vissza a főoldalra

 2014.03.07. 

In memoriam Csurka István

Magyar abszurditások
1984

Ezt, aminek mi itt most résztvevői vagyunk, odahaza úgy nevezik: író-olvasó találkozó. Bizonyos évszakokban, például tavasszal a könyvhét táján és ősszel, az úgynevezett őszi megyei könyvhetek idején szakmányban rendezik ezeket a találkozókat üzemekben, szövetkezetekben, könyvtárakban. Vannak írók, akik már erre az új műfajra szakosodtak. Olyan állampolgárok, akiket elsősorban azért lehet írónak tartani, mert amikor megérkeznek, a portás így szól fel a titkárságra: „megjött az író elvtárs”. Ezek alig írnak valamit, ezek már csak találkozókra járnak. Bebarangolják az egész országot – tudvalevő: ez nem nagy kunszt odahaza –, és mint az irodalom utazó nagykövetei terjesztik a kultúrát, a könyv szeretetét, rábeszélik az embereket, hogy olvassanak könyveket. Nem feltétlenül az övéket, nekik esetleg nincs is sok, hanem általában. De azok sem egyszerű képletek ám, akik mint olvasók vannak jelen ezen a találkozón, Ahogy az író nem valódi író, ugyanúgy a jelen lévő olvasó sem valódi olvasó. Illetve csak erre az időre az. Amíg a találkozó tart. Addig olvasó. Úgy ül ott, mintha olvasó volna. Elvállalta a szerepet, hogy amíg ez a rendezvény tart, olvasónak adja ki magát. Miután azonban az író elhagyta a terepet, visszavedlik azzá, ami. Szerszámlakatossá, kontírozó könyvelővé, és bizton reméli, hogy most aztán legalább egy esztendeig békén hagyják, és nem kell az irodalom kérdéseivel foglalkoznia.

Ezzel az ironikus bevezetéssel csupán a magyar élet szolid abszurditását szerettem volna jellemezni. Azt a furcsa, pangó állapotot, amelyikben a szavak nem azt jelentik, amit természetüknél fogva jelenteniük kellene, amit eddig jelentettek, hanem valami képtelenséget takarnak el. A mai magyar életnek ez a csendesen pangó abszurditás a legjellemzőbb tulajdonsága. Van a történések mélyén valami csöndes, alig-alig sértő, bárgyú és ásító abszurditás. Ennek az abszurditásnak nincs éle, fenyegetése, nincs benne sok felháborító elem, és nincs benne annyi agresszió, mint egyéb abszurditásokban. Ezt nem is nagyon lehet statisztikailag vagy politikailag kielégítően jellemezni. Ennek az abszurditásnak éppen az a jellemzője, hogy nem nagyon sérelmezhető. A viszonyok jobbak, mint másutt a környezetben. Az életszínvonal elfogadható. Az embereket nem zaklatják feleslegesen. Semmi sem kötelező, semmi sincs megtiltva, ami nincs megtiltva. Ami viszont meg van tiltva, arról nem beszél senki. Az el is van felejtve. Az egészben van valami borzalmasan kedélyes. A kedély hagyományosan Bécs felől árad be az országba, az a bizonyos bécsi gemütlichkeit, a borzalom viszont, vagy jobb és pontosabb tán, ha bánatot és szomorúságot mondunk, az átellenbeni kapu felől, a meotiszi ingoványok felől, ahonnan jöttünk volt vagy ezer esztendővel ezelőtt. Furcsa keverék. Bécsi kedély és szláv bánat. Együtt lesz belőle a magyar pangás.

Illyés Gyula még szélárnyéknak mondta. Szélárnyékba kerültünk, jellemezte ötvenhat utáni állapotainkat, használjuk ki, építsünk magunknak olyan várakat, falakat, intézményeket, amelyek majd megvédenek bennünket, ha újra besüvít a szél. A költői kép túlságosan jóindulatúnak és optimistának bizonyult. Ma már a pangás megbízhatóbban jellemzi az életünket.

A pangó víznek nincs jó illata. A pangó vízben döglenek a halak. A pangó vízben torz vízinövények, mérges, buja vízinövény-lehetetlenségek fejlődnek ki. A pangó víz rémületesebb, mint a tajtékos árvíz. Arról legalább tudható, hogy ha most éppen tombol is, előbb-utóbb csak levonul. A legvadabb árvízi zúgásban-bőgésben is benne van az az ígéret, hogy egyszer, rövidesen, belátható időn belül a folyó visszahúzódik a medrébe, és újra lehet benne halászni, fürödni, hajózni. A pangó víz nem ígér semmit, csak a halált. Mozdulatlan, hangtalan és időtlen. Ideiglenessége végérvényes. A pangó víz a halálról susog.

Legalább négy-öt éve már, hogy egy szomorú vizsgálatot folytatok magamban. Arról van szó, hogy ki tudok-e menni Budapesten, az ország fővárosában az utcára úgy, hogy ne ütközzem bele akár egy eszméletlenségig részeg, akár egy megtébolyodottnak látszó, földön fetrengő, vagy önkívületi állapotban őrjöngő avagy csak csendesen befelé forduló és magában motyogó szerencsétlen emberbe. Akármilyen napszakban, akármilyen napon, télen és nyáron, hétköznap és ünnepen.

Budán lakom, a hegyvidéknek is nevezett tizenkettedik kerületben, tehát az egyik legmagasabb életszínvonalú és elitlakosságú kerületben. A külvárosokban, Angyalföldön vagy az átépítésre és letarolásra érett régi pesti kerületekben, ahol a szegény emberek laknak, a munkásság, vagy ahol az új alvóvárosok vannak, a helyzet még rosszabb. Ott az elesettség, az őrjöngés, a delírium már tömegesebb.

A jelenség nem új keletű, az egykor oly tartalmasan és termékenyen színes életű város, amelyik arra a torz csodára is képes volt, hogy duhaj éjszakáiban forradalmas gondolatot, szellemi hatóerőt gerjesszen, ahol a bor és a szabadságeszmények vadházassága természetes frigynek, szinte Isten előtt kötöttnek számított, ahol ebből a házasságból sok zseniális gyermek és majdani mártír származott, Budapest, a főváros, a hatvanas évek végére és a hetvenes évek elejére annyira elszürkült, mint egy Csehov megrajzolta délorosz kisváros, amelyikből elvezényelték a garnizont.

Este tízre kiürültek az utcák, s még a forgalmasabb főútvonalon is csak úgy lopakodtak hazafelé az emberek, mintha attól kellene tartaniuk, hogy a békésen andalgó rendőrjárőr beléjük ereszt egy sorozatot a kijárási tilalom megszegése miatt. Holott persze nem volt akkor már kijárási tilalom réges-régen, béke volt és virágzás. A lakosság telekre, házra, autóra és külföldi utazásra gyűjtött, és ha már szerzett egy televíziót, a lojalitást is megvette vele: a túl kedvesen mosolygó bemondónőnek is szíves-örömest szót fogadott, és lehalkította a készülékét, hogy a többiek nyugodtan tudjanak aludni a szomszéd lakásokban, ahová a rosszul hangszigetelt falakon minden áthallatszik. „Álmodik a nyomor” – írta a költő a század elején erről a városról. Most már nem írhatta volna. Aki dolgozott, az immár nemcsak az alapszükségleteit elégíthette ki, hanem annak már jutott élvezetekre is. Suta, felemás kalapemeléssel köszöntött be a fogyasztói társadalom, a látszólagos bőség, a „fenn az ernyő, nincsen kas” hivalkodás: iszom, mert tehetem. Iszom, mert futja rá. A mértékletességnek még a csírája is kiveszett a budapestiekből. Az elsivárosodást virágzás gyanánt élték át. A lelkük üszkös sebeire mérhetetlen mennyiségű alkoholt locsoltak.

A korhelység és az iszákosság többé már nem a dologtalansággal, a feslettséggel, hanem az ember dolgozó ember mivoltával függött össze. A hagyományosan italos szakmák, mint a szobafestő, a szénlehordó, a kefekötő mellé felzárkózott minden rendű és rangú foglalkozás; ittak a hivatalokban, az üzletekben és a gyárakban éppen úgy, mint a tantestületekben és szakszervezeti központokban. A jelszót: „félig berúgni kidobott pénz”, a profi ivók adták ki, de önfeledten követte őket a tömeg. A legelesettebbek, akiknek iszákosságához még testi gyöngeség is társult, már akkor kifordult szemmel rogytak le a flaszterra, s az éppen józanok minden megütközés nélkül kerülgették őket az utcán, vagy támasztották őket falhoz a műhelysarokban, próbáltak lelket verni beléjük a hivatalok mosdóiban.

A kiskocsmák, a szelíd kvaterkázásra való kisvendéglők, amelyeknek megnyitására, üzemeltetésére most szinte buzdítja a hatalom a szunnyadó kistőkét, az egykori csaposok kései utódait, a kiskocsmák akkorra már mind bezárattak, nem kellett a közösségi jellegük, az otthonosságuk, a családiasságuk, s magát a bort és a fröccsöt is kiszorította lassanként a cseresznyepálinka meg a vodka, valamint a sörbe öntött rum, ami úgy hat, mint a lebunkózás.

Részeg handabandázás, állatias üvöltözés, téboly, őrjöngés, nyálcsorgás, bevizelés és kisszerű alvilágiasság jellemezte Budapest éjjel-nappal folyó éjszakai életét akkor, amikor még azok a nemzedékek mulattak benne imigyen, amely nemzedékek még a forradalom bukásának iszonyú fájdalmát és kilátástalanságát akarták belefojtani az italba.

Soha fájdalmasabb mámort! Soha kétségbeesettebb önpusztítást!

Mostanra ez a hullám elült. Az önpusztító nemzedék, már aki kibírta, akinek a szervezete nem mondta fel a szolgálatot, vagy aki nem választotta végül az öngyilkosságot, átlépte az ötödik ikszet, sőt a hatodik felé lépdel, s ha megkötötte végül a maga kis különalkuját a hatalommal, hát beleérkezett a beérkezettségbe, fáradt, bánatos és rezervált, csak egy-egy mély barázda az arcon, egy-egy szétterült, megnagyobbodott máj, egy-egy váratlanul felszakadó sóhaj jelzi, hogy önpusztító volt az előélet.

Igen ám, csakhogy Magyarország ma is utcahosszal vezet Európában a harminc és negyven közötti férfiak halálozási statisztikájában. És ezek már nem ötvenhatos nagyivók! Ezeket nem az a bánat öldösi. Hiszen ezek akkor születtek. Ezek voltaképpen már nem is nagyivók, ezeket a túlmunka öli meg. Többnyire a legalsóbb néposztály fiai. Fiatal családapák, akik tizennégy-tizenhat órát dolgoznak naponta, hogy meglegyen a lakás, a kocsi, hogy megőrződjék az elért színvonal. Ezek azok a kétkezi emberek – többek között –, akik ledolgozzák a napszámot az állami építőiparban, aztán péntek délutántól hétfő reggelig egy magánvállalkozás keretében építik sokkal intenzívebb munkával azokat a villákat, luxuslakásokat, úszómedencés, sokmilliós értékű házakat, amelyek lassan már teljesen elborítják a budai hegyoldalakat. Ehhez az életformához szervesen tartozik hozzá az ital, azt másként ki sem lehet bírni, hiszen ez a bődületes erőfeszítés voltaképp értelmetlen és céltalan. S mi a két végén égetett gyertya eredménye? Korai infarktus. Bedilizés, válás, mindennek feladása, lezüllés az utca kövére.

Politikán, világhelyzeten, állameszmén és legalitáson-illegalitáson túl ez az az iszonyatos abszurditás, amelyik a mai pangó magyar életet legérvényesebben meghatározza. Az önemésztés, a saját magunk feloldása a halálban, a semmiben.

A mai magyar abszurditásnak ezen a sötét hádeszi meghatározottságán túl azonban van még sok más vonása is. A sötét, pangó vízről időnként bősz hahotázás verődik a partok felé, időnként lampionos csónakfelvonulásokat és vízi karneválokat rendeznek. A mulatság fénypontja a kirakodóvásár. A sok bóvli, a sok kacat és a sok drága holmi között minden alkalommal ugyanaz az áruféleség nyeri el a vásári nagydíjat. Amelyikre az van rányomtatva a korrupció bélyegzőjével: „exportból visszamaradt”. Ahol ezt árulják, legyen az cipő, ruha, konzerv vagy rádió, akármi, ott tolong a nép. Erről az áruról egyet tud mindenki, de azt teljes bizonyossággal: ez jobb minőségű, mint az, amelyik minden tekintetben hasonlít erre, de ez a védjegy hiányzik róla. A legtöbb üzem, gyár, vágóhíd, szövetkezet, akármi, kétféle árut gyárt, illetve ugyanabból az áruféleségből legalább két minőséget. Az egyik, ami nyugati exportra megy, az a nyugati igényeknek megfelelő minőségű, vagy legalábbis olyan akar lenni, a másik pedig a hazai fogyasztásra van szánva, ennek már a csomagolása sem hasonlít az előbbire, ez olyan, amilyen. Na már most, ha valami exportból visszamaradt, akármi oknál fogva, még akkor is, ha mindjárt a minőségi kifogás miatt is, holtbiztosan jobb, mint az, ami hazai eladásra készült. A jelenség gazdasági minősítése nem feladatom. Gazdaságilag talán nem is abszurd a dolog. Minden üzemnek joga van egy bizonyos árucikket többféle minőségben előállítani és piacra dobni. Az abszurditás a magyar vásárló lelkében fejlik ki, mégpedig éppen azzal, hogy már meg sem ütközik a jelenségen. Természetesnek tartja, hogy egész ipara és gazdasága kétféle minőséget gyárt: egyet, a jót, a kiváló minőséget egy bizonyos magasabb rendű, nagyobb igényű és emelkedettebb tartású emberfajta számára, és egyet, a silányabbat, a hibásat, a csúnyán csomagoltat pedig neki magának, a magyar állampolgárnak, annak az ezzel a vásárlási művelettel is leértékelt embernek, akinek ez is jó, és akinek óriási szerencséje, ha hozzájut egy ilyen exportból visszamaradt áruhoz.

Közgazdasági nyelven a nemzeti munka iszonyatos leértékelődéséről is beszélhetünk ennek kapcsán.

Mi történik ennek az embernek a lelkében, aki nemcsak megveszi, hanem szorgos vagy nem szorgos munkával elő is állítja ezt a kétféle minőséget? Vajon nem alakul ki benne egy bizonyos önleértékelés, egy bizonyos kisebbrendűségi tudat? Milyen önértékelés fejlődik ki abban az emberben, aki „pult alól”, „csúszópénzzel”, a „kiskapun” bejutva, „kéz kezet mos alapon” jut hozzá egy olyan áruhoz, amelyik egy másik embernek nem kellett, és amikor hozzájutott, akkor a karnevál hercegének, az élet császárának és egyenértékű világpolgárnak érzi magát egy pillanatra, hogy aztán, elfogyasztván és megszokván az exportból visszamaradt terméket, „irányt vegyen” egy újabb szánalmas fontosságú termék megvásárlására, és ezért újból „rátegyen egy lapáttal” fusizást, kenőcsöt, umbuldát, jattot – újból rátegyen egy lapáttal a saját jobb emberi lehetőségeiből? Az emberek tudomásul vették, hogy így van, hogy a világ két részre van osztva: minőségire, dollárosra és silányra vagy mondjuk közepesre. Ezzel együtt azt is elfogadják, hogy ők kevésbé értékes emberek, hogy kisebb teljesítményekre képesek.

A kenyeret azonban nem lehet exportra termelni. Viszont ami csak hazai fogyasztásra termelődik, annak nincs becsülete. Lassan, óvatosan, tétován menetelünk a felé a képtelen állapot felé, amikor már a kenyerünket sem sütjük meg magunknak, mert nem látjuk értelmét. Nekünk? Kenyeret? Forintért?

Él persze a világban ma több millió magyar ajkú ember, aki szívesen venne kenyeret forintért, de nem kap. Akinek hosszú órákat kell sorban állnia, hogy kenyérhez jusson, s miközben sorban áll, és szomorú gondolatait rakosgatja egymás mellé, ügyelnie kell arra, nehogy valami indulatos panaszszó hagyja el az ajkát, s főleg pedig ne magyarul. Elgondolni elgondolhatja magyarul sorsa különös tragikumát, szerencsétlenségét, hogy magyar anya szülte magyarnak, de kifejezni, hangosan kimondani ezt ezen a nyelven nem tanácsos neki. Vagyis abban a puszta tényben, hogy ma a világban valaki magyarnak születik, benne van valami súlyos hátrány is egy képtelen szerencsétlenség, amiről még beszélni sem lehet. Amit az ember nem is nagyon mer és nem is nagyon tud megfogalmazni, mert maga is elborzad tőle. Ez a hátrány, ez a szerencsétlenség természetesen annak is osztályrésze, aki nem áll sorba, és aki szabadon kifejezheti magát magyar anyanyelvén, aki a maga teremtette viszonylagos exportból visszamaradt jólétében él, a saját állami keretei között. Sőt reá talán még iszonyatosabb lélektorzító erővel hat az a tény, hogy a másiknak, a testvérének nem tanácsos a saját gondolatait az anyanyelvén kifejeznie, mert neki éppen ezt a tényt kell tudomásul venni, hogy ő nem tehet semmit. Neki tétlenül kell néznie, hogy a testvére szenved.

A segélynyújtás elmulasztását a magyar törvények szigorúan büntetik. Ha valaki elgázol valakit, és elmegy a helyszínről, nagyon súlyos büntetéssel kell számolnia. De még az is elítélhető természetesen, aki nem okozója, csak szemlélője a balesetnek, de elmulasztja a kötelező segítségnyújtást. A magyar abszurditás legszerencsétlenebbike, hogy sok millió magyarnak nincs meg a valós lehetősége, hogy segítséget nyújtson elgázolt, vérző magyaroknak. Ott áll hátratett kézzel a folyamatosan történő baleset színhelyén, és nézi, hogy vérzik el a testvére. Nem arról van szó természetesen, hogy ne nyilvánulna meg a segíteni akarás számtalan formában, hogy derék és önfeláldozó emberek ne tennének sokat a fájdalmak enyhítésére, de a lényeg mégis az, hogy a magyar mint magyar, mint állami és nemzeti szuverenitás, mint egység, nem tehet semmit. A szemét levenni nem tudja a szörnyű esetről, de nem tehet semmit. Cserbenhagyó.

S kit hagy cserben valójában? Kit tagad meg minden percben?

Önmagát.

Egy erdélyi író barátom, egy kitűnő, vibráló elme, aki a tehetsége alapján lehetne akár világszerte ismert nagyság, ha nem ezen az átkozott nyelven írna, így jellemezte nekem a saját helyzetét: Kérlek, én mindennap kapok pontosan tíz farba rúgást. Ez a fejadagom. Ez a következőképp oszlik meg. Hat rúgást azért kapok, mert ennek az államnak a polgára vagyok, mert itt élek. Két rúgást azért kapok, mert értelmiségi vagyok. Kettőt pedig külön azért, mert magyar vagyok. Csodálatos ez a helyzetkép. S menynyire abszurd! Honnan van ez a krisztusi erő ebben az emberben erre a megbocsátó tárgyilagosságra? Megérteni azoknak a szerencsétlenségét is, akik bennünket rúgnak? Meglátni a bősz mozdulatban a világhatalmi eredőket. Arany János-i emelkedettség ez. Ugye, mennyi képtelenség van ebben az önjellemzésben?

A benne megnyilvánuló meleg tárgyilagosság, az azokra is tekintő, azoknak a nyomorát és szerencsétlenségét is megértő szívjóság, akik a rúgásokat kiosztják, a leginkább reményt keltő a nagy magyar abszurditásban. Egy olyan ember beszél így, ezzel a bölcsességgel, aki körül tébolyodott agresszió dúl, akinek a templomaiban egy keresztnévlista van kifüggesztve az adható nevekkel, s az adható keresztnevek között nincs magyar név, olyan ember beszél így, aki tudja, hogy most már a puszta élete sincs biztonságban. Olyan ember beszél így, akinek többek közt azért sem játsszák a színdarabját egy ottani színházban, mert áramtakarékosság van, a színház pedig olyan intézmény, amelyik áramot fogyaszt. Tehát hogy a színház ne fogyasszon áramot, inkább bezárják. Annak ellenére, hogy székely észjárású igazgatója, akit eltávolítottak az igazgatói székből, így érvelt, ékes példáját adva az abszurditáshoz igazodni tudásnak: Az igaz, hogy a színház sok áramot fogyaszt egy előadás alatt, de akik este eljönnek a színházba, azok otthon ez alatt az idő alatt nem fogyasztanak áramot. Persze, mindhiába való volt ez az érvelés.

Vagyis nemcsak hátrányosan változtunk mi, magyarok ezekben a gerincpróbáló időkben. Vannak dolgok, amiket sokkal tisztábban látunk, mint azelőtt. Istenáldotta költőnk szavai szerint: megbűnhődtük, amit meg kellett bűnhődnünk. A saját veszteségeink, megtöretéseink és gyönyörű szent forradalmunk bukása meg is tisztított bennünket. Most fáradtak vagyunk, bénultak, és kiürült tekintettel ladikázunk életünk pangó vizén, de még élünk, és még egyszer teli tudjuk szívni a tüdőnket, és meg tudjuk mutatni a világnak, hogy mire vagyunk hivatva a Kárpát-medencében.

A pangó tó fenekén, lent az iszapba süllyedten ott csillog egy új magyar világ makettje. Egy szörnyű és halálos tapasztalatokkal rendelkező, a saját kárán is okult nép fiai és lányai rakták össze azt a kis építményt.

A magyar abszurditásnak csodája is van. Soha még ennyire tisztán látó és ennyire önzetlen szolgálatra kész kicsiny magja nem volt ennek a nemzetnek, mint amilyen éppen most kezdi felhívni magára a figyelmet mindenütt a világon, ahol magyarok élnek. A magyarság, miután hazája ilyen szomorúan összezsugoríttatott területileg, és ilyen tragikusan elvámoltatott tőle több millió lélek, most, ebben a szorított állapotban kezdi belakni és kezdi leverni szellemi lakhelyének sátorrúdjait szerte a világon. A puszta tény, amilyen abszurd, főleg ha egy régebbi magyar magatartás szemszögéből vizsgáljuk, olyannyira reményt keltő is. Egy magyar író író–olvasó találkozót tart több ezer kilométerre hazájától magyaroknak, és az új magyar magatartás kialakítására törő szavait ezek a távoli magyarok megértik.

A világban ma kezd ébredezni és terjedni az önmagukért való egyetemleges felelősség gondolata. Ezt a gondolatot legtisztább formában és világraszóló érvénnyel 1956-os forradalmunk fejezte ki. Kétszer egymás után álltunk a vesztes oldalon. Szégyenpadra, kalodába ültettek bennünket, s nem mondhattuk ki, hogy igazságtalanul. Forradalmunk azonban igazi arcunkat mutatta fel. Most már bátran nézhetünk akárki szemébe. Ahogy Albert Camus, a híres francia író írta: A leigázott, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármilyeik nép a világon.

Van tehát már jogunk és érdemünk, hogy részt kérjünk e világra sütő napsugárból. Nem vagyunk többé koldusok. Ahhoz azonban, hogy magyar kéréseinknek nyomatéka, magyar jogainknak érvénye legyen, új magyar magatartásra is szükség van. S ez az új magyar magatartás nem lehet más, mint az egyetemleges magyar felelősségvállalás. Meg kell értenünk, hogy ma, a szétszórtságnak ebben az állapotában éppen az összefogás a feladatunk. És az új és nagyszerű lehetőségünk is. Észre kell végre vennünk ennek a szétszórtságnak a gyümölcsöztethető lehetőségeit. Ha a magyarság még egy-két emberöltőt él, és el tudja hárítani az egyes részeit fenyegető halált, ha ráébred új helyzete grandiózus szépségére, akkor a jövő magyarja, miután megalkotta az öt kontinensre szóló új magyar életmodellt, újra valami olyannal állhat a világ elé, ami éppen úgy főhajtásra készteti a világot, mint előző tetteink, forradalmaink. Ehhez azonban meg kell menteni a kipusztítástól hárommillió magyart. És fel kell rázni másik egymilliót, amelyik sértetten és zavaros fejjel vívja kilátástalan csatáját a beilleszkedéssel. Nekünk pedig, otthoniaknak, akikre a legtöbb felelősség nehezedik, meg kell gyógyítanunk megbetegedett lelkünket.

Lehetséges mindez? Nem abszurd ez?

A magyar élet és a magyar lélek mindig is színig volt töltve abszurditással. Legmélyebben érző szellemeinkből soha nem hiányzott a bátorság és az elszántság: szembenézni ezzel a magyar abszurditással. Ady még eltévedt lovasnak látta a magyarságot. Vak ügetését hallani hajdani, eltéved lovasnak, volt erdők és ó-nádasok láncolt lelkei riadoznak.

Ez, ami most kezd kialakulni a világban, az összetartozás felismerése és a sorsközösség vállalása, azzal a reménnyel kecsegtet, hogy az „eltévedt lovas” rátalál a maga útjára.

De hát miért is ne? Hiszen mi az abszurditás hősi népe vagyunk. Voltunk és leszünk.