vissza a főoldalra

 2014.10.10. 

Délvidéki beszélgetések

Iskolánk 7. évfolyamát öt napos délvidéki kirándulásra vittük a Határtalanul program keretében. Az útnak kettős célja volt: megismerni a Vajdaság nevezetességeit, jártunk többek között Szabadkán, Újvidéken, Nándorfehérváron és az aracsi pusztatemplomnál is. E mellett pedig nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy a gyerekek megismerkedjenek a délvidéki magyarokkal, barátkozzanak, kapcsolatot építsenek kortársaikkal.

Ezek a beszélgetések rendkívül érdekesek, hiszen olyan dolgokról hall az ember, amelyekről nem szólnak a hírek, nem olvasni róla még az interneten sem. Ezeket osztom most meg az olvasókkal.

Az Orbán-kormány 2010-es hatalomra kerülése után első intézkedései között megadta a kettős állampolgárságot a határon túli magyaroknak. Régóta vártuk ezt a pillanatot és hála Istennek, azóta egyre többen vehették fel az állampolgárságot. Sajnálatos, hogy ennek árnyoldala is van, ugyanis ezzel a szerbiai magyarok uniós polgárok is lesznek, így könnyen tudnak munkát vállalni Nyugat-Európában. Sokan próbálnak szerencsét Németországban és Svájcban.

A nyelvtudás sem gátolja meg őket, jobban megy nekik a nyelvtanulás, mint az anyaországi gyerekeknek. Ennek is megvannak az okai. Vajdaság rendkívül soknemzetiségű terület, magyarokon és szerbeken kívül szép számban élnek horvátok, de más nemzetiségek is találhatóak. Egy színmagyar falu szomszédságában román településsel találkoztunk, de élnek Vajdaságban bunyevácok, bolgárok, szlovákok, ruszinok, ukránok stb. A magyar gyerekek azonnal megtanulnak szerbül is, és az első idegen nyelv elsajátítása után már sokkal könnyebben megy a következő. Ráadásul a TV-ben nem szinkronizálják a filmeket, minden eredeti nyelven megy szerb felirattal. Ez pedig nyilván sokat segít a nyelvek elsajátításában. Érdekesség, hogy a kommunista Jugoszláviában így fordulhatott elő, hogy a mozikban időnként magyar filmeket lehetett látni, eredeti magyar hanggal.

A sok népcsoport között székelyeket is találni Nándorfehérvártól (Belgrád) délre. A magyar szórvány legdélebbi magyarlakta települései ezek: Hertelendyfalva, Sándoregyháza és Székelykeve. Mint ismert, az 1764-es madéfalvi veszedelem után székely családok ezrei döntöttek úgy, hogy elhagyják szülőföldjüket, és Bukovinába telepednek át. Később azonban Bukovina is a Habsburg Birodalom kezére került, így történhetett meg a XIX. század végén, hogy mintegy 4000 bukovinai székelyt áttelepítettek határőrszolgálatra, a Délvidékre.

A soknemzetiségű Vajdaságnak 1974-ben autonómiát adott Tito. Mielőtt valaki azt hinné, ez ma sem jelent semmilyen előnyt a magyarok számára. Mikor házigazdámtól megkérdezem, hogy nem lehetne-e elérni, hogy Vajdaság Autonóm Tartomány parlamentjében valóban tudják képviselni a magyarok érdekeit a magyar pártok politikusai, akkor visszakérdez: Minek? Több éve falunkbeli képviselő ül a belgrádi parlamentben, és még egy fillért nem hozott haza…

Sokan szeretik vádolni a magyar kormányt, hogy álnemzeti, egy-egy döntést csak a szavazatokért tesz meg, valójában nem foglalkozik a magyarsággal. Ehhez képest több városban is olyan intézményekkel találkoztunk, amelyek az elmúlt években épültek fel, vagy lettek felújítva magyar állami támogatásból. Nemcsak az északi tömbmagyar részeken, hanem délebbre a szórványban is.

Nagybecskereken ma mindössze 10% a magyarság aránya, csak egy általános iskolában van magyar tagozat. Két évvel ezelőtt már olyan rossz állapotban volt az épülete, hogy a hatóságok azt mondták, hogyha nem újítják fel, akkor a következő tanév elején nem nyithat ki az iskola. A bezárás pedig egyet jelentett volna a magyar oktatás megszűnésével Nagybecskereken, aminek következményeit mindenki tudhatja. Magyar állami pénzből azonban az iskolát gyönyörűen felújították, és magyar oktatás ma is létezik Nagybecskereken.

A közeli Muzslyán szalézi szerzetesek építtettek kollégiumot a szórványmagyarság fiainak. Jelenleg közel 80 fiú lakik itt, és egy éven belül befejezik a kollégium sportcsarnokának építését is. Ha ezzel is készen lesznek, Szerbia legmodernebb kollégiuma áll majd a rendelkezésükre. A kollégium 2002-ben az első Orbán-kormány támogatásából épült fel, a sportcsarnokot pedig a jelen kormányzat adományából építik.

Nem is hálátlanok a délvidéki magyarok a kormánnyal szemben. Budapesten már megszoktam, hogy a legtöbben lesajnálóan beszélnek Orbán Viktorról, hiába egyértelmű az ország előrehaladása. Ehhez szokott fülemnek szinte meglepő volt, hogy Délvidéken milyen tisztelettel beszélt mindenki a miniszterelnökről, szabadkai gimnazisták büszkén mesélték, hogy idén ott volt Orbán Viktor a Kosztolányi szobor avatásán.

Érdekes, hogy milyen viszonyban élnek a nemzetiségek a Vajdaságban, különösen a magyarok és a szerbek. A magyar történelem emlékeit sok helyen homály fedi. Zentán a délvidéki vérengzésekre csupán egy kopjafa emlékezik 1944 felirattal. Nándorfehérváron kétnyelvű felirat olvasható az 1456-os diadalról. Az emlékkő azonban igen szegényes, „elfelejti” elárulni, hogy a védők magyarok voltak és a várat csak Belgrádként említi.

Egy községben két általános iskola van egymással szemben. Az egyikben két magyar és egy szerb tagozat van, a másikban pedig fordítva. A szerb nyolcadikosokkal nem bírnak már a magyar tanárok, a gyerekek év végén elballagnak, ezért szívesen érzékeltetik többségi létüket az iskolában. A magyaroknak – tanároknak és diákoknak is – egyértelműen az lenne jó, ha külön működne egy magyar és egy szerb intézmény. Viszont ha ezt meglépné a község, azonnal szegregációval vádolnák az iskolát, és országos balhé kerekedne belőle.

A hírekben többnyire csak magyarverésekről, néha szerbverésekről hallani, ha a Délvidékről van szó. Többektől hallottam már, hogy ezeket a verekedéseket kampánycélból sokszor kiszínezik a helyi pártok. Számos eset van, amikor szó sincs sovinizmusról, nemzetiségi összetűzésről, csupán a fiatalok alaposan lerészegednek a kocsmában, aztán meg egymásnak esnek.

Persze jó pár esetben igaz a hír, hogy valakit a magyarságáért vernek össze. Ám szerb és szerb között is nagy a különbség. Azok, akik már generációk óta ott laknak, békességben élnek a magyarokkal. Általában azok a soviniszták, nyughatatlanok, akik a délszláv háború idején költöztek föl a Vajdaságba. Mint kiderült, őket a nemzedékek óta ott élő szerbek sem kedvelik.

Pozitívumokkal és negatívumokkal egyaránt találkozhattunk az öt nap alatt. Remélem, ezekkel a rövid történetekkel sikerült árnyalni a vajdasági magyarok helyzetéről alkotott képet. Egy dolog világosan látszott: a délvidékieknek is óriási szükségük van az anyaországiak segítségére, és csak azoknak a magyar falvaknak, városoknak van jövőjük, amelyek építik közösségeiket.

Merle Tamás