vissza a főoldalra

 2014.11.07. 

In memoriam Csurka István

Ezért füstölögnek hazugsággyáraik kéményei

Ha a liberalizmus csak a másságnak, a melegeknek és a nem magyar etnikumnak tud több demokráciát, érvényesülést teremteni vagy ígérni, akkor halott. A demokrácia pedig éppen most, Gyurcsány idején vesztette el minden értékét, mert nincs. Ezt a kormány teljes költségvetésével és minden tettével naponta bizonyítja. A terminológia nagyszótárának legfőbb szócikkei: demokrácia, liberalizmus, nacionalizmus, szociális igazság, magyarság, mielőtt kimondanák, már a szájukban szétfoszlanak. Érvénytelenek. Ezt az eredményt nem párt vagy pártok érték el, hanem maga az idő, és ezért visszafordíthatatlan.

A rendszerváltáskor a liberális állam, az SZDSZ és az MSZP egy többé-kevésbé érvényes uralkodó terminológiát tudhatott magáénak, az MDF és a nemzeti jobboldal pedig szembe kellett nézzen azzal a feladattal, hogy egy új meghatározástant, egy új érvényes, és széles körben elfogadott politikai és közéleti, az élet minden területére kiterjedő megállapításokból álló rendszert építsen fel. A küzdelem egyenlőtlen volt. A nemzeti oldal igen nagy része is a régi terminológia hatása alatt állt, annak foglya volt. A sajtó, a rádió és a televízió túlnyomó része is a liberális oldal birtokában és felügyelete alatt állott, és éberen őrködött azon, hogy az új meghatározások, ha megszületnek is, ne váljanak széles körben ismertté és elfogadottá. Olykor a megfélemlítéstől és a sajtóterrortól, az egzisztenciális fenyegetőzéstől sem riadtak vissza, ha egy-egy számukra veszélyesnek látszó értékelés, tétel, meghatározás felütötte a fejét. Mindezt saját példámon is tapasztaltam.

A régi terminológia annak idején erőszakosan és rendőrileg is védett elemeit, mint a proletárdiktatúrát, a népköztársaságot, a proletár internacionalizmust, a Szovjetunió iránti hódolatot, a Párt mindenhatóságába vetett hitet feladták, avagy inkább sorsára hagyták, de ezzel együtt nagyobb erővel védték a demokrácia eszméjét, mint a sajátjukat, a fajgyűlölet tilalmát, a másság tiszteletét – „az idegen szép” –, a kisebbségek védelmét, és fokozott erővel támadták a nacionalizmust, a sovinizmust, a radikalizmust és a több alakban megnyilvánuló türelmetlenséget, ugyanakkor sajátjukként védték a toleranciát. Mindez rejtve, alattomosan, a régi terminológia továbbélését jelentette. A nacionalizmus tilalmát, valamint az antiszemitizmusét, amelyek már a Kádár– Aczél-korszakban is a legfőbb fenyegető eszközök voltak a kezükben minden, elsősorban értelmiségi megnyilvánulással szemben, amelytől a hatalmukat okkal vagy ok nélkül féltették, a képtelenségig felerősítették.

Mivel betiltani már semmit nem tudtak, arról gondoskodtak, hogy a nacionalistának nyilvánított versek, drámák, gondolatok pénzhiány miatt ne jelenjenek meg. Mintha semmi más veszély nem is fenyegetné a rendszerváltás felé araszolgató magyar társadalmat, mint a nacionalizmus, és hogy a nacionalizmus nyomában feltámad az az antiszemitizmus, amely a két háború között uralkodott és a háborúban sok zsidó ember pusztulását okozta. Úgy tüntették fel, hogy aki szerintük nacionalistának minősíthető kijelentéseket tesz, az kézre játszik a zsidóüldözés feltámasztásában, amelyért aztán a háború után az egész nemzet iszonyatosan meglakolt. És meglakolhat ma is, mert Európa, amely felé kezdettől haladtunk, és amelybe naiv jó szándékkal bele akartunk tagozódni, nem tűri el ennek a nacionalizmusnak és antiszemitizmusnak a jelenlétét, sőt ezért ha kell, büntet is.

Ez kétszeresen is hazug állítás volt. A nacionalizmus feltámadása egy évtizedek óta elnyomott, függetlenségétől megfosztott nemzetben az önvédelem és a megújulás elemeit is tartalmazhatta. A társadalomban nem volt a legcsekélyebb készség, kívánság, főként akarat sem, hogy visszaállítsa a zsidóüldözést és a nacionalizmusnak azokat a formáit, amelyek megvetéssel képesek sújtani más népeket. Az a lecke, amit a magyarság a háborúvesztéssel kapott, nem volt feledhető és amellett minden felelős ember látta – és ötvenhat feltámadó demokráciája, forradalmi bizottságainak ragaszkodása a bűnösök törvényes úton való elítéléséhez – bizonyította is ezt. A liberálisok ezért kénytelenek voltak már az első időkben felállítani olyan különítményeket, amelyekre rá lehet húzni a nyilasok jelvényeit. A műnyilasokat ők vonultatták, masíroztatták Budapest utcáin, és nyilast játszó ügynökeik beférkőztek sok egészen más szándékú hazafias szervezetbe és ott hangadókká váltak. Mindez a terminológiai hatalom megtartása érdekében történt.  Ezt a módszert egészen a legutóbbi időkig gyakorolták és gyakorolják, lásd: Bácsfi Diana.

Mindazonáltal támadásaikat a nemzet ellen siker koronázta, a terminológia a kezükben maradt, s a pénzhatalom is mindenkor készen állt arra, hogy az új terminológiát teremtőket kiéheztesse, eszköztelenítse, a sajtó pedig arra, hogy a magyar kezdeményezőket ledorongolja. Az MDF négy év utáni vereségében is elsősorban az játszott szerepet, hogy a háborút a terminológia frontján elvesztette. Mert gyáva volt és megalkuvó. Ugyanígy a kereszténydemokraták, akiktől szintén elvárható lett volna, hogy a hosszú marxista korszak után új értékek és új meghatározások érvényre juttatásával álljanak elő, hallgattak, féltek és támadni végképpen nem mertek. Kitűnő választási programjukat, amelyet a Magyar Fórum párhuzamosan közölt a MIÉP programjával, voltaképpen feladták, beledobták a pártmarakodás emésztőjébe. A klérus is félénk, visszahúzódó volt akkoriban, sok liberális tévtan iránt mutatott megértést. Megelégedett a pápalátogatás megszervezésének dicsőségével és örömével és a hitélet lehetőségeinek kiszélesedésével, s nem vette észre, hogy az igazi hitéletnek és a keresztény kultúra elterjedésének, kvázi uralmának az útjában az uralkodó terminológia áll, amely liberális és marxista, és szükségképpen ellensége mindennek, ami keresztény. 

Azt a tényt, hogy ez harc, sőt háború és a rendszerváltás sikere szempontjából úgyszólván a legfontosabb, jószerivel csak a MIÉP és a sajtója vette észre. Amikor az első nagy ütközet a terminológia frontján e sorok írója és a liberális sajtó – majd világsajtó – között lezajlott, azaz l990. január l4-e után, amikor is Ébresztő magyarok című jegyzetem a Vasárnapi Újságban elhangzott, az MDF elhagyott és elárult engem. Ebben a jegyzetben a „jönnek a Kun Bélák, jönnek az új Lenin-fiúk” figyelmeztetést fogalmaztam meg, és ezt a liberális sajtó természetesen antiszemitizmusra fordította le, s több kötetnyi, összesen több mint 250 cikkből, glosszából, ledorongolásból álló lövéssel, szőnyegbombázással támadta. Miért? Mert az uralkodó terminológia egyik alapelemét, az l9l9-es Tanácsköztársaságot nem az utána következő fehérterror minden ok-okozati összefüggését figyelmen kívül hagyva, pusztán ez utóbbi elítélésével mutattam be, hanem a saját maga borzalmas voltában mertem megmutatni, mégpedig egy aktuális küzdelem, a rendszerváltásért folyó küzdelem gyújtópontjába helyezve. Egy 1945 óta elhallgatott, teljesen hamis színben feltüntetett történelmi tényt, hogy tudniillik Kun Béláék bőrkabátos, bolsi gyilkosok és zsidók voltak, mertem újra érvként felhozni. Akkor még állt a Tanácsköztársasági emlékmű a Vérmezőn, és nem volt, nem is lehetett Trianon-társaság. Az ok-okozati öszszefüggés a kommunista Kun Bélá-s-, szamuellys zsidóterror és az erre következő fehérterror közötti összefüggést enynyire nyersen nem is bolygatta senki, de főként arra nem vetekedett senki, hogy a nacionalizmus feltámadásának veszélye helyett a Kun Bélás terror feltámadásának veszélyére figyelmeztessen. A liberális sajtó azonban értette a jelzést. Az MDF kierőszakolta azt a nyilatkozatot, hogy ez a háromflekkes jegyzet csak írói munkásságom része és nem a politikaié. Nem igaz, elsősorban politikai munkásságom része volt.

A felszólamlásnak azonban eredménye is volt. Megkezdődött a harc a terminológiáért. Nem is felül, hanem alul. Kicsiny helyi lapok, vidéki szervezetek, pártgyülekezetek kezdtek el új, nacionalista elveket hangoztatni, kopjafákat állítani, emléknapokon bátran felszólalni és elkülönülni. Megsokasodott a gulag-irodalom, a málenkij robotra való emlékezés, elkezdték vetíteni Sára Sándor Don-kanyar filmjét most már bővebb részletekben, és ha kis mértékben is, felnyílt a zsilip. Igaz, a Horn-kormány idején sikerült majdnem teljesen visszanyomni mindent és az iskolákba sem kézbesítették ki az új terminológia szótárát, „szaknévsorát”. De amikor a Fidesz kormányra került, mégsem azt a letarolt senki földjét kapta, mint amiben a rendszerváltáskor mozognunk kellett.

Az akkori Fidesz a liberális terminológiát használta, és teljes súlyával a másik oldalon állt. 1998-ban azonban kormányra kerülve egy keverék terminológiát próbált bevezetni, amely a Koronát elfogadta és tisztelte, a hagyományokat ápolta, de nem törekedett kiütéses terminológiai győzelemre, és az iskolába sem vitte be a magyar kérdést.

Mára, ha ellentmondásosan is, minden másként van. A liberalizmus – bármilyen képtelennek látszik ez éppen most – teljes terminológiai vereség előtt áll. Minden érv, minden meghatározás kicsúszott a kezéből. Hiába van meg a teljes sajtóbirodalma, már csak a saját, egyre szűkülő táborának beszél, és nem tudja az egész társadalmat terminológiai uralma alatt tartani. Az uralom látszatának fenntartásáért egyre vadabb, egymásnak is ellentmondó, agresszív hazugságokra kényszerül. Horn után, aki elmulasztotta, Gyurcsány hiába áll elő a szegénypártisággal, mert ő már menthetetlenül milliárdos, és ennélfogva teljesen hiteltelen. A demokráciával sem érvelhet, mert a népszavazáson, amelyen elutasította a határon kívüliek kettős állampolgárságát, ha kis többséggel is, de az igenek győztek, és a kormányt csak az érvénytelenség mentette meg, ennek pedig semmi köze a demokráciához. A liberális hegemónia csak a demokrácia többleten alapulhatna.

Ha a liberalizmus csak a másságnak, a melegeknek és a nem magyar etnikumnak tud több demokráciát, érvényesülést teremteni vagy ígérni, akkor halott.  A demokrácia pedig éppen most, Gyurcsány idején vesztette el minden értékét, mert nincs. Ezt a kormány teljes költségvetésével és minden tettével naponta bizonyítja. A terminológia nagyszótárának legfőbb szócikkei: demokrácia, liberalizmus, nacionalizmus, szociális igazság, magyarság, mielőtt kimondanák, már a szájukban szétfoszlanak. Érvénytelenek. Ezt az eredményt nem párt, vagy pártok érték el, hanem maga az idő, és ezért visszafordíthatatlan.

A kormányfő, aki úgyszólván hetente sül bele valamilyen sületlenségébe, óriási tehertétel. Terminológiai tehertétel. Most azt hazudni, hogy Bush elnök előhozta neki a 2001. szeptember 11-i dolgokat, felrótta neki, hogy az Orbán-kormány bizony nem határolódott el Csurkától, aki viszont elhatárolódott Amerikától – óriási öngól. Gyurcsány nem mérte fel, hogy ki van ma Amerika mellett Magyarországon. Kinek tetszik a háború, az öldöklés, a perverz emberkínzás? Most nem az a hős, aki el mert határolódni? Most akkora érdem gazsulálni Amerikának? A nép talán nem tudja, hogy mit kaptunk Amerikától? Hiába magyarázza minden nap X az „n”-ediken számú politológus, hogy Orbán elrontotta az Amerikához fűződő viszonyunkat, mert nem határolódott el Csurkától, aki még jobban elrontotta, a nép már csak legyint.

Ha a terminológia birtoklásáért folyó harcot a balliberális oldal elveszti, le kell tűnnie a színről. Ezt ők már látják és tudják, ezért folytatják ezt a kétségbeesett küzdelmet, ezért füstölögnek hazugsággyáraik kéményei. Televízióik, rádióik egyre szűkebb körhöz beszélnek, érveik már nincsenek, kénytelenek minden kérdésre pesti kabaréval válaszolni. A magyarországi liberalizmusnak terminológiai hatalmával együtt kitelt az ideje. Meg csak egy újabb paktum menthetné őket, most tehát a nemzeti radikalizmusnak az a feladata, hogy ezt ne engedje bekövetkezni, és adja meg ennek a terminológiai hatalomnak a kegyelemdöfést.

Az új terminológiát azonban nekünk még meg kell teremtenünk és érvényt is kell szereznünk neki. Mindenekelőtt magyar iskolákat kell teremtenünk.

Ahogy a Bocskai-himnuszban áll:

Gyakran könyörögjünk

Vitéz módon éljünk,

Országvesztőket rontsunk,

Szegény, szép hazánkért

Magyar koronánkért

Ideje vagdalkoznunk.