vissza a főoldalra

 2014.11.28. 

Csorja Gergely: Európa lehetőségei

Európa ma a világ legnagyobb gazdasági hatalma. Önmagában az Európai Unió, Svájc és Norvégia nélkül 18 400 milliárd dollár értéket teremt évente. Az Amerikai Egyesült Államok ennél nagyságrendileg 1000 milliárddal kevesebbet termel, míg Kína több mint 8000 milliárd dollárral marad el Európa mögött.

Európa katonai ereje az Egyesült Államok mögött a második, de amennyiben létezne közös európai hadifejlesztési elképzelés, úgy hamar beérhetné Amerikát.

Az Európai Unió lakossága eléri az 500 millió embert, és ezzel a világ harmadik legnépesebb államalakulata Kína és India után.

Az innováció, a fejlesztések és a felhalmozott tudás terén még mindig Európa áll az élen, bár az elsőség megítélése szubjektív, nehéz számokban kifejezni a felhalmozott tudást.

A Foriegn Policy című kiadvány összeállította a világ 100 legnagyobb hatású gondolkodójának ez évi listáját, és bizony ebben is az európaiak vezetnek.

Mindezen legek ellenére Európa világpolitikai befolyása a nulla felé tendál. Európa, mint önálló hatalom, mint a világpolitikai eseményeire hatást gyakorló entitás a második világháború óta lényegében nem létezik. Mi ennek az oka?

Az Európai Unió szervezetileg nem tekinthető önálló államnak. Bár létezik közös törvényhozás, az Uniót alapító szerződés, melyhez Magyarország is csatlakozott, inkább hasonlít valamiféle szabadkereskedelmi egyezményhez, mint egy valódi szövetségi államalakulat alapító okiratához.

Terjedelmi okokból nem sorolható itt fel, hogy miért lett az Unió ilyen, szorítkozzunk csak arra, hogy az erős tagállamok, és az Egyesült Államok is ódzkodott az Uniót szövetségi állammá fejleszteni. Az ilyen irányú törekvések tulajdonképpen idegenek az európai szemlélettől. Ennek történeti okai megint csak meghaladják a cikk kereteit, de megállapíthatjuk, hogy az Európát alkotó államok a XX. század előtt – mint maga a nyugati civilizáció – lényegében néhány jelentős család irányítása alatt álltak, mely családokat többnyire ilyen-olyan rokoni szálak fűzték egymáshoz. Oldenburgok, Habsburgok, Bourbonok és a többi nagy uralkodóház tagjai határozták meg Európa történelmét évszázadokig, úgy, hogy a sokszínű, 20-30 államba szerveződött európai népek elitje, a nemesség saját habitusa és érdekei szerint próbálta terelni államaikat. Az így kialakult sokszínű, soknyelvű, kulturálisan, fajilag és gazdaságilag is elkülönülő államok alkotta Európa, illetve annak egyes népei leigázták a világot.

Az Európa által meghatározott nyugati civilizáció – melynek része lett az Európából érkezők foglalta Amerika – 1500 éves múltra tekint vissza. Ez civilizációs léptékkel is nagy idő, és ahogy arra Oswald Spengler már 1918-ban rámutatott, a nyugati civilizáció hanyatló korszakába lépett. Ennek a hanyatlásnak többek között az a következménye, hogy a kifinomult, sok lehetőséget kínáló urbánus jólétben a gyerekvállalási kedv drasztikusan megcsappan.

Európa egyetlen jelentős hátránya a világ egyéb területeivel szemben éppen ez, a jelentősen elöregedő társadalmai.

Mégis: az 500 milliós Európa elsőszámú hatalom lehetne, ha nem rendelné magát az Egyesült Államokban kialakuló politikai elképzelések alá. Ez az alárendelődés két okra vezethető vissza. Az első, a második világháború lezárása, amikor Németországot jelentős amerikai támogatással sikerült csak legyőzni. A második ebből következik, ugyanis az amerikai mellett jelentős orosz térfoglalást eredményezett a győzelem, melynek eredményeként a Szovjetunió a világ két legnagyobb hatalma közül az egyik lett. Az amerikai propaganda a Szovjetunió szétesését egyértelműen a nagyszerű amerikai politikának, Reagen elnök cowboy-os keménységének állítja be, holott a valóság az, hogy a Szovjetunió a saját súlya alatt roskadt öszsze. Ennek ellenére a Nyugat, és így Európa megmentője az Egyesült Államok lett, amely így a Nyugat külpolitikájának jogát úgy általában magához vonta.

AZ Észak-Atlanti Szövetség, a NATO, mely eredetileg a Szovjetunió ellen alakult, most amerikai célokat szolgál. Ma azért nem vethető fel érdemben közös európai haderő – bár időről-időre megjelennek próbálkozások –, mert akkor a NATO rendszerét le kéne építeni, és ezt az amerikaiak semmiképpen sem akarják. Ráadásul a mindent költségvetési oldalról megközelítő politikusoknak jól is jön a védettség illúziója, hiszen így el lehet adni a hazai közvéleménynek, hogy azért nem kell önálló nemzeti hadseregre költeni, mert majd jön a NATO, azaz az amerikaiak, és megvédenek. Most azt ne firtassuk, hogy tényleg jönnének-e, maradjunk csak a ténynél, hogy így viszont valóban lehetetlen jelentős haderőt felállítani. Haderő nélkül pedig még jogosnak is látszik az amerikaiak fölényeskedése, hogy majd akkor tessék belepofázni az oroszokkal és másokkal szemben alkalmazott külpolitikai eszközökbe, ha nem szorulnak a mi védelmünkre.

A második világháborút, majd a Szovjetunió szétesését követő európai folyamatok az elszürkülő, karizmáját vesztett nyugati bürokratapolitikusoknak kedveztek. Ezt tartotta kívánatosnak az egyre nagyobb teret foglaló pénzügyi hatalom, ezt tartották kívánatosnak a gazdaság óriásszereplői, ezt tartotta kívánatosnak a Nyugat lakosságának leggazdagabb 10 százaléka.

Az Egyesült Államokban a lakosság leggazdagabb 10 százaléka birtokolja a nemzeti össztermék 69,8 százalékát, azaz több mint kétharmadát, miközben az alsó 50 százalék kevesebb, mint 2,8 százalékot. Európában ez a kép valamivel kedvezőbb, de nem sokkal. Hol érdeke ennek a felső 10 százaléknak, a tulajdonosoknak, ennek az új arisztokráciának, hogy karizmatikus politikai vezetők, ne adj’ Isten népvezérek legyenek? Milyen okból akarnának ők változtatni a meglévő struktúrán?

A tulajdonosi réteg érdeke éppen ellentétes. Fenn kell tartani a bürokratikus rendszereket és nem csak az államszervezetben, hanem lehetőség szerint a versenyszférában, az oktatásban és a kultúrában is. A bürokratikus szervezet lényege ugyanis, hogy egyértelmű szabályok szerint jár el, minden cselekedete, döntése dokumentálva van, visszakereshetők az előzmények, a benne dolgozók specializálódnak, a teljes rendszerre soha sincsen rátekintésük. Ha megfelelő számú bürokratikus rendszert feszítünk egymásnak, akkor azok garantálják a változatlanságot. A gazdaság, a politika, a kultúra kis szereplői nem tudnak felemelkedni, mert tőkehiányban szenvednek. Tőkét a pénzügyi rendszer nem ad, mert szabályozói vannak, melyek a kis szereplőket kockázatosnak minősítik, a szabályozókat nem lehet megváltoztatni, mert akkor az állami szabályozás felelőtlennek minősíti a pénzügyi rendszert, az állami szabályozáson nem lehet változtatni, mert a politika ezekben a kérdésekben nem lép, mivel fél a szavazatvesztéstől, a szavazatszerzéshez ugyanis szükség van támogatókra. A támogatást a gazdaság nagy szereplői, a pénzügyi rendszer nagy szereplői és azok meghatározó tulajdonosai, azaz a felső 10 százalék adja.

Ráadásul az oktatási rendszer is ennek megfelelően épül fel, így a rendszerből kikerülőket már meg sem kell győzni arról, hogy fenn kell tartani a teljesen átbürokratizált rendszereket, ők ezt már szakmai kötelességüknek érzik, erre vannak kiképezve.

A bürokratikus rendszer bürokratapolitikusokat kíván. Olyan politikusokat, akik csak annyit mondanak, csak annyit tesznek, ami rendszer fenntartásához szükséges. Minden más kockázatos, politikailag nem korrekt, esetleg autoriter.

A rendszerből persze kinőnek bohócok, szórakoztató jelenségek, látszólagos lázadók. Ezek azonban nem kerülhetnek pozícióba, vagy ha valami véletlen folytán mégis, akkor betörik őket. Valódi változtatási szándékkal a legritkább esetben találkozhatunk.

A valódi, rendszerszintű változtatás szándéka forradalmi tett, mely a felső 10 százalék haragját vonja maga után. A tulajdonában megzavart tulajdonos haragjánál, csak a szakmailag felvértezett végrehajtók, a bürokráciában lubickoló komolykodó kretének gyűlölik jobban a forradalmárt.

Pedig jelentős, majdhogynem forradalmi változás nélkül a Nyugat és ezen belül Európa valódi lejtmenetnek néz elébe.

Magyarország talán az egyetlen európai állam, melyben valamiféle kísérlet zajlik a rendszerszintű változtatásra. Hogy ez a kísérlet egyáltalán elkezdődhetett, annak egyetlen oka van, és ezt az okot Orbán Viktornak hívják.

Sokan hiszik azt, hogy a Fidesz, meg a jobboldal, meg a szellemi holdudvar, meg a helyzet teremtette ezt a lehetőséget, de valójában ez a kísérlet, melyet mégis az azóta szitokszóvá köpködött illiberális demokrácia kifejezés ír le a legjobban Orbán személyéből fakad.

Orbán megérezte a középső 40 százalék igényét, elvárásait, elképzeléseit, és ez az érzés annyira erősnek bizonyult, hogy szembefordult a rendszerrel.

Megérezte, hogy a lejtmenetet csak a társadalom felső tíz százalék alatti, de az alsó 50 százalék feletti részével lehet megfordítani.

A fordulat természetesen ellenállást vált ki, és felkészülhetünk rá, hogy a rendszer mindent meg fog tenni, hogy Orbánt meggyengítse. Egyelőre a próbálkozások nevetségesek és ostobák, de folyamatosak.

Pedig az orbáni kísérlet sikere sokat hozhat Európának. Az amerikaiak dominálta külpolitika, Ukrajna polgárháborúba taszítása, az oroszokkal bemutatott ujjhúzás pedig egyértelműen Európa kárára van.

A kísérlet csak akkor lehet ennek ellenére sikeres, ha a folyamatos nyomással nem sikerül megrepeszteni a sikerbe vetett hitet. Ha nem hisszük el, hogy vissza kell fordulni, hogy kerülni kell a konfliktusokat, hogy be kell állni a sorba. Na meg akkor, ha a kísérlet irányítói nem rokkannak bele.

Ez a mostani magyar kísérlet – bármennyire is hihetetlen – az utolsó lehetőségek egyike.