vissza a főoldalra

 2014.11.14. 

Feléledtek Kun Béláék!

Sokféle megközelítése lehet az elmúlt két hét eseményeinek. Nézhetjük világpolitikai szemszögből, hogy az Egyesült Államok – vagy a Nyugat – és Oroszország – vagy az ortodox civilizáció – összecsapásának helyszíne lett Ukrajna után Magyarország is.

Nézhetjük onnét is, hogy a Nyugat bizonyos körei nem nézik jó szemmel, ha valamely hatalmi csoport beágyazódik a társadalomba két ciklusnál, azaz nyolc évnél hosszabb időre. Céljuk tehát a politikai váltógazdaság, melynek 2010-ben egyik fele eltűnt és azóta is tetszhalott.

Nézhetjük onnét is, hogy a bürokrácia, a bürokratikus gondolkodás mindent eluraló rendszere nem viselheti el, ha a hatalmát biztosító totális intézményesüléssel, a lényegében felelősség nélküli bürokratapolitikussal szemben sikeresen jelenik meg a felelősséget egy személyben vállaló, karizmatikus, autoriter vezető.

Nézhetjük onnét is, hogy egyházunk, dacára papjainak virágzik, azaz hogy bár a vezetés stabilan hozza az eredményeket, a másod- és harmadvonalban komoly problémák adódnak, és nem csak a lojalitással.

Ezek a nézőpontok azonban nem változtatnak azon a tényen, hogy az immár száz éve tartó társadalmi szakadás ismétlődését látjuk.

Sokféle kódolása volt a dualista társadalmat szétvágó feszültségnek. Népi–urbánus, nemzeti–kozmopolita, haladó– maradi, konzervatív–liberális, jobb- és baloldali, kommunista és antikommunista, keresztény és ateista, de a lényeg nem változott. A magyar társadalomban húzódik egy mély törésvonal, melynek egyik – tegyük rögtön hozzá – jelentősen nagyobbik felén állnak az alapvetően népi, keresztény és inkább konzervatív és talán inkább jobboldali emberek.

Azért óvatoskodom a konzervatív és jobboldali jelzőkkel, mert ezek a szavak oly mértékben üresedtek ki, jelentésük ma már annyira torz, hogy tulajdonképpen a jelenség pontatlan leírását eredményezik.

A másik oldalon pedig egy lényegesen kisebb, de tulajdonképpen egyre szaporodó csoport áll, mely származása, szocializációja, habitusa vagy éppen protest természete – illetve ezek együttese – miatt Magyarországot, a magyar társadalmat, a magyar tradíciók egy részét, a magyarság habitusát, melyet lényegében a másik oldal testesít meg, idegennek, idegesítőnek, maradinak, ostobának, érdekei ellenére valónak, egyszóval megváltoztatandónak tartja.

Mivel valójában nincsenek egységes társadalmi tömbök, csak egyének, melyek vélemény-, kultúra- és habitusközösségük mértéke szerint végül mégis valamiféle tömböt alkotnak, így természetesen ez a másik, a magyar társadalom kisebbik része sem homogén.

A mindennapi életben elmerülő, kevésbé tájékozott átlagember jelentős tömegei persze sokszor csapódnak egyik vagy másik oldalhoz, és a cikk elején említett világpolitika belpolitikán átnyúló ereje is többnyire ennek a kisebb oldalnak kedvez, és a másik oldal elitjei is gyakorta lökik át passzív tömegeiket a kisebb oldalra egyszerűen tehetetlenségük, rossz vezetésük, „magyarnábobságuk”, esetleg éppen „abellinóságuk” vagy csak a kor meg nem értése miatt.

Így a kisebbik rész időlegesen és többnyire valamiféle nagyhatalmi támogatottsággal többséggé válik, hogy aztán néhány év alatt kiderüljön eredeti, a többséget gyökeresen megváltoztató szándéka, melybe a többség mint önálló nép, és főleg mint nemzet tulajdonképpen belepusztulna.

Ezt a magyar történelemben először Kun Béláék bizonyították be.

Most, amikor egyelőre csak néhány ezer vagy tízezer ember megy ki okostelefonnal a kezében a netadó ellen tüntetni, most tulajdonképpen Kun Béláék élednek fel.