|
 2014.03.07.
E könyvben
megelevenednek a tömegsírban nyugvó arcok
(Rencsényi Hajnal Elvira: Arcok a tömegsírból)
A
II. világháború végén, 1944. november–decemberben a titói
fegyveres erők közreműködésével a Jugoszláviában élő
polgári magyar lakosság között tömegmészárlást hajtottak végre.
Az atrocitások 1944. október első napjaiban kezdődtek, amikor
a szovjet csapatok Románia felől átlépték a jugoszláv határt.
A Moszkvából visszatérő, s néhány napot Versecen töltő
Tito október 17-ei hatállyal kiadott rendelete alapján a Bánság,
Bácska és a Baranyai háromszög területén – azzal az
indokkal, hogy a felelőtlen megtorlásoknak elejét kell venni
– katonai közigazgatást vezettek be. A vérengzés éppen e
rendelet érvényességének ideje alatt, s éppen az általa
behatárolt területen zajlott le. A délvidéki atrocitásoknak
nem kis számban estek áldozatául magyar állampolgárok, polgári
személyek és katonák is, akiknek egy részét, minden jogi
formaság mellőzésével, Magyarország területéről hurcolták
el Tito fegyveresei. A délvidéki atrocitások során több
helyen tömegesen végezték ki azokat a magyar honvédeket, akik
a megmenekülés reményében megadták magukat a partizánoknak.
Az áldozatok száma mintegy 20 ezer főre becsülhető. A megtorlásoknak
jogi alapja nem, csupán nemzeti, szláv szempontú, fajvédő
ideológiai alapja volt. A gyanúba fogottaknak sem védekezni,
sem fellebbezni nem állt módjukban, hiszen vádirat és bizonyítási
eljárás sem volt. A magyar lakosság férfi tagjait partizán
karhatalmi erők összeszedték, kihallgatás ürügyével súlyosan
bántalmazták és kínozták, s néhány napi kínvallatás után
tömegesen kivégezték. Az ítélkezés formális volt, a megkínzottakat
a helyi, felfegyverzett lakosság vezetőiből, hangadóiból
verbuválódott, s partizánok által védett tömeggyűlés elé
citálták, máskor a hadsereg titkosszolgálata, az OZNA (Odelenje
za Zasitu Naroda, Népvédelmi Osztály) a vád és az ítélet
ismertetése nélkül likvidálta a begyűjtött személyeket. A
kezüknél fogva dróttal vagy kötéllel összekötözött
embereket a vesztőhelyre terelték, s az éj leple alatt halomra
lövöldözték. Matuska Márton, a téma szakértője szerint: A
kivégzettek között igen sok volt a képzett helyi vezető és jómódú
polgár (tanító, községi, megyei, járási hivatalnok, pap,
politikus, gyáros, földbirtokos), akiknek vagyonára az új
hatalomtartók szemet vetettek. Igen kevés kivételtől
eltekintve a titói rendszer fennállásának végéig sikerült
elérni, hogy az ügy nagyjából feledésbe menjen; sem
Magyarországon, sem Jugoszláviában nem akadt sokáig kutató,
aki a délvidéki atrocitásokkal foglalkozott volna. A Délvidék
legtöbb magyarlakta helységében tömegsírok találhatók,
amelyek létezését a jugoszláv hatóságok még az 1990-es években
is leplezni igyekeztek. A vérengzések és a tömegsírok helyét
a hozzátartozók csak titokban őrizhették emlékezetükben. Az
áldozatokat általában félreeső falu- és határrészeken,
sintérgödörben (Csurog, Sajkáslak), temetőárokban
(Magyarcsernye, Ószivác, Zsablya), folyóparti futóárkokban
(Magyarkanizsa, Péterréve, Mohol), nehezen megközelíthető
helyeken (Újvidék, a szerémségi Maradék) és még sok más,
ma még ismeretlen helyen földelték el. Sok tömegsír helyét később
a hatóság a talaj teljes átépítésével eltüntette (Zombor,
Újvidék, Kula).
Most új könyv született a vérengzésekről. Február
11-én, a Polgárok Házában mutatták be Rencsényi Hajnal
Elvira: Arcok a tömegsírból című könyvét. A vajdasági
Szabad Hét Nap újságírónője nem regényt, absztrakt történetet
írt a vérengzéstől - ahogy Matuska úr megfogalmazta – ,
hanem elejétől végéig dokumentumot. Az írónő elmondta: személyes
élményem – hála az Égnek nem volt –, de édesapám nagyon
sokat mesélt nekem a délvidéki vérengzésekről, hiszen a
szerbiai történelemkönyvekben nem írták meg az igazságot.
Eltelt néhány évtized, és Matuska Márton munkásságát is
figyelemmel kísérve és a ’90-es évek végétől néztem utána
az írásos dokumentumoknak. Mint újságírót, az emberi sorsok,
az emberi tragédiák vonzottak a legjobban, ezek állnak közel a
szívemhez. Amikor az egyik riportalanyom elmondta, hogy édesapját
1944-ben kivégezték, komolyabban felvetődött bennem, hogy fölkeressem
a legközelebbi hozzátartozókat - a gyermekeket, unokákat. A
hozzátartozók elmondását igaznak vélem, nincs jogom kételkednem
abban, hogy azok nem lennének valódiak. Nagyon sokan eddig féltek
erről beszélni. A hozzátartozók úgy érezték, végre valaki
tőlük is megkérdezi azt, hogyan történtek akkor a mészárlások.
Visszaemlékeznek az áldozatok utolsó gondolataira,
mozdulatsoraira. Ez adja az igazi emberi értékét a könyvnek.
Az is eszembe jutott a könyv megírása közben, hogy a ’90-s
években a délvidéki magyarok közül nagyon sokat elhurcoltak a
frontra „golyófogónak”. Így hasonló félelmet akkor is átéltünk.
Visszatérve a könyvre; akik abban megszólaltak mind megbélyegzettek
voltak, háborús bűnösök hozzátartozóiként kezelték őket.
Megkülönböztették őket az iskolákban, a munkahelyeken. S
hogy eljutunk-e a megbékéléshez? Nem hiszem. Attól tartok,
hogy a feledésig viszont eljuthatunk. Ha nem jönnek utánunk
olyan újságírók, kutatók, akik az áldozatokról írnak, mesélnek,
akkor feledésbe merül minden, ami 70 évvel ezelőtt történt.
A szerbek részéről semmilyen akarat nem mutatkozik arra, hogy
ezeket a vérengzéseket kivizsgálják. A délvidéki magyarok
pedig sajnos eléggé értetlenek a saját történelmükkel
szemben. Amikor Délvidéken erről a könyvről beszélek, akkor
többen azt mondják: több évtized is elmúlt azóta, minek a múltat
bolygatni? Ez a legszörnyűbb.
És
most néhány mondattal mutassuk be a könyv szerzőjét. Újságíróként
hosszú évek óta nyomon követi Szabadka politikai, gazdasági,
művelődési, oktatási, egészségügyi történéseit, s
jelenleg a szociális, történelmi kérdések foglalkoztatják.
Publikációi jelentek meg az Új Magyar Szóban, a Szeged című
folyóiratban, a KODDE évkönyvében. 2009-ben elvégezte az újvidéki
Pro Média újságíró-iskolát. Jelenleg a Zombori Tanítóképző
Egyetem keretében működő Óvódapedagógusképző Főiskola
hallgatója. A szerző ezt írta az előszóban: sejtettem,
hogy nagyon nehéz lesz. Sejtettem, hogy nagyon nehéz lesz. Már
a legelején világossá vált számomra, hogy későn fogtam hozzá,
az utolsó pillanatot sikerült megragadnom, hogy ez a könyv létrejöhessen,
hiszen az áldozatok hozzátartozói már idős emberek. Közülük
sokan nem is élnek... Azt hittem, nehezebb és hosszadalmasabb
munka lesz felkutatni a hozzátartozókat. De – ha szabad ily módon
kifejeznem magam – kellemesen csalódtam: ők maguk ajánlották
sorstársaikat, elérhetőségeket kaptam tőlük. Többórás
beszélgetések sora indult el azoknak az embereknek az otthonában,
akik még személyesen ismerték az áldozatokat. Akiknek lelkében
és emlékezetében éppoly elevenen élnek még ma is, mint 1944
előtt... Azt hittem, nehezebb és hosszadalmasabb munka lesz
felkutatni a hozzátartozókat. A fényképek, amelyek a családi
emlékek tárházának egy-egy mélyen elrejtett zugában rejtőztek,
most helyet kapnak e könyv lapjain, és emberi közelségbe
hoznak azok közül néhányat, akikért minden évben halottak
napján megszólal a tömegsír felett őrködő harang. A
budapesti Szent István-bazilikában pedig november utolsó vasárnapján,
déli egy órakor mondanak engesztelő szentmisét az áldozatok
lelki üdvéért. Emlékük tovább él. Nemcsak szeretteik szívében.
Ezután már e könyv lapjain is.
És akkor most nézzünk néhány személyes tragédiát.
Balázs Márton egyszerű földműves családból származott.
Szerette a földet, a gyerekeit, a családját. 1944. november 1-jén,
Mindszenszentek napján éppen a jószágait akarta megetetni,
mikor két fegyveres partizán lép be a házába, s őt keresik.
Közlik vele, hogy velük kell mennie. S Márton nem
engedetlenkedik. Elbúcsúzik a családjától, s elindul. Feleségét
az ájulás kerülgeti, de nem nyílnak szóra ajkai. Remeg,
hiszen hallott már az elhurcolásokról. A gyerekek sem értik a
történetet. Apjuk azt mondja nekik: „ Nem vagyok bűnös, nem
eshet bajom. Meglátjátok, visszatérek.” A Bajai úti iskolába
hurcolták, ahová már többeket összegyűjtöttek a partizánok.
Többen hangosan imádkoznak. Senki sem tudja, mi lesz velük.
Majd a hírhedt Sárga Házba került, ahol láncra verték. Rozália
napokig vitte az élelmet a férjének, de csakhamar üres lett a
titokzatos Sárga Ház. Az éj leple alatt kivezényelték a
foglyokat a Zentai úti temetőbe, és lemészárolták őket. A
családtól nem vették el sem a tanyát, sem a jószágot, hiszen
Rozália nevén volt. Majd nehéz, ínséges idők következtek a
Balázs-család éve maradt tagjaira.
Barta
Ferencet mindenki ezermesterként ismerte. Legnépszerűbb találmánya
a töltényhüvelyből készült öngyújtó volt. Mindenki
szerint nemes lelkű, jó kedvű fiatalember volt. Családot alapított,
és reggeltől estig a földeken dolgozott. Sosem félt a munkától,
sosem panaszkodott. Aztán eljött 1944 októbere. A feleség éppen
a gyermekekkel foglalkozik, s közben ebédet főz. Két fegyveres
kopogtat be a kisház ajtaján, és Ferencet keresik. Az asszony
megrémül. Hiszen napok óta az a hír járja a faluban, hogy a
partizánok elhurcolják a magyar férfiakat. Elmagyarázza a
katonáknak, hogy a férje nincs otthon. Azok ezt elhiszik, de
meghagyják a nőnek, mondja meg a férjének, hogy másnap személyesen
jelenjen meg a Sárga Házban. Amikor Ferenc megérkezik, úgy dönt,
eleget tesz a felszólításnak. Az asszony hiába kérleli, hogy
inkább húzódjon meg a szülők palicsi házában. Ferenc naív,
tudja, nem bűnös, így nem eshet bántódása. Mielőtt elindul,
azt mondja családjának: „ne aggódjatok, hamarosan hazajövök.”
A feleség másnap bement a Sárga Házba. Ebédet vitt a férjének.
Látta Ferencet az épület emeleti ablakában, felsőruházat nélkül
volt, meggyötört arccal, fájón biccentett felesége felé.
Erzsébet ekkor látta őt utoljára.
Bleszich
Jenő fűszeres volt. Majd az italkimérőt is ő üzemeltette. Ez
forgalmat, pénzt jelentett a család számára. Igazi családi vállalkozás
volt az övék. A felesége besegített az üzletbe, sőt a
gyermekek is kivették a részüket a munkából. Halotta a kocsmában,
hogy a partizánok magyarokat visznek el. Úgy hiszi, neki nem
eshet bántódása, hiszen nem ment bele abba, hogy nemzetőr
legyen a gettónál, sőt a kapott fegyverét is visszaadta. De hiába.
Október végén, egy este valaki megzörgeti az ablakot. Majd három
fegyveres rontott be. Utasítják a férfit, öltözzön föl. A
katonák azt hazudják, hogy a férfit tanúként hallgatják ki,
s legfeljebb 48 óra múlva ismét otthon lesz. Jenő többé nem
tért haza. A családtól pedig minden ingatlant elvett az állam.
Bukvits
Ivánnak az volt a bűne, hogy bunyevác létére nem támadta meg
a magyarokat. Szerintük, mint egykori jugoszláv rendőrfőnök
ezt nem tehette volna meg. Holott Iván csak tolmács volt
1941-ben. Anyanyelvi szinten beszélt magyarul, miért is ne tolmácsolt
volna. Bár magyarosította a nevét, s ez sem tetszett a partizánoknak.
Ahogy az sem, hogy sportolóként nem volt ember a városban, aki
ne tisztelte volna. Újságok is írtak a sportsikereiről. 1946
tavaszán a hadbíróság Ivánt a nép ellenségévé nyilvánította,
és golyó általi halálra ítélte. A Zentai úti temetőben lőtték
agyon. Iván rokona szemtanúja volt a kivégzésnek. Ő vitte meg
a szomorú hírt a Bukvits családnak.
A
magyar polgári lakosság között végrehajtott népirtást a
hivatalos szervek akkor is és a későbbi évtizedekben is úgy
állították be, mintha háborús bűnösöket vontak volna felelősségre
szabályos eljárással, noha erre a legritkább esetben került
sor. A kivégzéseket és internálást a kommunista politikai
vezetés általában „válasznak” tekintette a magyar csapatok
újvidéki vérengzésére, amely három évvel korábban,
1942-ben történt. Az Újvidék környéki partizánok támadásai
váltották ki az 1942. január 12. és 15. közötti katonai
razziát, amely Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy és néhány
társa önhatalmú akciójaként több ezer szerb és zsidó polgári
személy (köztük nők, gyerekek, öregek) meggyilkolásával végződött
Újvidéken, Zsablyán, Csurogon, Mozsoron és Óbecsén (Beej),
amiért a tetteseket még 1943-ban a Horthy-rendszer alatti
Magyarországon felelősségre vonták és halálra ítélték,
majd a háború után Jugoszláviában háborús bűnösökként
brutális módon kivégezték. További „indokként” jelölték
meg azt, hogy amikor 1941. április 13-án sor került a Bácska
visszacsatolására Magyarországhoz, a bevonuló magyar csapatok
állítólag 8 500 szerb civilt öltek meg (köztük nőket, öregeket
és gyerekeket). Ezt az állítást sosem támasztották alá
adatokkal. A 90-es években a Milošević-féle diktatúra tovább
akadályozta a kutatókat a tények feltárásában. A délvidéki
magyarság első politikai szervezete, a Vajdasági Magyarok
Demokratikus Közössége (VMDK) megalakulásától kezdve követelte
a kutatások megindítását és a kollektív büntetési elv
alapján kimondott vétkesség hatálytalanítását. A
Milosevics-rendszer bukása óta az új vajdasági parlament
foglalkozni kezdett a kérdéssel. A vajdasági magyar pártok
megkezdték egy központi adattár létrehozását, amelynek
feladatai közé tartozik az emlékhelyek nyilvántartása,
valamint a kutatási eredmények közzététele nyomtatott formában
és az Interneten.
A
szerző az ártatlan áldozatok hozzátartozói megszólaltatásának,
ilyeténképpen tényfeltáró tevékenységével jelentős és
maradandó munkát végzett. A könyv nem ítél el senkit, nem
nevezi meg az elkövetőket, de aki végigolvassa, azelőtt egyértelművé
válik, hogy kik az áldozatok, és kik a háborús bűnösök.
(Rencsényi Hajnal Elvira: Arcok a tömegsírból; a
Keskenyúton Alapítvány kiadása; 2013)
M.A.
|
