gonddal küszködnek. Képtelenek kiszorítani a destruktívakat a szakmán belül, s emellett a közönség idegenkedik mindentől, ami új. Éppen ezért nagyon nehéz nagyobb tömegekre hatni. Annak idején Debrecenben az volt a szerencsénk, hogy a galéria a díszudvarban kapott helyet, így aki belépett az épületbe, akarva-akaratlanul is láthatta a kiállított műveket, s az egyetemi ifjúságot mindezek megérintették.

 Debrecenben, 1975-ben az ön első köztéri mobilszobrát állították fel. Köztéri műveinél miért éppen a krómacéllal dolgozott?

 –Főleg azért, mert ez az anyag több száz év múlva is az eredeti állapotában marad – ha el nem viszik a helyéről, vagy meg nem semmisítik az alkotást. A bronzszobor viszont egy idő múlva megkopik, és a madarak is bepiszkítják. Munkáimban mindig a fényt, a teljes környezet fényét igyekeztem megjeleníteni, s erre nagyon alkalmas anyag a krómacél.

 A debreceni forgó kis szobra a ’70-es évek közepén, Magyarországon mennyire számított kuriózumnak?

 –Hazánkban ez volt az első köztéri forgó szobor. Két évvel előtte Segesdi György állított ki – de nem köztéren – forgó plasztikát Budapesten. Az én forgó szobrom ( 2.5 m magas ) egy vízmedence közepén állt. A spirált, mint alapformát dolgoztam föl plasztikának. Esténként körben egymás után négy reflektor világította meg a romboidok vízszintes csúcsai által képzett virtuális spirál mentén ezt a térformát, ami szinte élő ritmussal bírt. Akinek nem tetszett, az megdobálta, míg mások rákapaszkodtak. Sőt volt, aki bele is lőtt. Többször javítottam ezen a szobron, s egyszer csak arról értesültem, hogy eltávolították a helyéről. A mai napig nem tudom, hogy hová tették ezt a szobrot. Feleségem többször írt és érdeklődött a szobor sorsa felől, de csak elhárításban volt része a debreceni Önkormányzattól.  Felajánlották, hogy az állatkertbe, vagy egy bevásárló központ mellé helyezik el – de ebbe nem egyeztem bele, mert méltatlannak találtam mindkét helyszínt. S maga a forgó szobor sem érvényesülhetett volna megfelelően ezeken a helyeken.

 Ventillátor hajtja függő-spirál mobiljait. Fölvetődik a kérdés, hogy esetünkben a technika és a művészet összekapcsolódásáról van szó? Vagy a technika kiszolgálja a művészetet?

 –Nem beszélhetünk abban az esetben művészetről, ha egy alkotásnak nevezett tárgynál a technika dominál. Tehát a technika arra való, hogy a művészi gondolatot kiszolgálja.

 Igaz, hogy játszótereket is alkotott?

 –1987-ben egy országos nyertes pályázat hozadékaként játszóplasztikai tervemet sikerült realizálnom. Ezt a plasztikát először Gazdagréten állítottam föl, de a helyiek elkezdték megrongálni, megbontani, még fel is gyújtották. Hála Istennek nem égett el teljesen. Restauráltam, majd a munka kikerült Kamaraerdőbe, ahol viszont elfelejtették a kártevők ellen levédeni. Így le kellett bontani…Sajnos ugyanez lett a tiszaújvárosi játszóterem – amit az önkormányzat megrendelésére készítettem – sorsa, mert átépítették a főteret, s nem volt szükségük a munkámra.

 Egyik alapító tagja és teoretikusa volt a KINETEAM csoportnak. Mit kell erről a csoportról tudni?

 –Ez a kinetikus művészeti csoport Egerben alakult meg, s összesen 6-8 alkotó volt a tagja. A csoport elnöke Balogh László kinetikus művész, festőművész volt. Munkáinkat az ország több városában bemutattuk. Sajnos a csoport működése nem keltette föl szándékaink szerint a társadalom érdeklődését, de már az nagy eredménynek számított, hogy a szocializmus idején kiállíthattunk.

 Szobrászkodott, majd hirtelen visszatért a festészethez.

 –Ez nem az egyik napról a másikra történt. Még készítettem szobrokat, mikor elkezdtem a kozmosz világával foglalkozni a vásznon. A köztéri szobrászatot mára a portrék, és allegorikus figurák jellemzik. Holott a köztéri szobrászatba más is bele tartozik. Ezért nem láttam értelmét annak, hogy továbbra is plasztikákat, szobrokat készítsek. A kozmosz viszont olyan terület, amelynek vége nincs, s az azt ábrázoló képekkel több olyan dolgot tudok közvetíteni, amiket a szobrokkal már nem. Bízom abban, hogy festményeim nem csupán műtárgyak, hanem felfokozott megszólító erővel bírnak. Az értékeken és az érzékeken át szeretném közvetíteni azt, ami mindenben benne foglaltatik, látható, de mégis láthatatlan.

Medveczky Attila