|
 2014.11.07.
Aki a szeretetben követi Krisztust,
annak része van a feltámadásában is
Október
19-én, az esti híradóban mondták, Veszprém megyében
balesetek voltak. Egy autót mutattak felcsavarodva az útszéli fára.
Valaki meghalt.
Az
ember felületesen, az érdeklődés szintjén fogja fel a szomorú
hírt, nézi, látja a szörnyű képeket. Másnap délelőtt
azonban egészen másként hatott ugyanaz a tény. Az elhunyt szülője
jött be a plébániai irodába huszonöt éves fiának temetése
ügyében. Látni a viszonylag fiatal édesanyát, édesapát, találkozni
személyes fájdalmukkal, megtudni tőlük, hogy a baleset nem
messze a szülői háztól, nem messze innét, tőlünk, teljesen
váratlanul esett meg. Közvetlenül, személyesen megtapasztalni
a halál valóságát, egészen más, mint olvasni, hallgatni a
baleseti krónikát. A halál általános mivoltáról, hogy
mindenki meghal előbb-utóbb – tudunk. De személyes ügyünkké,
egyéni problémánkká csak akkor lesz, amikor közvetlenül érint
bennünket szeretteink révén, vagy pedig bennünket fenyeget.
A
halál előbb-utóbb valamennyiünknek személyes ügyévé válik.
Ezért kell rá készülnünk. A halottak napja alkalom arra, hogy
eltávozott szeretteinket mintegy „utolérjük”, Krisztuson
keresztül lélekben megragadjuk, megszorítsuk a kezüket, jóvátegyük
esetleges évtizedes mulasztásainkat irántuk. Azonban alkalom
arra is, hogy lélekben a halálra való készülésre is időt szánjunk.
Közhely: aki nem gondolkodik helyesen a halálról, az életről
sem gondolkodhat helyesen. Egyrészről tapasztaljuk a halálban a
felbomlás jeleit, amely az embert borzalommal tölti el. Másrészt
az emberben megvan egy általános ráhangoltság a továbbélésre,
amely minden látszaton túl tud emelkedni, és bízik abban, hogy
valamilyen módon az ember személyes léte megmarad. Ez az általános
érzék azonban nem bizonyosság. Az örök létre vagyunk ráhangolva,
noha körülvesz minket és mutatkozik bennünk is az elmúlásnak
számtalan jele.
Nem
túl régen a tévében egy író nyilatkozott, akit úgy mutattak
be, mint aki már átment a halálon, mert megsebesült 1956-ban,
és a klinikai halál állapotából hozták vissza. Különc véleményeiről
híresült el ez az író. De itt a televíziós adásban szenvedélyesen
bizonygatta, hogy bennünket évtizedek óta azzal a hazugsággal
áltattak, hogy nincs túlvilági élet. Nem hivatkozott szentírásra,
krisztusi feltámadásra, csak emberi szempontokat fejtett ki. A
szeretetre hivatkozott, amely elképzelni sem tudja a világot a
szeretett lény nélkül. Olyannyira, hogy a halál sem tudja
megszüntetni az igazi szeretetet.
Az
ószövetség egyetlen szerelmes költeményében, az Énekek Énekében
van egy különös mondat: „A szerelem, (a szeretet) erősebb a
halálnál! (8,6)” Való igaz, a szeretet az, amely áthidalja a
szakadékot az e világ és a túlvilág között! Való igaz,
hogy a szeretet képes legyőzni a halált! Mégpedig az a
szeretet, amely szenvedésével, kereszthalálával megváltja a
világot, és feltámadásával bizonyítja hatalmát. Krisztus
szeretete az, amely legyőzte a halált, mert szeretetből vállalta
el megváltásunkat. És ha általa, benne győzni tudott a
szeretet a halál felett, akkor ebből a győzelemből nekem,
neked, nekünk valamennyiünknek jut, nekünk ebben a győzelemben
részünk van, részesedhetünk belőle. Aki a szeretetben követi
Krisztust, annak része van feltámadásában is. Tehát a keresztény
hívő ember számára a kinyilatkoztatás nyújtja azt a
bizonyosságot, amely a nem hívő számra csupán sejtés.
De
mit kezdjünk kételyeinkkel, mit mondhatunk annak, aki nem tudja
elfogadni mégsem az örök életről szóló tanítást, sem az
emberi értelemből és természetből levezetve, sem a
kinyilatkoztatásból, Krisztus tanításából? Nekik azt tudjuk
mondani: Aki nem tudja elfogadni az örök életet, az még életében
nem tudott szeretni. Úgy is mondhatnánk, hogy még életében
nem volt igazából szerelmes. Lehet, hogy azt hitte, hogy szeret,
lehet, hogy azt hitte, szerelmes, de csak önmagát szerette, és
szerelmében is az önzését kereste. Aki képes volt igazán
szeretni, abban hamar megszületik a szilárd meggyőződés, hogy
ez a szeretet örökké él és éltet.
Tanuljunk
tehát Krisztustól szeretetet, önzetlen életvitelt, akkor fogékonyak
leszünk az örök életről szóló tanításra is! Tanuljunk az
előttünk eltávozottaktól, a mindenszentektől, törekedjünk
az életszentségre, a krisztusi életvitelre, hogy az örök életet
ne csak higgyük, hanem részesei is lehessünk annak!
P.
Reisz Pál OFM, a sümegi ferences kolostor házfőnöke
|
