vissza a főoldalra

 2014.11.14. 

Lejárt a csendes visszahúzódás korszaka

Idén sokkal több képet festettem, mint az elmúlt harminc év alatt

Gábor István festőművész 1944-ben Újpesten született. A Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban Viski Balázs tanítványa volt. A Magyar Képzőművészeti Főiskolán Szentiványi Lajos volt a mestere. 1974–1977: Derkovits-ösztöndíjas volt. Nonfiguratív festményeket fest, amelyek sajátosan köztes felfogásúak a lírai és konstruktív absztrakció és a pop-art között. Finoman fest, átmenetes színfelületek közé erősen fakturális felületeket helyez, adalékanyagokkal dúsított műanyag bázisú hordozóval, applikációkkal és talált tárgyak sablonként való használatával. A Magyar Képzőművészeti Egyetem és a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola tanára volt. 1973-tól kiállító művész.

Köztéri művei: Műkő szobor (Nyíregyháza), Tűzzománc falikép (Szent István Közgazdasági Szakközépiskola).

2014-ben három kiállítása is volt: februárban Takács Klárával (feleségével) közösen az Óbudai Kulturális Központban, szeptemberben a Kóka Ferenc Művészeti Alapítvány visegrádi utcai kiállítótermében és októberben a Szent József Házban.

 Mozaikokat készítünk a Boldog Meszlényi Zoltán templomban

 Október 31-én szentelték föl az új lágymányosi római katolikus templomot Boldog Meszlényi Zoltán tiszteletére. Tudtommal ebben a templomban az ön mozaikjai is láthatók.

 – A felszentelés idejére még nem készültek el a mozaikok, nagyobb kartonokra festve láthatók, hogy a templombelső egyes részeit milyen művek díszítik a közeljövőben. A templom főhajójának egyik oldalán Boldog Meszlényi Zoltán, a másik oldalon a magyar kereszténység egyik alapítója, Szent Adalbert látható. A jobboldali hajóban a feltámadó Jézus Krisztus, míg a baloldali hajóban Szűz Mária a kisdeddel lesz elhelyezve. Kiemelendő, hogy ez közös munkánk Tölg-Molnár Zoltán festőművész barátommal – ő nyugdíjazásáig a Képzőművészeti Egyetemen tanított. Mindketten festjük az alakokat, jól megértjük egymást, mert fiatal korunk óta igaz barátság fűz minket össze. Barátom a sorozat konstrukcióján dolgozik, míg én főleg az alakokat, a fejeket, a részleteket ábrázolom. Így valódi összhangban dolgozunk.

 Mekkora méretű mozaikokról beszélhetünk?

 – Nagy méretű mozaikokról van szó, hiszen 150×350 cm-es egy alap., Terveink szerint Karácsonyra már mozaikon lesz látható Szűz Mária a kisdeddel, januárra pedig elkészül a Szent Adalbertet és Boldog Meszlényi Zoltánt ábrázoló mozaikok. Valószínűleg éppen Húsvétra helyezzük ki a Feltámadó Krisztus mozaikot.

 A békásmegyeri Szent József Házban beszélgetünk, egyéni kiállításának helyszínén. Az itt látható művek milyen tematika szerint lettek kiválasztva?

 – Az itt látható képek jelentős részét idén festettem, tehát a legújabb festményeimet állítottam ki. Tehát semmilyen konkrét tematikát nem határoztam meg. Bár az egész tárlatot áthatja a líraiság is. Nem vagyok már fiatal, megőszültem, és mivel a kiállítást ősszel rendezték, ezért címének az Őszi intést adtam. Amikor elbúcsúzunk egymástól, akkor intünk egymásnak. A nyár elmúlásán kívül a mi mulandóságunkról is szól egy kicsit a kiállítás. Az ősz mégsem az elmúlás ideje, hanem a gyümölcsérlelő, a szüretek ideje, Isten csodálatos ajándéka. Az ősz színeinél nincs szebb. Gyönyörű színekben pompáznak a fák, a virágok, az avar, minden. Készülünk a télre, mely puha hóval takar, és az új magok a hó alatt várnak az ébredésre. Nem múlik el semmi, nem vész el egyetlen pillanat sem. Az Idő Szívében ott ragyog minden mosolyunk, minden érintésünk, megőrződik, és a maga idejében új virágokat, új örömet fakaszt a szívekben.

 De ez mégsem egy depressziót sugárzó tárlat.

 – Nem is az volt a célom. Az ősz szépségéről szeretnék képeim által „beszélni” – már csak azért is, mert nagyon optimista vagyok. Azért is vagyok derülátó, mert úgy érzem, művészi pályafutásom alatt még sosem voltam annyira motivált, és nem voltam annyira jó formában, mint idén. 2014-ben már három kiállításom is volt, míg 30 évig egy tárlatom sem… Februárban a XIII. kerületi Visegrádi utcában a Kóka Ferenc Művészeti Alapítvány rendezett számomra egy kiállítást Viski Balázs halálának 50. évfordulója alkalmából. Az alapítvány elnöke, Molnár Valéria remek művészettörténész is, és ő kért fel engem erre a kiállításra. Viski Balázs nagyon híres középiskolai festőtanár volt, tanítványai a szakma élvonalában szerepelnek. Ő már a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban elérte azt növendékeinél, hogy a szakma megszállottjai legyenek. Ezért is lehetett tudni azt, hogy a Viski-növendékekből jó festőművészek lesznek. A hajdani osztály tagjai közül huszonöten még mindig aktív kiváló festők, vagy restaurátorok. Rubik Ernő is osztálytársunk volt, aki még mindig dolgozik.

 Mégis, mi az oka annak, hogy három évtizeden át nem volt egyéni kiállítása?

 – Ezt nehéz pontosan megfogalmaznom. Valahogy nem éreztem azt, hogy miért is kellene festenem. Hiszen a festő akkor fessen, ha megvan rá a belső szükséglete. Ez nem jelenti azt, hogy 30 éven át nem festettem, de nem volt bennem elég exhibicionizmus.

 Az óbudai kiállítás olyan sok energiával töltött föl, hogy még kezdő festő koromban sem éreztem magam ennyire boldognak és elhivatottnak

 Pedig szinte mindenki azt állítja, hogy a művészek többsége hiú.

 – Ezért sem értem, hogy mindez miért történhetett velem. Sváby Lajos festőművész ezért is mondta rám, hogy eléggé visszahúzódó művész vagyok. Idén viszont valami csoda történt. Garami Gréta művészettörténész édesapja számára vásárolt tőlem egy képet – ő volt az egyetlen vásárlóm az elmúlt 30 év alatt. Grétának nagyon tetszett ez a festmény, és ő volt az, aki „újra fölfedezett”. Azt mondta nekem, hogy az Óbudai Kulturális Központban csináljunk feleségemmel együtt – aki szintén festőművész – közös kiállítást. Feleségem eleinte nem lelkesedett az ötletért, de amikor látta, hogy közös kiállításunk mekkora motivációs erőt adott számomra, akkor nagy örült neki. Tehát ez az óbudai kiállítás olyan sok energiával töltött föl, hogy még kezdő festő koromban sem éreztem magam ennyire boldognak és elhivatottnak. Ezután éjjel-nappal festettem, mert új képekkel akartam bemutatkozni az idei kiállításokon. Így történhetett, hogy 2014-ben sokkal több képet festettem, mint az elmúlt 30 év alatt összesen.

 Maga a kilátóhely mérete is meghatározza azt, hogy mennyi képet és hogyan rendezzen el?

 – Természetesen. Nagyon szeretem a nagy méretű kompozíciókat, ez is jellemzi művészetemet. Már általános iskolás koromban díszleteket festettem a diákszínpadi előadásokhoz. Ebben a munkában az akkori padtársam, a későbbi színházi rendező, Székely Gábor volt. Később már nem foglalkoztam díszletfestéssel, de a nagy képek iránti vonzalmam megmaradt. A főiskolán is nagyméretű festményeket készítettem. Azért is, mert a gesztusok a nagyobb méretű felületeken jobban érvényesülnek. A miniatűrök világa nem áll közel hozzám. Rajzolok kis méretű grafikákat is, de azok a nagy kép tanulmányai, s nem önálló művek.

 Rákospalotán én hordtam a fegyvereket a felkelőknek

 Festményeit nézve látom, hogy nem figurálisak, nem portrék, vagy tájképek. Mindig is az absztrakt és a nonfigurativitás vonzotta?

 – Valóban nem festek tájképeket, s nem jellemző rám a realizmus, de mégis mindegyik képem visszavezethető a valóságba. Hiszen gondolatiság nélkül nem tudok festeni. Minden egyes kép festésekor egy olyan szándék vezérel, ami a valóságból indul ki. Az 1956 emlékére készült festményem egy szürkés kép, amelyre ha rátekintünk, az alvadt vérre is asszociálhatunk. Igaz, a forradalomban nem harcoltam, de Rákospalotán én hordtam a fegyvereket a felkelőknek. Ezért sem meglepő, hogy a forradalom eseményei mély nyomott hagytak a lelkemben. A forgószéllel is sokat foglalkoztam, annyira, hogy ez a téma még álmaimban is visszatér. Nagyon sok képemen ábrázolom a forgószelet. Bevallom, hat rám a televízió is, főleg a hírműsorok és a természeti témájú csatornák adásai – a BBC-t rendszeresen nézem, mert most döntöttem el, hogy megtanulok angolul –, és a Fülöp-szigeteki tragédia nagyon elborzasztott. A Templom című festményemet pedig az ófalui Templom utca inspirálta.

 És a Szögesdrótot?

 – A Szögesdróttal az 1990 előtti rabságot, a világtól való elzártságot szimbolizáltam. Sőt személyes történetem is fűződik az elnyomáshoz. A forradalom leverése után megvertek a rendőrök, mert egy KISZ-vezetővel konfliktusom volt.

 Az 1956-os forradalmat úgy is meg lehet képen örökíteni, hogy a harcoló katonákat, felkelőket figurálisan ábrázolják. Ön miért nonfiguratív módon nyúlt ehhez a témához?

 – A harcosok lefestése számomra túlzottan elbeszélő, historizáló lenne. Én viszont áttételesebbnek gondolom a művészetet. Az érzelmekre szeretnék hatni. Így képeim nem annyira a szemnek, az észnek, hanem a szívnek „szólnak”. Azért sem szeretek sokat beszélni a képeimről, mert azzal hatok az észre, és én azt szeretném, ha a néző érzelemvilágát kavarnák fel műveim.

 Ez azt is jelenti, hogy képei mindenkire más érzelmi hatást gyakorolnak?

 – Mindenkinél más-más hatást érnek el képeim. Viszont a legtöbben azt érzik egy képemet megtekintve, amit én, az alkotó. Csak egyéntől függően egy kicsit mást is belelátnak a festményeimbe.

 Beszélgetésünk elején esett szó a lágymányosi templomba készülő művekről. Gondolom, Szűz Máriát vagy Jézus urunkat nem lehet nonfiguratív módon ábrázolni.

 – Nonfiguratívan nem, de XXI. századi módon már lehet a szenteket ábrázolni. Esetünkben erre szükség is van. Az építész arra kért föl bennünket, hogy ne a régi stílusok alapján alkossunk. Ő egy modern templomot épített, amelybe modern ábrázolás való. Azt egy szóval sem állítom, hogy a hiperrealisták vagy a posztromantikusok nem kortársaink, és úgy vélem nem szabad egyetlenegy művészt sem olyan stílusú alkotásra rákényszeríteni, ami távol áll tőle. Bennem nincs meg a hajlam arra, hogy teljesen természethűen vagy ódivatúan alkossak. Sokszor felvetődik, hogy a modern festők azért választják a nonfiguratívot, mert nem tudnak alakot rajzolni. Ez egy rosszmájú, tudatlanságból származó kijelentés. A gimnáziumban meg kellett tanulnunk rajzolni – ez alapkövetelmény. Viski Balázs megkövetelte, hogy úgy tudjunk portrét rajzolni, ahogy azt a XVI. században Holbeinék csinálták.

 A gimnáziumban megismerhették az akkori nyugati képzőművészeti irányzatokat?

 – Hivatalosan megtiltották, hogy átvegyük a nyugati irányzatokat. Abban az időben még Csontváryt is őrültnek titulálták, és nem engedélyezték azt, hogy bárki is megpróbáljon a nyomdokába lépni. Viski Balázs viszont titokban mutatott nekünk olyan külföldi művészeti könyveket és katalógusokat, melyek által megismerhettük a kortárs nyugati festészetet.

 Több festőművésszel beszélgettem, akik azt mondták, hogy a pártállam idején lázadásból készítettek absztrakt műveket. Így volt ez az ön esetében is?

 – Diákként nem foglalkoztam a nagypolitikával, de azt mégis hamar eldöntöttem, hogy a valódi európai művészethez szeretnék tartozni. Természetesen senkiből sem lesz máról holnapra absztrakt festő. Egy folyamatról van szó… Egyre szabadabban kezeltem a formákat, a csendéletekkel, és azt vettem észre, hogy úgy is ki tudom fejezni a mondanivalómat, ha nem ábrázolok tárgyat, vagy személyt. Azt mondanom sem kell, hogy nálunk a vasfüggönnyel elzárták a nyugati kultúrát is, ám a lengyel Polen című lapból az amerikai képzőművészet irányait, hatásait nyomon lehetett követni. Ennek az volt az oka, hogy a lengyeleknél nem volt „kulturális vasfüggöny”. Ezért náluk korábban megjelent az absztrakt és az igen erős expresszív stílus. Annak idején, mikor nonfiguratívat festettünk, tudtuk, hogy az nem felel meg a hivatalos kultúrpolitikának. Így az eléggé megtűrt kategóriába tartoztunk.

 A nyugati irányzatokat önök egy az egyben le is másolták?

 – Dehogyis! Sőt diáktársaimmal még el is ítéltük a lengyel művészeket azért, mert túl könnyen veszik át a nyugati trendeket, és nem érezhetők alkotásaikon a lengyel sajátosságok. Ugyanakkor a zsdanovi szocreál stílust rettenetesnek tartottuk. Teljesen irreálisak a mosolygó munkásokat ábrázoló képek. Mielőtt a főiskolára fölvettek volna, üveggyárban dolgoztam, és ott bizony nem az öröm és a kacagás kísérte a munkát.

 Létezik-e ellenségeskedés a figuratív és a nonfiguratív művészek között?

 – Nagyon sok művészt ismerek, akik kiváló figurális alkotásokat hoznak létre. Biztos vannak olyan alkotók, akik ellenségnek tekintik azokat, akik más irányzatot képviselnek, de ez a magatartás nem jellemző az igazán nagy művészekre. Ők tisztelik azokat, akik a saját formanyelvükön, stílusukon belül jót alkotnak. Főleg a középszerűek körében folyik az ellenségeskedés.

 Az ügyes mester még nem lesz művész

 Ha már a középszerűeket említette; az egyéniség lényeges kritériuma annak, hogy valakiből igazi művész váljon?

 – Az egyéniség az egyik a legfontosabb meghatározója minden egyes művészeti ágnak. Nem elég a mesterségbeli tudást elsajátítani, hanem szükséges egy olyan karakter, ami nem tanulható. Ami a művészetben egyéni sajátosság, egyéniség gyanánt jelentkezik, az számos, vegyileg elemezhetetlen és eredetében ki nem puhatolható tulajdonság és képesség közös megnyilatkozása.

 Bizonyára a művésztanárok, mesterek egyénisége is meghatározó.

 – Ha egy mester erős egyéniség, az hatással bír tanítványai pályájára, személyiségére. Szerencsésnek érzem magam, mert nagyon szigorú mester volt Viski Balázs. Kicsit fegyelmezetlen fiú voltam, és ő volt az, aki, ha nem is közvetlenül, de közvetetten nevelt is. Úgy érezte, hogy bennem van a tehetség magja, s azt napvilágra kell hoznia. Ezért viszonylag hamar mellém ült, korrigálta festményeimet és segített nekem. Sőt még ecsetkészletet is vásárolt számomra, mert látta, hogy az enyém mennyire koszos, szinte használhatatlan a munkára. Az új ecsetkészletet mindig ki kellett mosnom, és meg kellett neki mutatni, hogy tiszta. Igaz, mesteremnek tartom Viski Balázst, de őt tanár úrnak kellett szólítanunk. Nagyon mérges volt azért, amiért mesternek nevezik a főiskolai tanárokat. Szerinte a mesteri cím elnyeréséhez a főiskolai tanárság önmagában kevés. A főiskolán Szentiványi Lajos tanított, aki nem is a diák tudatára, hanem az érzelmére hatott. Tőle ritkaságszámba menő érzékenységet, empatikus készséget sikerült átvennem. Ő mindig egyénre szabottan korrigált, tehát mindig figyelembe vette azt, hogy a hallgató miben tehetséges.

 Később, amikor ön tanított, átvette tanárai metódusát?

 – Pedagógusként tanáraim módszerét alkalmaztam. Sőt elég hamar tegező viszonyt létesítettem a Képzőművészeti Szakközépiskolában a diákokkal. Büszkeséggel tölt el, hogy szinte az összes tanítványomat fölvették a főiskolára, s hajdani növendékeim közül már hárman kiállítottak a velencei biennálén. A szakközépiskolában arról voltam híres, hogy a renitenseket kedvelem. Holott csak a bennük lévő tehetséget akartam előhozni, és támogattam a kreativitásukat. Nem engedtem veszni hagyni azokat renitenseket, akik a többi tárgyból elég gyengén teljesítettek, s mindent megtettem annak érdekében, hogy bent maradjanak a szakközépiskolában. Egyéni tehetséggondozást végeztem, legtöbbször sikerrel; ezek a hajdani renitensek jelenleg mind a pályán vannak, és elismert művészek.

 Ha már a tanításnál tartunk: mi az oka annak, talán a nem elégséges vizuális nevelés, hogy többen, ha betérnek egy kortárs kiállításra, nagyon hamar elsétálnak az alkotások mellett?

 – Ez a jelenség nem csak a képzőművészetre jellemző. A kortárs komolyzenei koncertek sem vonzanak tömegeket. A kérdésére a válasz: nem elég néznünk, hanem meg kell tanulnunk látni is. Nagyon jó a rajztanári gárda, viszont arra nincs sem elegendő idő, sem pénz, hogy a gyerekek már óvodás koruktól megfelelő vizuális nevelésben részesüljenek. Bár az óvodákat illetően még beszélhetünk vizuális kultúráról. Sőt a dadaisták is kedvelték a gyermekrajzokat, mert azokat még őszintének találták.

 Olyan véleménnyel is találkoztam, hogy az általános iskolai rajzórákon nem engedik, hogy a gyerekek fantáziája kibontakozzon.

 – Sajnos az általános iskolában a rajzórai követelmény túlzottan feladat-centrikus. Lehet, hogy egy gyerek nem tud pontosan lerajzolni egy vázát, de föl kell fedezni, ha valami izgalmas van a rajzában. Azt is tudni kell, hogy a gyerek nemcsak rajzol, hanem kifejezési igénnyel is meg van áldva.

 A kifejezési igény az ön művészeténél is tetten érhető. Megfigyeli, miként reagálnak a kiállítás megnyitókon képeire?  

– A kiállítások megnyitóján azt vettem észre, hogy kedvezően fogadták a festményeimet, és nem csak udvariasságból gratuláltak. Kollégáim tetszését elnyerték a képeim, és az idei kiállításaimat „művészi feltámadásnak” tekintik, hiszen rólam 30 éven keresztül szinte semmit sem hallottak.

 Számtalan stílus él egymás mellett. Ez nem okozhat zavart a néző fejében?

 – Szerintem nem gond, sőt jó is, hogy nincs egységes művészeti kánon. Ma a nézők nagyon jó helyzetben vannak, mert válogatni tudnak a különböző stílusok között. Ahogy a réteken, mezőkön sokféle virág pompázik, úgy a művészetben is több irányzat létezik. Még arra is hat bizonyos fokig a nonfiguratív, aki nagyon elkötelezett a realisztikus ábrázolás mellett. A jó naturális képeket én is nagyon izgalmasnak találom, mert soha nem éreztem azt, hogy az nem művészet, s nem képes egy ilyen alkotás „megérinteni”.

 Az nem jelent gondot, hogy még mindig vannak úgynevezett polgárpukkasztó alkotások?

 – Ezek az alkotások szinte csak utánzatok lehetnek, hiszen mára minden polgárpukkasztó dolgot létrehoztak. Ráadásul a polgári réteg még csak kialakulóban van Magyarországon, így azt nagyon „pukkasztani” sem lehet.

 Februárban, a Visegrádi utcai kiállító teremben be is mutatta különleges festészeti technikáit az érdeklődők számára. Melyek ezek a technikák?

 – Egy ilyen „attrakció” soha nem jutott volna eszembe. A Kóka Ferenc Művészeti Alapítvány elnöke kért meg arra, hogy Bajovics Milán zeneszerző műveire fessek. Tehát az adott zeneművek inspiráltak, és úgy festettem a közönség előtt. Úgynevezett monotípiát készítettem. A palettára erős színeket festettem, amit átnyomtattam egy vászonra, amelyre már előtte aranyat vittem föl. Majd barna színnel megszórtam, ami által hihetetlen felületek jöttek létre, s utána tovább festettem. Ezt a technikát nem rendszeresen alkalmazom. Ott azért választottam ezt, mert időre kellett dolgoznom. Tehát egy művet egy zeneszám alatt készítettem el.

 Sosem az a célom, hogy a nézőt kiábrándítsam, csüggedésre késztessem

 A társművészetek – mint a zene – is hatnak a munkásságára?

 – Főleg a zene; szeretek gitározni, játszom blockflötén. A zene iránt gyermekkorom óta rajongom, s ez arra vezethető vissza, hogy a baptista zenekarnak apám volt a karmestere, édesanyám pedig mandolinon játszott. Lányom is tanult gitározni, és unokatestvérem is játszanak ezen a hangszeren. A zene, főleg a komolyzene – ami lehet reneszánsz vagy akár modern is – nagyon sokszor ihletet ad számomra.

 Mi a művészeti hitvallása?

 – Az, amit már gyermekkoromban leírtam: örömet szeretnék szerezni képeimmel. Sosem az a célom, hogy a nézőt kiábrándítsam, csüggedésre késztessem, hanem hogy bizakodást adjak képeimmel számukra. Nem a depressziót, hanem a vitalitást óhajtom közvetíteni.

Medveczky Attila