|
 2014.11.14.
Közszolgálat és sajtószabadság
A kormány ellen
felhozott vádak közül talán az egyik legveszélyesebb, hogy
megszüntette a sajtószabadságot. Ez a vád külföldön
visszhangra talál és Magyarországot valahova Mianmar és
Szevasztopol közé helyezi a politikai térképen.
Aki Magyarországon
él és esetleg még beszél is magyarul, az pontosan tudja, hogy
ez a vádpont nettó baromság. A kormányt nemhogy az ellenzékhez
közel álló, de még a saját sajtója is támadja. A legélesebb
kritikát megfogalmazó orgánumok pedig nem állami zablát
kapnak, hanem az állam legkülönbözőbb intézményei által
fizetett zsíros hirdetéseket.
Legutóbb a Magyar
Narancs került a kezembe, melyet az Állami Operaház két teljes
oldalas hirdetéssel támogat. Hogy miért, azt ne kérdezzék,
talán ezzel bizonyítják, hogy sajtószabadság van, sőt a kormány
szidalmazását külön díjazzák.
Jól érzi az
olvasó, tényleg savanyú a szőlő, mert bizony nekünk még
csak véletlenül sem esik le egyetlen hirdetés sem, és nem azért
mintha kevesebb példány fogyna a Magyar Fórumból, mint sok
szponzorált kiadványból. Sebaj.
A nem állami médián
és sajtón túl ott van az ún. közszolgálati. Az MTV komoly átalakuláson
esett át és kétségtelenül szimpatikusabb arcok jelennek meg a
képernyőn, mint 5 évvel ezelőtt. De…
Értem én, hogy
Szeretlek Magyarország, meg Ridikül, meg Játék határok nélkül,
nagyon szimpatikus Gundel-Takács meg a kolbászkiállítás, és
bizonyára szükség van zenei csatornára meg sportcsatornára
is, csakhogy ez közszolgálati televízió. Ennek elvileg nem elsősorban
szórakoztatni, a kereskedelmi csatornák szórakoztató, együgyű
és az agyunk emésztésért, vérnyomásért és szexuális
izgalomért felelős motoros funkcióit stimuláló rendszerébe
kell magyar tartalmat önteni, hanem valamiféle értelmet, műveltséget,
szellemi izgalmat, művészi teljesítményt kell előállítani
és bemutatni.
És itt az előállítanin
van a hangsúly. Mert az kevés, hogy néhány műsorban a Művészeti
Akadémia tanácsainak megfelelően bemutatjuk, hogy milyen művészi
próbálkozások vannak kis hazánkban. Az is kevés, hogy elővesszük
a 60-as, 70-es, 80-as évek magyar filmtermését és újravetítjük.
Filmeket, tévéjátékokat, ismeretterjesztő műsorokat, saját
minőségi produkciókat kell létrehozni. Van már elég show-nk,
van már elég stúdióban közönség előtt felvett okoskodásunk.
Csurka nagyszerű
elbeszélése, a Miért rosszak a magyar filmek?, úgy látszik,
örökérvényű. Ebből egészen tűrhető filmet készített Fejér
Tamás 1964-ben. A helyzet azóta nem sokat változott, a
dramaturgiai tanács helyett most széttárt kezek vannak, és
megnyerhetetlen pályázatok.
Ma Magyarországon
van egy tucat rendező, aki filmet csinálhat, és talán még
kevesebb forgatókönyvíró. Állítólag hegyekben állnak a
forgatókönyvek, állítólag sorban állnak az elsőfilmesek a
lehetőségért.
Nem feltétlenül
kell milliárdos szuperprodukciókban gondolkodni, ugyanis lehet jó
filmet csinálni atomháború, űrhajók, repülő vámpírok és
sztárok nélkül is. Új, fiatal arcokra, alkotókra van szükség,
akik képesek magyar filmet készíteni és nem epigonok. Így aztán
nem csak és feltétlenül Ascher epigonképző intézményéből
lehet válogatni. A közszolgálatiság ezt is jelenti. Sőt
szerintem elsősorban ezt jelenti.
Filmeket kell csinálni!
csorja
|
