vissza a főoldalra

 2014.10.10. 

Kék szonáták

Siska-Szabó Hajnalka kiállítása a Magyar Írószövetség Klubjában

Elsőre látni, hogy a nagybányai mag, a leget is átvilágító tündökletes fény jó talajba hullott. Az aradi képzőművész, Siska-Szabó Hajnalka nem tagadja le eme klasszikusok iránti vonzalmát. Nem is tagadhatná, hiszen a táj varázsa: a hegyek körvonala (Drienicai látkép, A kilátóról), a napszítta tengerben árválkodó boglya (A bérci tető), a fénykarikák fodrozta víz (Alkonyi reflexek) és a délelőtt derűje (Kilátás Koltón) éppúgy visszautal a hazai plein-air finom ecsetforgatóira, mint a természet adta szabadság filozofikumára.

Erről az alaphelyzetről van szó festőművészünk esetében is. Mert ahogyan – feledvén a város zaját, az utcák-falak sötétségét, a szürke kőrengeteget – kilép a természetbe, fennköltebb szóval, bebocsátást nyer a fény katedrálisába, azonnal megváltozik lelkülete. Szívja magába bolondulásig a természet adta erőket, hogy eme tudatosan maga elé emelt fátyolon – szemnyitogató rácson – keresztül lássa ábrázolandó tárgyát.

Amely, noha a művész nem ódzkodik a figuralitástól, ritkán ember (ha az, átstilizált mítoszi formában: Ikarus), vagy valamely építmény (A múlt szépsége I–II.), legtöbbször inkább hegy, mező, tó, patak, fa, virág, boglya. A posztimpresszionista stíluson túllépve, ám ebben a „kék szonátás” modernségben sem elvágva mindazon szálakat, amelyek őt eme irányzathoz kötik. Leginkább az érzékeny, leheletfinom ecsetkezelés utal, letagadhatatlanul, az ősökre.

Ám Siska-Szabó Hajnalka modern korunk gyermeke. Avval, hogy megvallja a magyar piktúra egyik fontos – akkor modernek számító – irányzatához való kötődését (Nagybányában, vagyis Ferenczyékben természetesen nem Bortnyikot kell keresni, hanem a fényszabadító igézetet), csak annyit árul el magáról, hogy hagyománytisztelő. Innen megannyi elrugaszkodása. A lírai absztrakt felé is (Esti tükörkép), és a félfigurális absztrakt felé is (Társalgás, Szárnyalás). A legtávolabbi pontot, az erős kontúrú, kitűnő szerkezetű konstruktivista Időharangok, és az expresszionista Kőemberek I–II. képviseli, odahagyván a lágy színek csaknem simogató auráját.

A zenei élmény közvetítette harmonikus színvilág – sosem szimfóniáról van szó, hanem, miként a tárlat címe is jelzi, szonátáról (méghozzá az azúrt kitüntető szonátáról) – egyszerre utal a művész lelki alkatára, nyugalmat árasztó bensőjére, és nem kevésbé arra a napsütötte tájba rögzült időélményre, amely valahol az organikus lét szabadságának tudatosítója is. Így volt ez a kezdetekkor, és ez olvasható ki az utóbbi fél évtizedben készült festményekből ugyancsak.

Semmi zártság, semmi komorság. Még a vihar is úgy csap le a tájra, hogy a föld és a horizont fölötti ég faktúrája – a Vihar után című vásznon az ismert kés szabdalja mindkét terrénumot – ugyanazt az elementáris, mindent valamiképp megtisztító élményt sugallja. Ez már továbbfejlesztett „Nagybánya”, a foltokban jelentkező, fényt megszűrő – átalakító! – „sötétség” mégsem a kazamaták mélyéről jön, hanem az önmagát megújító természetnek öröktől fogva sajátja. Ez az elem, megmagyarázhatatlan módon, örök konstansként, ott van a Fényjáték I–II. jórészt absztraktnak tetsző víziójában, és olyan „kisimított” tájélménynek is szerkezetet, látásmódot meghatározó központi része lesz, mint amilyent az A ködös Tisza, illetve – csak az előbbihez viszonyítva dinamikusabb felütéssel – az A móló című festmény mutat.

A lírai alkat (ez a nőiesség legfőbb jegye) nem csupán az érzékenységet fogja magába, hanem kihatással van mindazon kompozíciókra, amelyeken a külső látványvilág – hogy milyen módon, titok – a benső lélekrezdüléseivel ötvöződik. Kevésbé sikerült megvalósulásai is vannak eme összetettségnek – a különben szép nonfiguratív sásrengetegbe teljesen fölösleges egy női arc felvillantása (A víz arca) –, ám az ilyen jellegű alkotások többségén ott az a hallatlan, pszichológiailag talán meg sem határozható derű, amelyben a ködszerű gomolygás – paradox – nem elnyeli, hanem kiemeli a mélyről jövő látomás, „aszszonyi sóhaj” megnevezetlenül is fontos szerepét (Mélység I., Zöld tükör, Esti tükörkép).

Nem föltétlen kell a szimbólumtár gazdag jelképiségében kutakodnunk – „A föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket, és Isten lelke lebegett a vizek felett” (Ter 1,2) –, hogy magyarázatot kaphassunk a különféle formában megjelenő víz gyakoriságára (a már említetteken kívül: Balatoni hajnal, Hajnali nyugalom, Hínár, Örvény, Szél a mólón, Vitorlás stb.). Ám a művész tájékozódása akarva akaratlan összeköti a mélytudatban nyugvó bibliai szimbólumokat az ilyes jellegű, a nyugodt felületű vagy zavarosságukban is szép tájrekvizitumok áradó kellemével. Ha ezt a természetre kivetítve önvizsgálatszerűen alkalmazza – lásd a Tükörkép szerkezetében leledző feszültséget –, az ábrázolás magában hordozza az én-megvalló játék tisztaságpróbáját is.

A kapumotívumok – talán szükségtelen itt a szimbólum értelmezésére kitérnünk – éppúgy beépülnek ebbe a látványvilágon túl valaminő mélységet is involváló szerkezeti sokarcúságba, mint a napszakonként, koronként megújuló, viharokkal tüzesített, de valahol a lélek csatornáit is szimbolizáló víz – az élet vize, a szabadság-tenger stb. – megannyi megjelenési módja (A fényőrző, A gótika fénye, A múlt szépsége I–II.).

A fénytől megittasult földabrosz mint tájkép-variációk ösztönzője attól érdekes, hogy a motívumláncolat éppúgy egy – realista indíttatású, ám valahol mégis a csodával érintkező – különös látomást tükröz, mint bármely, a láthatón túlira tekintő festmény (Bálák, Boglyák, Hőség, Utolsó fények). Siska-Szabó Hajnalka egy-egy vászna kultúrtörténeti bolyongást jelez – bennük jól ismert művek visszhangozzák a klasszikust (A bérci tető, Kilátás Koltón, Holdfivér-Napnővér) –, ugyanakkor van képileg hatásos szava furcsán lélegző modern korunk megidézésére is. Kérdés, hogy a XXI. századi kapcsolatok tájba gyökerező gólem-emberei az organikus lét egyensúlyát vigyázzák-e (egy-egy pár összebújása talán ezt sejteti), vagy megmaradnak acélos hírvivőnek. Miben lelhető fel a fejlődés záloga? A konstruktív szerkezetű Vissza a jövőbe ábrázolásmódjában és talányos üzenetében.