|
 2014.03.14.
Képmás – másképp
Zelenák Katalin kiállítása a Józsefvárosi Galériában
A Józsefvárosi
Galéria kiállításainak jó a ritmusa. A szobrászt festőművész,
a festőt textilművész váltja, s olykor-olykor csoportos kiállítások
is – hommage-ok és egyazon eszményt valló társulások –
tarkítják az összképet. Most a kárpitművészet van soron,
nem is akármilyen, mert a szépségtől megittasult közvetítőjével.
Első
pillanatra látni, hogy Zelenák Katalin a reneszánsz szerelmese.
A reneszánsz szerelmese, s ugyanakkor ízig-vérig mai művész.
Avval, hogy szívesen kirándul a régmúltba – Itália a vonzerő
–, pontosabban, hogy anyaggyűjtő útjává teszi, s evvel motívumainak kútja lesz a
mediterrán érzület (szépség, pompa), paradox, kortárs izgékonysága
hangsúlyozódik.
A
fragmentumok létfilozófiai esélyeit próbálgatja. Méghozzá
úgy, hogy ismert vagy kevésbé ismert klasszikusok (főképp
festők) műveiből kihasít egy-egy darabot, s ezt
rejtve-kiemelve saját kárpitjának elidegeníthetetlen
képvalóságává avatja. Ezzel a pszichológiai felkészültséget
és nem kevés ismeretet, sőt szövőtudományt is igénylő
„technikával” el tudja érni, hogy különös időutazás részesei
leszünk.
Mert
több száz év (és bennük létjogot nyert megannyi szépségeszmény)
egymásra rakodásából kell kiszabadítani azt a mai korszellemtől
sem idegen, inkább annak izgalmát tükröző képmást,
amely egyben a modern személyiség tükre is. Legyen az egy kitárulkozó,
a nőiségével fonalrácsok
között is izgató akt (Tiziano: Urbinói
Venus), vagy – hogy csupán egyik 1986-os textilképének fő
alakját említsem – az itáliai piktor ecsetjével életre
keltett méltóság (Sebastiano del Piomba: Férfi-arckép).
A
textilművész kitűnő rajztudásáról igencsak meggyőződhettünk,
hiszen vegyes technikájú grafikái („Az
én Madonnám”; Portré)
az érzékeny vonalhálóba font női arccal a saját arcvonásaivá
szinte átszellemített én-megvalló magabiztosság tükrözői.
A két kárpittervről, a Fragmentum
I.- II.ről (közülük az előbbi például Leonardo da Vinci
Hölgy hermelinnel című
festményének nőalakját fogja a fókuszba) szintén elmondható
mindez.
Ám
a kárpitvázlatok, jól látható, számítógéppel (számítógépes
rajzzal) készültek. A nagyobb négyzetekre (szépség-raszterekre)
bontott felület akárha konstruktív szerkezeti részegységeket
mutatna. S ebbe a kockás tengerbe – amely egyszerre rejti, és
titokzatosságával ki is emeli az alakokat, motívumokat – a szövés
nyomán még inkább láthatóvá válik (az alap geometriájával
csaknem kontrasztot keltvén illeszkedik a környezetbe) a
klasszikus festményekről ideemelt, a művész által kigondolt
szellemes „védőháló” mögé bújtatott megannyi motívum.
Az
ámító szépség – test, arc, kéztartás, ruharedő, stb. –
nem megdidereg ebben a szándékolt „kopárságban”, amely a befejezetlenség
egyenes következménye, hanem új energiát kapván a titokzatoskodó szem által előbányászott fragmentumok segítségével
a kompozíció dinamitja lesz. Ebben a „szépségrobbanásban”
természetesen ott a rejtező alkotó – az öntörvényű személyiség
– arca is.
Ahogyan
a textilművész nyitva
hagyja, kompozíciós bravúrral, a tömör kárpit egyik-másik részét
finoman behálózó gyapjúszálat (hogy az idő sodorja tovább?),
abban a szemérmesen kitárulkozó lénye is benne van (Portrétöredék
I. – II.). Hiszen időrostája úgy válogatja meg a
klasszikumot, hogy a választás artisztikuma szinte
jellemtulajdonságot sejtet. Evvel a töredéklétnek is van esélye arra – mindnyájan esendőek
vagyunk –, hogy egyszer egésszé
váljék. Csak tudni kell a megidézés módját, vagyis, hogy a
„magánérdeklődésből” ideemelt itáliai reneszánsz miként
válik egyetemes igazságfaktorrá. Ha kell technikai bravúrral,
ha kell a képet „idegen” javakból sajátjává szelídített
varázslattal. Zelenák Katalin fölöttébb birtokában van
mindeme képességnek. Kompozíciós készsége – mert
szerkezet, szín, forma a kezére játszik – sosem tántorodik
meg egy-egy klasszikus mű részegységének a bekebelezésekor.
Nem szükséges az egészet – pontosabban a motívumok mindegyikét
– idéznie, hogy eljusson saját látomásához. Csak egyetlen példát!
Nagy hatású kárpitja, az Az
elmúlás mintázata, mint említettem volt, Tiziano
klasszikus szépségű festményéből merített.
Az
Urbinói Venus, többek
közt, Giorgione képét „folytatja”, s a velencei szobába
való helyezéssel talán meg is emelve a korábbi mester aktjának
erotikus vonzalmát. A kihívó testtartás a textilművésznek elég
volt arra, hogy – „kockáinak” rácsszerkezete mögött is
– erősen sugalljon valamit a testiségről. Viszont a háttér
két szolgáló-alakjából csak a „kelengyés ládába”
behajló gyermeket tartja meg, az álló nőalakot, fokozván az
önmagát kellető fekvő női test hatását, egy másik,
harisnyakötőjét (?) babráló figurára cseréli.
Nyilván
ennek is megvan az ősképe, mint ahogyan a reneszánsz előzményű
többi figurának. De a látogatónak nem kell minduntalan
nyomoznia ahhoz, hogy fölismerje eme „kívülről” megtámogatott
szépségeket. Az Odaliszk kagylóban
fekvő aktja – zseniális szerkezet –, a Káprázat színfátyol mögötti, szintén fekvő testtartása
miatt izgalmas hölgye, a nonfiguratívnak tetsző, ám fél-figurális
Álomtöredék felhő-kertje,
a Megszűnés szerzetesi
nyugalma és a Mozgásban
I.- II. absztrakcióval is jelzett dinamikája mind-mind olyan
élményforrás, amely a beszüremkedő háttér nélkül is élvezhető.
A
tárlat egészen különös darabja a Könny
és áldás. Amíg Zelenák Katalin a többi textilképén valósággal
a színekben tobzódott, eme Szent
István-kárpit ebbéli visszafogottsága – az aranyszálak
csillogása ellenére a homokszínű, barnás felület dominál
– értékőrző gesztust sejttet. A történések glóbuszát a
korona keresztje – legsúlyosabb elem – határozza meg.
Stephanus élő alakja történelmünk fényes része. Az ország építő
gesztus csaknem matt felülettel is reneszánsz
fényű hangsúlyozása a textilművészben is fölszabadított
valamit. A szépségben mint hitben ott a megváltás
kegyelme.
Szakolczay Lajos
|
