vissza a főoldalra

 2014.11.28. 

„Lészen ágyú és muníció, amennyi kell!”

200 éve született a híres székelyföldi ágyúöntőmester, Gábor Áron

Aligha van olyan magyar ember, aki már óvodás korában ne találkozott volna a közismert, közkedvelt népdallal, amely Gábor Áron rézágyújáról szól. Nem véletlen, hogy ez a népdal – amelyet hivatalosan 1941-ben jegyeztek le – folyamatos és töretlen népszerűségnek örvend, hiszen az 1848–49-es forradalom és szabadságharc egyik legkiemelkedőbb egyéniségének állít emléket.

De ki is volt pontosan ez az ember, akiről a talán legismertebb népdalunk szól? Gábor Áron történelmünk legendás ágyúöntőmestere, aki éppen 200 éve, 1814. november 27-én született a háromszéki Bereck községben. Szülei Gábor István és Hosszú Judit voltak. Miután szülőfalujában, valamint Csíksomlyón elvégezte tanulmányait, katonának állt.

Kézdivásárhelyen szolgált először, ám csakhamar Gyulafehérvárra került, ahol tüzérségi kiképzést kapott. Mint később kiderült, ez kulcsfontosságúnak bizonyult az életében, ugyanis itt ismerkedett meg az ágyúk kezelésével és itt nyert bepillantást azok szerkezetébe, működési elvébe is. Később – immáron tüzértizedesként – Pesten és Bécsben szerzett további katonai-műszaki ismereteket, majd egy ágyúgyárban dolgozott, ahol a korábban megszerzett használati ismeretek mellett az ágyúkészítés rejtelmeit is elsajátíthatta.

Az ágyúüzemből haza vezetett útja, ahol családot alapított. Felesége Velcsuj Jusztina csángó magyar asszony lett, aki nem csupán hűséges és odaadó hitvese, de hősies harcostársa is volt Gábor Áronnak olyannyira, hogy segített neki az ágyúöntésben, sőt elkísérte a csatamezőre, és jelen volt ott bekövetkezett tragikus halálakor is.

1848 tavaszán lezajlott a pesti forradalom, amelynek vívmányait a nyár végétől megkezdődő szabadságharcban kellett megvédenie a magyar nemzetnek. A történelmi Magyarország – benne természetesen Erdéllyel és kiváltképp Székelyfölddel – egységesen szállt szembe az elnyomó, jogainkat sárba tipró, követeléseinket semmibe vevő Habsburgokkal és az általuk ránk küldött császári seregekkel. A jól felszerelt és kellő hadi tapasztalattal is rendelkező császáriakkal szemben azonban jórészt csak a hazaszeretet és a szabadságvágy által táplált elsöprő lelkesedés állt szemben, mert a mi seregünk – amelynek egy részét csupán azon a nyáron toborozta Kossuth – meglehetősen gyengén felszerelt, és sok esetben rosszul szervezett volt. Rontotta helyzetünket, hogy a Habsburgok a magyarországi nemzetiségek egy részét sikerrel uszították ellenünk, elérve ezzel azt, hogy ők is beszálljanak a harcokba a császáriak oldalán.

Mindennek eredményeként 1848 novemberének elején Erdély szinte teljes egészében a császáriak kezére került, egyedül Háromszéket sikerült megtartaniuk a magyaroknak. A szükséges felszereltség – fegyverek, lőszerek, ágyúk – terén mutatkozó alapvető hiányosságok miatt azonban félő volt, hogy Háromszék is elvész, ezért 1848. november 16-án katonai gyűlést tartottak. Ekkor emelkedett szólásra az addig a háttérben meghúzódó Gábor Áron, és a következőket mondta: „Hallom, hogy a főtiszt urak azt mondják, meg kell hajolnunk az ellenség előtt, mivel nincs muníció, nincs ágyú. Lészen ágyú és muníció, amennyi kell! Semmi mást nem kérek, mint felhatalmazást arra, hogy a fülei hámorhoz utazhassak, ott dolgozhassak és dolgoztathassak, s ha mához két hétre Sepsiszentgyörgy piacán hat ágyú nem lesz felállítva, és azokkal a próbalövésnél célt nem találok, akkor én magam állok tíz lépésnyire az ágyú elébe céltáblának.”

Az ágyúval és a munícióval kapcsolatos felajánláshoz tartozik, hogy a vonatkozó forrásművekben többféle változatban is előfordul Gábor Áron híres mondata: az általánosan elfogadott és leginkább köznapi „lészen ágyú” mellett az „ágyú pedig lészen”, illetve a kissé leegyszerűsített „lesz ágyú” kifejezés is megtalálható. Hogy melyik hangzott el pontosan, nem tudni, de talán nem is igazán számít. A többféle változatban való fennmaradás ugyanakkor hűen igazolja, hogy ez a felajánlás milyen hatalmas jelentőségű volt a szabadságharc menetében, és jelentősége nem csupán hadi értelemben kiemelkedő, de mentálisan is komoly hozadéka volt a magyar katonák számára.

A bejelentést követő általános lelkesedés és ováció lecsillapodása után Gábor Áron természetesen megkapta a kért felhatalmazást, azt pedig talán mondani sem kell, hogy a próbalövés tökéletesen sikeres lett, így nem volt szükség arra, hogy a híres ágyúöntőmester beváltsa ígéretét és az ágyú elé álljon. Bár akadnak olyan feljegyzések is, amelyek Magyarhermányból, illetve Erdőfüléről származtatják a Gábor-ágyúk első darabjait, a legvalószínűbb mégis az, hogy ezeket Bodvajon készítette. Jókai Mór szerint Gábor Áron első ágyúját Jancsinak nevezték.

Talán kevésbé közismert, ám annál sokatmondóbb, hogy Gábor Áron nem csupán szakértelmével és kétkezi munkájával, de vagyonának feláldozásával is a szabadságharc támogatója lett. „Ha a haza mindenekfelett, akkor néhány mesterember se emelje magát a haza fölé. Hanem legyen jelszava: a hazáért mindent a legjutányosabban. Különben azon véleményre vetemedik az ember, hogy némelyek a közálladalmi érdek s politikai okok emlegetését csak saját erszényük töltésére akarják felhasználni – írta a Honvéd című hadi folyóirat 1849. május 5-i számában. Hogy ennek a gondolatának személyes példájával is nyomatékot adjon, ingóságait szinte teljes egészében pénzzé tette, ezzel is elősegítve az ágyúkhoz szükséges alapanyagok beszerzését. Nem maradtak el mellette az áldozathozatalban a többi háromszéki falu lakóközösségei sem, akik sorra hordták hozzá templomuk harangjait.

Nem kellett sokat várni arra sem, hogy az első Gábor-ágyúk éles helyzetben is bevetésre kerüljenek, ugyanis 1848. november 30-án benyomult az osztrák sereg Háromszékbe. A cél egyértelmű volt: letörni az itt tapasztalható kitartó ellenállást. A döntő ütközetre Hídvég mellett került sor, ahol – nem kis mértékben a kitűnően működő Gábor-ágyúk bevetése miatt – a székely sereg elsöprő győzelmet aratott. A császári erők erdélyi főparancsnoka, Anton Puchner tábornok nem tudott az alig két hete megindult háromszéki ágyúöntésről, és sokáig abban a hitben volt, hogy az őket legyőző hídvégi ágyúk a francia tüzérségtől kerültek valamilyen úton-módon a székelyekhez.

Amint arról már beszéltünk, az ágyúöntés és a muníciókészítés mellett Gábor Áron személyesen is részt vett a harcokban mint a magyar sereg tüzértisztje. Amikor a fiatal I. Ferenc József osztrák császár úgy döntött, hogy az oroszokhoz fordul segítségért a magyar szabadságharc leverése érdekében, azzal a harcok végkimenetele gyakorlatilag el is dőlt, hiszen az addig nagyjából azonos létszámú erők küzdelméből óriási császári túlerő alakult ki. Az egyre nagyobb túlerővel szemben tovább folytatott küzdelem sajnos sok derék magyar honvéd életét követelte. Közéjük tartozott Gábor Áron is, 1849. július 2-án a kökösi csatamezőn halt hősi halált a híres magyar ágyúöntőmester. A történelem viharában ágyúi is az enyészeté lettek. Mára egyetlen fennmaradt Gábor-ágyúról tudunk, ez a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban van kiállítva.

Bár maga Gábor Áron katolikus vallású volt, nyughelye egy református templom kertjében áll, a Sepsiszentgyörgytől 14 km-re keletre fekvő Eresztevényben. A síremléket 1892. július 31-én avatták fel. Ha arra járunk, mindenképpen illik felkeresni az emlékhelyet és leróni kegyeletünket, hiszen a tragikusan fiatalon elhunyt ágyúöntőmester a magyar szabadságért hozott áldozatai miatt méltán sorolható Háromszék legkiválóbb szülöttei – Mikes Kelemen, Kőrösi Csoma Sándor vagy éppen Benedek Elek – közé.

Kovács Attila