|
 2014.11.07.
Organikus létkapszulák
Hegedüs Endre kiállítása a József Attila Művelődési Központban
A XIII. kerületi
Polgármesteri Hivatal Galériájában a közelmúltban Hegedüs
Endrének volt egy kiállítása – középpontban a hajókkal és
az uszályokkal. Nem technikatörténeti ábrázolat került a
falakra – különben is a festőművész expresszív szín- és
formakezelése távol áll a fotórealista módozatoktól –,
hanem a hajó és a víz, a napfény és árnyék, a jelen és a múlt
(némi beleérzéssel, az öreg járgányokban megtestesülő elmúlás)
olyasféle együtthatásáról, amelyet az érzékeny ecset híven
tud követni.
Erős
foltgesztusok, sötéten is vibráló színek jellemzik a vásznakat.
Nemkülönben a mechanikában (alkatrészeiben, formájában)
megjelenő konstruktivista szerkezet és az organikus környezet
(víz, folyópart, sziget) nyugalmának az összeszikráztatása.
Ebben a látásmódban a kiöregedett folyami eszköz, a hajó, az
uszály az évtizedek rozsdájával, a munkából való kivonás
„magányával” csaknem emberi gesztusok – megfáradtság, öregség
– szimbólumává változott.
Hegedüs, ki tudja
mi okból, továbbra is megmaradt a hajók, uszályok, a bennük
meggyökeresedett munka és a valahai száguldó hasznosság megörökítőjének.
Friss tárlatának egyik részét, de szerencsére nem a fő
vonulatot, most is a megszeretett – csaknem testvérré fogadott
– vízi eszközök ábrázolata teszi ki. De ez sem ennyire
egyszerű. Mert ahogyan a tájban elfér a világmindenség
legnagyobb és legkisebb kockája, a festőművész forró
ecsettel előhívott látomásában is ott – lett légyen az
alap a hajó – a táj mint természeti tünemény.
Ott, hiszen a Hajótemetőben
(2013) vagy a Hajóbontóban (2014) nyugvó roncsok egyes kiszögellései
és a zavaros vízben tükröződő félelmetes árnyékuk közelben
lévő hegyek, hegyvonulatok lilás vagy épp zöldben-barnában játszó
képét formázzák. Csak egy-egy haloványan látszó szám mint
a kimúlt vízi kolosszus hajdani azonosítója jelzi, hogy az
organikus (vagy annak tetsző) látvány alapját valójában nem
a természet adja, hanem a sajátos fényviszonyok közt különleges
élményt nyújtó gépvilág csodája.
Ha jobban szemügyre
vesszük a hajófestményeket – Tolóhajó (2014), Két hajó a
Nagy-Dunán (2013), Szigetköz (2012), Veszteglő hajók a
Nagy-Dunán (2014), Uszály a napfényben (2012) –, szinte
ugyanazok a foltélmények, a kontúrokon belüli villódzások éltetik
őket, mint a „festmény a festményben” jellegű vásznakat
(Kapu – Csángó utca; Kapu – Petneházy utca – mindkettő
2013).
Ha csupán távolról
is cseng ide az egyik legfőbb biblikus élmény (ti. a kapu Jézust
szimbolizálja, csak rajta át, csak rajta keresztül juthatunk el
az Atyához, más szóval az üdvösséghez), a kapukeret, illetve
a boltozat mögötti világ színes kaleidoszkópja a mélység (távolság)
megvilágosodását jelzi. Nagybányáról ideemelt, vagy arra emlékeztető,
a nyitott „zártságban” is valamiképp a természet fenségét
(városi barbizon) hangsúlyozó elemekkel. Olyan formai, alkotáslélektani
gesztusokkal, amelyek – akarjuk, nem akarjuk – létélménnyé
válnak.
Hegedüs Endre
nagyon is mestere az ecsetkezelésnek. A vérbő faktúra, a
vastagon fölhordott festékréteg által közölt impulzusok
mind-mind jellemzői eme – végső soron organikus – világnak.
Természetesen újdonsággal szolgál, mert nem sokan próbálkoztak
vele, valaminő, roncs voltában is izgalmas gépmonstrum tájjellemzőkkel
való megjelenítése. Hogy a technika mint modern világunk
kereplője, valaminő sugallatra mindent átfogó csenddé változzék.
Ám ami ezen a kiállításon
látványosabb és festőileg sokatmondóbb, az a piktorok által
sokszor nyitott könyv újbóli föllapozása. Claude Monet Tavirózsái
mint ősélmény akkor is eszükbe jutnak, ha az impresszionista
klaszszikus csak nagyon távolról kapcsolható ide. Hegedűs festékben
való, a felületnek csaknem plasztikai élményt adó vad tobzódása
azonban expresszionista hevületű. Gesztusaiban organikus rácsszerkezetével
valósággal szétfeszíti a vásznat (Platánok – 2012), s az
ágak között felderülő világ semleges háttere (együtt adják
a szépséget) kiváltképp kiemeli a megmaradást is szimbolizáló
növényi harc, egyfajta küzdelem szívósságát.
A Filagórián
(2004) már nyoma sincs ennek a feszültségnek, jóllehet az
ablakkeret – kereszt! – mint hangsúlyos motívum (Biblia)
ilyesféle értelmezést is megengedne. Ám a mögötte sugárzó,
az ég kékjét sárga-zöld levelekkel bepókhálózó látvány
inkább a derű hírnöke. Viszont másutt a derűnek, indák,
levelek, kacsok násztáncának súlya van. A tömörségben
leledző hatalmas képfelület, szinte résnyi szabadság
(kitekintés) sincs a lombok közt, az egybefonódó s ezért
megbonthatatlan organizációt, jelképességével valahol az erőt
szimbolizálja (Vegetáció – Növényvilág, 2000).
Az Indák (2014) a
virágok nyílt szirmaival, emez sárga lámpásokkal már jóval
derűsebb, hiszen a sötét háttérből kibukó – kiragyogó
– fény a paradox kétfelől is diagonális építkezést motívumról
motívumra átjárja. A Fiatal bükkös (2014), csak erdőifjonc
formájában, ennek a fényjátéknak éppúgy szemléletes példája
lesz – a fák kérge és az altalaj is fehér csíkokban ég
–, mint a vízi tájképként is fölfogható Tavirózsák
(2013), és legkivált a Fehér tündérrózsák (2014). Ez utóbbi
kettő „farsangi tánca” talán azért lett ilyen felhőtlen,
hogy a festőművészben nyilván meglévő komor látásmódot,
feszültséget valamiképp oldja.
A megfoghatatlanul
keserű lét ostorpattogása is jelen van a tárlaton, méghozzá
drámai – a drámaiságot szerkezetében is reveláló – formában.
Az eget-földet repülésükkel, zajfelhőjükkel beborító
madarak (Riadalom – 2000) talán a modern civilizáció „kése”
elől menekülnek. Azonban a Vetési varjak (2014) drámai lakmározásában
– kitűnő festmény – már nemcsak „holt igék”, de életre
serkentő vigaszok is visszhangzanak.
Mert az életet, a
bevetett földet meg lehet támadni – a sötét felhőt nemcsak
a madárrajok jelentik –, ám a természet parancsa törvényerővel
bír: a mag ki fog kelni. Expreszszionista létimádat? A festőecset
érzésekben való megmártózása.
Szakolczay Lajos
|
