|
 2014.03.21.
Háromszáz60öt
Skoda Éva kiállítása a Gogol 9 Galériában
A hajdani Betonút
Galéria nevet változtatott. Szerencsésen. Hiszen az új névben,
megkönnyítendő a tárlatlátogatók tájékozódását, az utca
és a házszám is benne foglaltatik. A Gogol 9 tehát nemcsak a
zseniális kisorosz íróra utal – az sem volna meglepő, hiszen
a klasszikusok homlokukon hordják az értéket –, hanem a már
jól bejáratott helyre. A szellemujjat is kölcsönözvén? Azt
is, de szélesre nyitván a befogadási ollót, inkább az irányzatokon,
áramlatokon túllépő – pontosabban sok helyről töltekező
– képzőművészeti értékekre utal.
Skoda
Éva – nőknél illik-e említeni? (aki ennyire könyörtelen
magához, az előtt illik) – hatvan éves. Tehát a különös tárlatnak
ünnepi jellege (is) van. A festőművész, koncentráljunk a most
látható anyagra, az arckép mestere. Virtuóz mestere,
hiszen szinte percek alatt észreveszi, és a papírra színekkel
– vázlat nélkül – gyorsan föl is hordja az arc jellemző
tulajdonságait: hegy-völgyét, mosolyát, borúját, redőjét.
Sosem
a külső szépség izgatja, azért a fizimiskák lényegjegyei
sem illannak el, hanem a színkoncentrációkban is jelentkező,
befelé növő mélység. Ami, több-kevesebb túlzással, az
ecsetrajzzal könyörtelenül faggatott személyiség lélekállapotára
utal. Azokra a tulajdonságokra, amelyek a héj alatt vannak, ám
akarva-akaratlan kiülnek – az idő kaszabolta évek ellenére
is – az arcra.
Ehhez
a külső réteg alatt a bensőt is megcsillantó látáshoz – a
pszichológiai barangolás bravúrjáról most ne is beszéljünk
– tudatos koncentráció kell. Ha szabad így mondani, könyörtelen
ítélőképesség. Skoda Éva pedig ebben a leleplező – épp
ezért a karaktert annyira kiemelő – ringlispíl-játékban
otthon van. Ahogyan saját magát lemeztelenítette, abban ott az
arc változásait (mosolyát, drámáját, derűjét, fáradságát,
nyúzottságát, stb.) én-képnek fogalmazó tökély. A Háromszáz60öt
című sorozat napi rendszerességgel megfestett 360 kisméretű
önarcképe – 12 tablón a hónapok rendjét és múlását is
jelképezve – nem kis bravúrt mutat az önelemzés fázisaiból.
Minthogy
önmagunkkal naponta szembenézni – és a tükörképet (kés
hasít így a ponyvába!) szinte sokkolóan faggatni – nem kis,
testet-lelket megforgató munka, jólesően érezni az eredményt.
Az önmagával szembetalálkozó hullámzását. A frízura, a
befelé ülő és kidülledt szem, a kalapviselet, az éles és
homályos tekintet, a megdöntött fej mint Krisztus-póz, a kiábrándultság
és önösszeszedés – lelki tréning – változásait. Azokat
az ugrásokat – önmagunk szépségének a meghaladásáról
van szó –, amelyek a vibráló személyiség karakterjegyeit
csak még inkább kiemelik. Ez a festői lélekleltár
unikum – életemben még nem találkoztam ilyen, a pszichikumot
is megforgató vetkezéssel –, mindenképp valamilyen nagy gyűjteményben
(Nemzeti Galéria?) volna a helye.
Alighanem
a három olajkép klasszikus nyugalma alapozta meg – különféle
életszakaszokat szimbolizálva – a fönt említett, színben,
formában, hangulatban való tobzódást. Mert valójában arról
van szó: a különféle arcok – a sajátja mellett írók, képzőművészek,
zenészek, előadóművészek, összefoglalva: életművüknél
fogva személyiségek – különféle tulajdonságaiban való
lubickolásról. Önmagára azért néz olyan vallató, kitartó
fegyelemmel (Fiatal önarckép; Női portré – Önarckép),
hogy más típusú arcokon is minél élesebben vegye észre –
mi több, ábrázolhassa – a karakter színes vonásait.
A
kisebb méretű portrékon (akvarellek) a színkombináció
dinamikája, a visszafogottan is érvényes expresszionista láz a
meghatározó. A foltok egyensúlyi szerepén túl – némelykor
a fehér is belép az összképbe (Schéner Mihály)
– az a „vízmosásos”, „fénymosásos” terep,
amelyen a festő biztonsággal (technika, szerkezet) közlekedik.
Elnyújtózván a másik egyéniségében, szinte önmaguktól
ugranak ki a karakter jellemzői: a szelíd jóság (Monspart
Sarolta), valaminő vitriolos fausti attitűd (Faludy György),
a bölcs összegző hajlam (Mezei Ottó), az önmagában bízó erő
(Aknay János, Szurcsik József). Ha az arcon kívül
a test is megmutatkozik, még erősebb lesz a személyiségrajz:
az ülő pózban ábrázolt Hobó figyelő gesztusában
(nagyméretű kép) világfölforgató erő lakozik.
A
technikai fogásokról és a festés módozatairól talán fölösleges
is szót ejteni. Az csak természetes, hogy a művésznek az
akvarell mellett a klasszikusokat idéző tojástempera, a tus –
a Helperek I.-III. című sorozaton diófapáccal kombinálva
–, a kréta (Mosolygó), az olaj (önarcképek), s leginkább
a gouache (nagyméretű portrék) mind-mind a kezére áll.
Viszont ahogyan megteremti – a pszichológia ki tudja milyen mély
rétegéből előhívja – látomását, az megér egy misét.
Nem
azért, mert az absztrakt hatást keltő nagyméretű festmények
közül nem egy (Az ember arca; Az ima) szinte szakrális
körökben landol. (A hatásfok itt is, mint például az A halász
és a hold ezüstje esetében, mítoszi tartalmak sugallatából
eredeztethető.) Sokkal inkább attól válik érvényessé a
hagyományos portrén jócskán túlmutató festői vallomás,
hogy az egymásra hordott, különböző festő-rétegek alól
megvillanó fény az „ábrázolt” figuratív vagy nonfiguratív
motívumokat személyes érzéshullámmá avatja.
Minő
megpróbáltatást, összeomlást tükröz a Gondban rejtezetten
is nyílt gótikus fájdalomkatedrálisa? A kérdés akkor is
jogos, ha tudjuk, hogy az ilyesfajta képek mögöttesében – bátorságot
növelő inspiráló erőként (?) – Edvard Munch Sikolya
áll. És milyen barlangi homálytól „világosodik meg” az a
sivatagi mező, a lélek barnájában (?), amely az emberarc gyötretésében
– kép a képben – a krisztusi szenvedést is magában hordja!
(A már említett Az ember arca villantja föl a bibliai párhuzamot.)
Skoda
Éva különleges én-megvallás módszerét találta ki
magának. Másban keresi – s találja is meg lenyűgöző
intenzitással, képi bravúrral – a saját arcát. Paradox, más
jellegű képeitől ez az unikális rejtezés nem szakította
el, sőt arra ösztönzi, hogy az organikus áradásban szintén
eme motívum kisugárzásából nyerjen oxigént.
Szakolczay Lajos
|
