|
2014.05.30.
In memoriam Csurka István
A magyar megújulás világpolitikai jelentősége
A legdühödtebb támadások
a szétdőlt, önmaga karikatúrájává változott
balliberalizmus részéről a Nemzeti Együttműködési
Nyilatkozatot érik. Ez jellegzetes, sokatmondó tény. A győztes
kétharmad teljesen természetesen és törvényesen elkezdte a
nemzetépítést. Meglátta ennek elemi szükségletét, a több
mint hatvan év óta tartó következetes, gonosz, hatalmi célú
nemzet-szétverés elleni fellépés parancsoló szükségszerűségét,
a kultúra- és nyelvrombolás berekesztésének a kötelezettségét.
Ez történelmi mozdulat, amely különösen itt, benne volt a
lelkekben, s amely vágyakat éppen a liberalizmus – szövetkezve
a kommunistákkal – törte le. Erről Molnár Tamás, a most
elhunyt katolikus filozófus, korunk egyik legmélyebben gondolkodó
elméje így írt egyik utolsó művében, Az atlanti kultúra
kibontakozásában.
„…Európa másik
felének a színrelépése, a maga sui generis történetével és
jellemvonásaival, vagy legalábbis sajátos súlyával, amely
esetleg képes felébreszteni Nyugat-Európát amerikai álmaiból.
E keleti perspektíva visszatérhet az általában vett európai
öntudatba: újra teret nyerhet a nemzetállam eszméje, amely
most is jelen van a népesség egy lényeges részének fejében.
(…) Nem lehet kizárni, hogy a nemzeti és partikularista érzés,
amelyet Kelet-Európában sokáig elnyomtak, újraéled és Nyugat
Európában is elterjed, ahol nagy, (noha mostanáig csak csendes)
többség képviseli.”
Amikor a liberális,
nemzetellenes szószólók a kétharmados nemzeti, keresztény győzelem
okait kutatják és a kétharmadból következő jogosultságot a
régi liberális tételek szajkózásával vitatják, amikor dühödten
rontanak neki mindennek, ami nemzeti, ami újjászületés, akkor
éppen ezt a történelmi kezdeményezést, ezt az 1956-hoz hasonló
nemzeti mozdulatot szeretnék hatástalanítani. A magyar kezdeményezés
történelmi jelentőségét akarják elvitatni. A siker tényét
bűnné magyarázni. Pontosan azért, mert a magyarság most –
hogyan, hogyan nem, éppenséggel egy válsághelyzet kicsinyes zűrzavaraiban
a történelmi fősodor élére vergődött. Éppen a liberális dühökből,
a vagdalkozások alantas színvonalából látható, menynyire így
van ez. Azok a vékony rétegek, amelyeknek minden hatalmuk egy
kizsákmányoló nemzetköziségben összpontosult, most elveszni
látják ezt a bitorolt, hazug vádakra épült hatalmat.
A megvert liberálisok,
az eddig korlátlan hatalmú nemzetellenesek éppen azt akarják
bemagyarázni a köztudatba, hogy a választási eredmény nem a
nemzet újraéledő öntudatának következményeként született
meg, hanem csak kommunikációs trükk eredménye. Ugyanolyan,
mint az ő minden eddigi győzelmük: egy félrevezetés bekasszírozása.
Általában a Fidesz kommunikációs ferdítéseire és azok
baloldalt romboló hatásaira hivatkoznak. Azt állítják, hogy a
Fidesz sajtója, suttogó propagandája hatásos volt, a baloldalé
pedig béna. A Fidesz a médiumain keresztül át tudta hangolni
és be tudta csapni a közvéleményt – mondják. Ez persze
teljes képtelenség. A balliberális, nemzetellenes oldalnak döntő
médiatúlsúlya van még ma is. Az országos napilapok közül a
legnagyobb és a legtöbb tőkével rendelkező, a közvélemény
elsődleges tematizálását végző, az egykori KGB befolyást érvényesítő
Népszabadság, ha sokat vesztett is meghatározó erejéből, még
a vereség után is képes százezrek agyába betáplálni a kételyt
és a kormányellenes káderek szájába adni a gyanakvás kérdéseit.
Gyengülése mindössze az olvasási kultúra visszaszorulásával
magyarázható. A Népszava, noha olvasottsága minimális, csinos
kis cionista gyűlhely és a harcias nemzetellenesség szócsöve.
Fenntartják, kerül, amibe kerül. Sokkal elevenebb lap a Hetek,
nem is titkoltan hitközségi, fejlődőképes. Ezekhez jön még
a pogány, már-már marxista 168 óra és a frivol Magyar
Narancs, majd az őskövület Kritika és még két másik folyóirat,
s végül a legjobban szerkesztett HVG, amely sokszor tárgyilagos
hangot és balra irányuló bírálatot is megenged magának, de a
magyar ügy szolgálatától természetesen távol tartja magát.
A vidéki lapok,
amelyek külföldi tulajdonban vannak, többnyire a politikai
korrektség elvei szerint járnak el, semmiképpen sem mondhatók
a nemzeti tábor támogatóinak, de elnépszavásodva se lehetnek,
mert akkor senki nem olvasná őket. Márpedig ezek üzleti vállalkozások.
Az MTI eddig balliberális vezetés alatt állott, de igyekezett
kiegyensúlyozottan működni.
Ezzel a kétségtelen
és nyomasztó, a példányszámban és a terjesztésben is
megjelenő fölénnyel szemben állt a nemzeti közép orgánumának
nyilvánított Magyar Nemzet, több, a múltjából örökölt
liberális szerkesztővel, munkatárssal, s egy örökös liberális
bizonyítási kényszerrel terhelten. Csak maga a kétharmados választási
győzelem szüntette meg, pontosabban csak tette szükségtelenné
ezt az örökös bizonyítási kényszert, mert maga a felszabadulás
mintha még el sem érkezett volna. Van ugyanis a Magyar Nemzet múltjában
valami baloldaliságként is értelmezhető antifasizmus, még a háborús
és a háború előtti időkből, amikor a lap és alapítója a
nyilasok előretörését akarta ezzel is megakadályozni, ez az
antifasizmus és baloldaliság a 45 utáni koalíciós időkben, a
kommunista terrorban elégett. Az antifasiszta legenda fenntartása
ma a nemzetellenesség, a liberalizmus malmára hajtja a vizet, lévén
a nyilas veszély feltámadásáról való jerikózás a nemzetköziség
hatalmi eszköze.
A Magyar Hírlap a
maga gyakori álláspont-változtatásaival, hol jobbikolásaival,
hol félszeg jobbik-ellenességeivel, heterogén „menekült”
szerkesztőségével egyáltalán nem tiszta képlet. A jobboldali
heti és havi lapok közül a havivá csökkent Hitel meggondolt,
erős, független folyóirat, méltó a címére, a Magyar Napló
szolid, tényszerű, tisztábban irodalmi, de mintha tartana a
liberálisok csapásaitól, a szélsőjobb heti és havi lapjai
pedig – felsorolásuktól jó ízlésünktől vezérelve tartózkodunk
– többnyire dilettánsak, zavarosak és nehéz kizárni, hogy némelyiket
nem a baloldal tartja fenn a nemzeti oldal nevetségessé tétele
és zavarkeltés céljából. Lám, mégis kell az antifasizmus,
mert a nyilasok éledeznek – jelszóval.
A rádiók és a tévék
tekintetében még rosszabb a helyzet. A két nagy kereskedelmi
csatorna külföldi, tulajdonban van és az egyik jobban, a másik
szerényebben az erkölcsi rombolásban, a nihilizmus terjesztésében
látja a feladatát. A nemzeti eszme szolgálata ki van tiltva belőlük.
Amióta a kormány felállt és működik, és az Országgyűlés
hozza a rendszerváltó törvényeket és az országban a kikerülhetetlen
nehézségek ellenére valamelyest javul a közérzet, a TV2 esti
híradója se szó, se beszéd, átállt kriminalisztikai tudósítássá.
Gyilkosság, erőszak, rablás, orvosi műhibák, borzalmak és
persze rendőrgyilkosságok – szüntelen ismétlésben –,
teszik ki a híradója nagyobbik részét. Ezzel ki nem mondva azt
sugallják, hogy ez uralkodik az országban, amióta a Fidesz van
kormányon. A kormány tetteit, nyilatkozatait legfeljebb csak a
futottak még rovatban teszik közzé. Ez a szerkesztési mód az
RTL Klubot is jellemzi, noha nem ennyire elfajult mértékben. A
nemzeti gondolat mindkettőből száműzve van, szórakoztatás címén
pedig többnyire erkölcsi rombolás folyik, ócska sztárkultusz,
szellemi szegénység és csak elvétve, szigetszerűen lehet látni
olyan tehetséges műsorokat, mint Novák Péter Beugrója. Az életízű
humor, a mai helyzetekben megjelenő ember, a görbe tükör és a
szellemesség helyét átvette a paródia, annak is a legcsökevényesebb
formája, amikor a sztárok vagy a sztárnak kinevezettek egymást
parodizálják népszerűsítés céljából. A tömegszórakoztatásból
kivették a tehetséget és a kivételes erőfeszítést, amit egy
Kazal László, egy Gózon Gyula, egy Gobbi Hilda vagy Latabár Kálmán
és egy Szabó Gyula még, hogy csak néhány kiválóságot említsünk
Hofi Gézán kívül, egész életével szolgált. Hiányzik az alázat.
Némelyek azt hiszik, hogyha elváltoztatott hangon, értelmi
fogyatékosként beszélnek, vagy valamely kevert, sosem létező
tájszólást használnak, az már humor. Ahhoz, hogy ez egyáltalán
eladható legyen, a humor minősége iránti igényt mélyre le
kellett szállítani. Ezek a tévék ezt példátlanul hamar elvégezték.
Ezenkívül romboló az is, hogy kultuszt teremtenek a két háború
közti körúti kabaré blődlijének, ostobaságának és silányságának.
Mint klasszikusnak.
A közszolgálati
televízió az első megrogygyantás óta, amely a kereskedelmi tévék
benyomulásával egyidejűleg, azok káderállományának feltöltése
érdekében történt szegény, megtűrt rokonként működött,
pontosabban vergődött. A liberális politika belső viszályokat
telepített belé, politikai hírszolgálatát Balóék uralták,
semmiben sem különbözve a másik kettőtől, kulturális műsorát
tekintve pedig azokhoz idomulva vegetált, mindenben, aranyköpésben
is a politikai korrektség szabályait betartva. Megállapíthatjuk
tehát, hogy a Magyar Televízió az évek során soha egy percig
nem szolgálta a nemzeti középosztályt, a Fidesz–KDNP-t, s
legfeljebb annyival járult hozzá sikeréhez, hogy Nagykuratóriuma
meg-megmakacsolta magát és nem választott elnököt. A Duna
televízió a Sára Sándor-korszakban tisztán égette az összmagyarság
kanócát a lámpájában, aztán ezt a lángot lecsavarták és a
bura elfüstölődött megalkuvásokkal. A liberalizmusnak csak az
volt a gondja vele, hogy legalább idehaza ne nézzék annyian,
amennyien nézhetik, ezért a közízlést leszorította a foltos
lepedőkre. Aki belekóstolt a valóságsók ordenáréságába,
annak nem kellett a Duna. Mindeközben több, fura cserebere után,
a Soros megvette a szélsőséges neoliberalizmusnak az ATV-t és
a Klub rádiót, s most a Duna és a közszolgálati maradék
nemzeti hangvételű műsorainak ellensúlyozására sugároz
Magyarországon egy bevallottan és határozottan nemzetellenes rádió
és egy mindenben csak rosszat látó televízió.
A Magyar Rádió több
furfangos vezetőcsere, lemondás, fura pályázatnyerés után végeredményben
liberális kézbe került, a szerkesztőségek többségében átvették
a vezetést liberális káderek, a rádió neve is MR-1 lett, hírszolgálata
az utolsó gyurcsányi nyolc évben minden lényeges kérdés
elfedésével kormánypárti lett, szolgálta Kovács Lászlót,
Gyurcsányt, Lendvai Ildikót és Bajnai Gordont. Most a
hangszigetelt stúdiófalak közé mégis beszüremlett a kétharmados
harangszó, és a liberális vezetés, szembenézve a kikerülhetetlennel,
beadta lemondását, de a műsor lényegében még nem változott.
A Hírtelevízió,
amely jobboldalinak van kikiáltva, inkább csak köztesnek
mondható, miként az a hagyományos szőlőkultúra, amelyikben
az egyenes tőkesorok közé konyhakerti növények vannak vetve.
A konyhakerti növények a liberalizmus napja felé tárják
magukat a csak a Napra figyelő tőkék árnyékában.
Az Info rádió
korrekt hírszolgálatot ad egész nap, de semmilyen jobboldali küldetést,
propagandát nem vállalt soha. Az új „Lánchíd” rádió az
egyetlen, amely talán szócsőnek mondható, de vételi lehetősége
korlátozott.
Ennyi. Ezek a tények,
ezek az arányok. Ennek a törpe kisebbségnek kellett volna hamis
propagandájával kiénekelnie a baloldali holló szájából a
sajtot. Ez lett volna hivatva elhitetni a nemzettel, hogy a
baloldal, a liberálisok mind gazemberek, tolvajok, alkalmatlanok
és a Fidesz pedig szép és okos és jót akar. A választási
kampányokban is körülbelül ugyanekkora arányban álltak
rendelkezésre pénzek az egyik és a másik oldal számára. És
mégis megszületett a kétharmados választási Fidesz-győzelem.
Ennek azonban a kommunikációhoz nincs semmi köze.
Az emberek
megtapasztalták, hogy igen, a volt kommunisták, a liberálisok,
a Gyurcsányok, Kókák, Bajnaik ilyenek, harács-emberek, lopnak,
csalnak, csak a szerzés miatt törekednek minél tovább a
hatalomban maradni, s azt is, hogy végeredményben semmi közük
hozzájuk, magyarokhoz, keresztényekhez, vagy éppen a Fidesz-kötelékbe
őszintén beállt zsidó magyarokhoz. (Ettől persze van beépülés,
ne tévedjünk!)
A liberális állítás
tehát ezúttal sem igaz. Nem a kommunikáció verte-hódította
el a közönséget a balliberálisoktól, hanem a tények, a
viselkedés – a felismerés.
(Elhangzott 2010.
augusztusában)
|
