|
 2014.05.30.
Alkímia
Székács Zoltán kiállítása az Érdi Galériában
Ha egy kiállításnak
az a címe, hogy Alkímia, több dologról győződhetünk
meg. Elsőbben is a festőművész rejtezéséről.
Vissza akarja álmodni
magát a középkori titkok boszorkánykonyhájába, ahol elsőbben
az arany előállítása volt a cél? Vagy meg akarja találni magának
a „bölcsek kövét”, amely azon túl, hogy nem létező elem,
nagyon is fogva tartja a titkos útra indult álmodozót?
Bár
ebben a maszkban egy jól körülhatárolható időjátékról
van szó – azért is, hogy a középkor minden létező vagy
virtuális aranya ideemeltessék a mába –, a festőművész
nem átall újra és újra műveltségtornyából kitekinteni.
Amit lát – az itáliai reneszánsz és bikaviadal hevét is túllépő
spanyol forróság –, az a vérében van. Csak képpé
– festménnyé, grafikává – kell emelnie.
Lehet,
hogy az ihlet teremtette pillanat, amikor a szín és forma, majd
a kialakuló szerkezet a lélek mélyéből pattan ki, csak arra jó,
hogy a képzelet anyagban realizálódjék. Nemegyszer őstörténeti
titkokat, a földkéreg repedéseiben megbúvó talányokat
hordozván is itt landoljon – a mába. Viszont az is lehetséges,
hogy a jel-együttesekkel díszített – ökonomikusan
cirkalmazott – alagutak a metafizika homályába visznek,
és csak azok előtt nyílnak meg teljességgel, akik a festőművész
ecsetjének barangolásán túl, jóllehet benne az expresszív létérzékelés,
valamiképp a teremtés titkaiba látnak.
Mert
az Elsüllyedt városban (70x100, papír), akarjuk, nem
akarjuk, ott van civilizációnk gödre. Még bele sem kell szédülni
az elmúlásba, hogy érezzük: eme melankólia épp a felejtéssel
megtetézve lesz végítélet egy valaha működő, a társas magányt
a rászakadt műveltségélmény részeivel oldó polisz fölött.
A feketék és barnák égető ködgomolyában – hallani-e? –
az az ember (eltékozolt műveltségélményünk ősatyja) sír,
aki valamikor a fóliánsokban és a könyvek, köztük a Biblia,
betűrengetegében vélte megtalálni igazi arcát.
Eme
nonfiguratív festmény „időképe”, az időtlen idők óta
fojtogató káosz, olyan nagy hatású táblákon fog föloldódni,
mint a konstruktív szerkezetű, a címében is új érzéstömegeket
reveláló AFRO (80x120, vászon), vagy az álló
szalagszerűségében az organikus foltokat egy létoszlop (teremtéssziget?)
„égi csatornájának” láttató Ősiség (150x150, vászon).
Az OKKER-Fal (80x80, vászon) több rétegű, s több anyag
applikálásából keletkezett faktúrája valójában absztrakt térkép,
amelyen egy-egy, az alapszíntől, a fehérrel erezett homok-barnától
elütő motívum (feketés négyzet, illetve függélyes fekete csík)
valósággal világít. A fényredőzésnek ezt a rendszerét
fogja keretbe az egymásra épülő horizontális sávok oszlopa,
a Rétegek (100x70, vászon) is.
Némely
festmény – köztük is elsőbben a Bamakó (100x150, vászon),
és az Erózió (120x120, vászon, merített papír) – a
konstruktív szerkezeten belüli, mértani egységekbe rendezett
foltok és alakzatok dinamikájában él. Az előbbi mű „kazettákon”
belüli, jobbára amorf motívumai, egy-egy jellel (például a
kereszttel) kiegészítve, a szigorú rácsszerkezetet fölöttébb
a színek kontrasztjában megjelenő elevenséggel töltik
ki, míg az utóbbin csupán a rendezett négyzeteken belüli
halovány foltmozgások (világos – sötét) alakítják a faktúrát.
Ugyancsak ebbe a vonulatba sorolható a lírai ihletésű, a
kalligráfiát a világos, tiszta színekből álló zónákban súlyként
megelevenítő Homokrajz I. és Homokrajz II.
(mindkettő 90x40m vászon).
Ki tudja, minő
földtörténeti kor utáni (?) korba álmodja magát – régészként,
az érzelemtartomány föltárásának apostolaként? – a vándor.
Az ilyesféle úttalan út bekalandozása viszont többféle
gazdagodással jár. Hogy meglelje saját lelki békéjét, amely
szoros kötelékben áll a szépség – az ábrázolt világ
– technikai s érzelmi megragadásával, a mitológiai tudást
(a természeti népek szokásrendszerét, a Bibliát, stb.)
faggatja. S ezáltal az egyetemessé vált jelképrendszer szimbólumai,
kiegészülve Itália aranyával (Nápolyi mozaiktöredék,
50x50, vászon), a többnyire absztrakt világot jelentéssel ruházzák
föl.
Nem
mintha a ragyogó triptichon, az ARS-poetica (3x50x60, papír)
létrácsa, temetőkertje, a megfeszített írással ,mint műveltségélmény
veszejtő gesztussal nem mondana eleget az élet játékbarlangjának
a sorsáról. Sokat mond. Mint ahogyan a Tükör által homályosan
című tábla (60x80, vászon) két felének színnel csak kiemelt
kontrasztja szintén az érzelemtartományok közötti feszültségről
regél.
Ám
hatásosabb a rejtezésben megjelölt titok, ha a Jelképtárra
támaszkodó motívumrendszer kinyitja a gondolati megfejtés azon
tárnáit, amely által megvilágosodunk. A távolról érintett
szakralitás csak járulékos elemnek tűnik – jóllehet a Zsák-kereszt
(100x100, vászon) megfeszítettség-élménye és a Szentély
(40x40, vászon) artisztikus ünnepisége ellentmondani látszik
ennek –, viszont a bibliai toposzok, azon belül is a fókuszba
került kapu (Jézus: a kapu én vagyok) formai tobzódásai csak
növelik az üzenet hatékonyságát (Bejárat, 100x100; Terrakotta
kapu, 40x40; Rusztikus kapu, Zöld kapu, Kék kapu
40x40-40x40 – mind vászon).
Ha a
hiedelemvilág szerint „a kör középpontja Istent, a teremtés
kezdetét és végét jelképezi, maga a kör pedig a teremtett
világot”, akkor a festőművész nyitott rejtezése több
szempontból is fölér a legtisztább vallomással. Anyagválasztása
tudatosságához kétség nem fér; a papír, a vászon, a
bitumen, a textil éppúgy megszenteltetik, mint az egymásra vitt
festékrétegek megannyi időlámpása. Székács „isteni
mértana” attól megejtő, hogy pontosan jelöli – a Feketeképek
I.-III. (3x60x60, vászon) variációs, a kört és négyzetet
egybejátszó világától kezdődően – a megvilágosodás színélménnyel
ugyancsak jelzett fokozatait. Himnikus áradása nem köthető
egyetlen valláshoz sem – lásd a Pogány mítosz (80x80,
vászon) artisztikus egyszerűségét és a kilenc elemből álló
szépséges Ikonosztáz (100x100, vászon) homályba lévő
szentjeinek sugárzását –, minden részében emberi.
A
tárlat címére, hogy a rejtély ne maradjon rejtély, az
50x50-es merített papírra vitt, egyszerre égi és földi
élményanyag rezonál. Az Alkímia I-IV.-en sűrítve
jelentkezik minden olyan elem, amely a székácsi univerzumot
jellemzi: a távlatos időutazás többrétegű festékkel
való megjelenítése éppúgy, mint a bravúros szerkezeti villódzás.
Ez utóbbira az Alkímia I. balladisztikus világa a példa,
hiszen a kőoszlopok közé szorított fej – mutatis
mutandis – a Kőműves Kelemenné-i sorsra rezonál.
Szakolczay Lajos
|
