vissza a főoldalra

 

 

 2014.10.10. 

In memoriam Csurka István

NÉMETÓRA

Egy korszak utolsó felvonása (II. rész)

Új nyelv csak új korszakban születhet meg. Pontosabban az új, megtisztult nyelv szüli meg az új korszakot. Erről szól ez a dráma, amelyet most eligazító magyarázatokkal, lábjegyzetekkel ellátva adunk közre. Négyen ülnek az asztalnál: Schirrmacher úr – a házigazda – a FAZ egyik tulajdonosa; a közreadó Martin Walser; Ignatz Bubis, a rabbi és Korn úr, Bubis kísérője, zsidó hitközségi ember. Két zsidó és két német. Az erőviszonyok mégis elbillennek, mert Schirrmacher, a házigazda időnként óvatosan besegít Bubisnak, Korn pedig sokszor egészen durván és érthetetlenül ostobán támadja az írót. Mégis évtizedek óta ez az első játszma, amely nem német vereséggel és megadással végződik.

 Klaus von Dohnányi, Hamburg főpolgármestere, aki nemcsak a hatalmas demokratikus múlttal rendelkező hanzavárosban örvend rendkívüli tekintélynek, hanem az egész német nyelvterületen, egészen más oldalról is megközelítette a félrenézés és a holocaust eszközzé tételének gondolatkörét. Korábban már idézett cikkében, amely a FAZ 1998. november 14-i számában jelent meg, arról írt megdöbbentően hiteles mondatokat, hogy mennyire rosszul érezte magát fiatal korában, többek között amerikai tanulmányai során, az amerikai egyetemeken, társas összejövetelek alkalmával, amikor kivételezve kiemelték a megvetett németségből. Apja ellenálló múltja miatt őt nem tartották olyan németnek, akitől három lépés távolságot kell tartani. Sokkal barátságosabbak voltak vele, mint más németekkel, de ez számára mindig terhes volt, s nem csupán azért, mert nem akart a szülei érdemeiből megélni, hanem azért is, mert a Káin-jegyűekkel együtt akarta viselni azt a terhet, amellyel szembenézett.

A gondolkodásban és a viszonyokban beállott fordulatot mi sem jelzi jobban, mint hogy most, Walserral együtt ez a Dohnányi írja le a FAZ-ban: „Aki a nemzetközi médiát, az irodalmat, a világ politikai eszmecseréit figyelemmel követi, az tudja: a népek látásában semmi sem szerepelt nyomatékosabban a németekről, mint a huszadik századi történelemnek ez az auschwitzos része. Ez határozta meg a németekről alkotott képet minden másnál jobban. És ezt éreztetik velünk. Néha biztosan azért is – és ebben Walsernak igaza van –, mivel ez mindig eladható. Vagy ahogy Walser mondja: eszközzé tehető.”

Majd később, de ugyanebben az írásban: „Még akkor is, ha Németországban nem történik más, mint más országokban.”

Itt van tehát a tiltakozás magja. Példás demokráciát teremtettek a németek Európa közepén, szembenéztek saját történelmükkel, elviselték a kettéosztottságot, megfizették az árát mindennek, jóvátételben, hallgatásban, megszégyenítettségben – és nem akar vége szakadni. Feláll egy kitüntetett író a díjkiosztáson, bevallja, hogy nem képes odanézni a borzalom szemrehányó képeire, és óriási elismerést, valamint roppant felháborodást vált ki.

Dohnányi nem kertel: „Mindenestre a németországi zsidó polgároknak is meg kell kérdezniök önmaguktól, hogy mennyivel viselkedtek volna bátrabban, mint a legtöbb német, ha 1933 után „csak” a fogyatékosokat, a homoszexuálisokat vagy a romákat hurcolták volna el megsemmisítő táborokba. Mindenkinek meg kell harcolnia önmagában, hogy önmaga számára ezt a kérdést becsületesen megválaszolja.”

Bubis: (Megkíséreli az újabb támadó fellépést.) Walser úr, elővehetném most a táskámból egy 1978-ban készített fogalmazványát, amelyben szó szerint az áll, hogy nem tudunk a nemzeti kérdések (s megint egy éles hangsúllyá váló ujjfelbökés, amely magát a nemzetit akarja kipukkasztani) felé fordulni, ha Auschwitzot nem fojtjuk el.

Walser: (Most már nem enged neki folytatást, nyomban megszólal keményen.) Bubis úr, megkímélhette volna magát ettől az idézettől. Húsz évvel ezelőtt ugyanis én éppen az ellenkezőjét mondtam: ha Auschwitzot fel tudnánk dolgozni, újra a nemzeti kérdések felé fordulhatnánk. Annak a megértéséhez, amit mondok, némi filozófiai elmélyedésre is szükség lenne. Meg kell érteni, hogy az a világ, amelyben most élünk, vagyis egy tisztán világias, egy egyöntetűen liberális, a vallásosság elől menekülő s egyáltalán a minden énen túlitól tiltakozó, csak az én jegyében álló társadalom Auschwitzot csakis elfojtani képes, mert ezt a terhet cipelni, hordozni csak közösségben, közösen lehet.

Korn: (Egyáltalán nem érti meg Walsert, felragyog, azt hiszi, az író most adott igazat a rabbinak.) Helyes, nagyon helyes, az egész német nemzetnek…

Bubis: (Megrándul a szája, elégedetlenül csóválja a fejét, de merev sehová nézésével azt is kifejezi, hogy nem Korn úrral elégedetlen, hanem a vita egész menetével, ami viszont a rossz német állapotokból következik. Voltaképpen azon töri a fejét, hogy vajon most mint a liberális párt egyik vezetője kapott-e oldalvágást egy kereszténydemokratától, egyáltalán egy kereszténytől, vagy ez csupán egy általánosítás? Mitévő legyen? Jó-e az, ha pártcsatázássá változik a vita, megvédheti-e ő akkor a zsidó érdekeket? Úgy dönt, hogy nem veszi fel a pártkesztyűt. Belekaszál a levegőbe.) Szóval én ezt egészen máshogyan értettem. Még most is egészen másként, egészen…

Schirrmacher: (Azt hiszi, maga Bubis sem értette meg Walsert, mint Korn, és elkezdi magyarázni.) Az egyes embert nyomasztják Auschwitz képei, de a nemzetnek mint egésznek meg kell őriznie ezeket az emlékképeket és a nemzeti tudat részeivé kell tennie, hogy mindig készen álljon arra, hogy együtt meghaladja önmagát, múltját.

Walser: (Halvány, finom bólintással köszöni meg a kiegészítést, és sötétre süllyedt, zordon hangon, egyes-egyedül Bubisra tekintve, szigorúan mondja.) Tudja, kérem, az 1978-as valóság, amikor az említett gondolatmenetem leírtam, a kettéosztott ország volt. A kettéosztott! (Most először a kezét is használja a beszédhez: függőleges vágást tesz fejmagasságtól le az asztal lapjáig, és egy kicsit oda is koccintja tenyere élét a laphoz.) Baloldali barátaim a nemzetet egyszerűen el akarták felejteni, le akarták írni. Nem lehetett közös a nemzeti múlt, mert nem volt közös a felelősség. Más múlt iránti felelőssége volt az NDK-nak és más az NSZK-nak. Milyen nevetséges! Én ezzel szemben azt mondtam: nemzetként kell helytállnunk a múltunkért, s már csak azért is fenn kell maradnunk német nemzetként, hogy végre mint egész vállalhassuk az egészet, benne Auschwitzot is.

Schirrmacher: El kellene önöknek olvasniok Walser úrnak az auschwitzi perek alkalmából írt, az A mi Auschwitzunk című művét. Nem az van ott leírva talán, ahogyan a közvélemény félrefordult a témától, és ahogy sajtóban igyekeztek minden egyes vádlottat elferdült szociálpszichológiai esetként beállítani, megtűzdelve őket ferde hajlamokkal, bűnözőalkattal…

Walser: …fenevadnak lettek nyilvánítva…

Schirrmacher: …fenevadnak azért, hogy a közös gaztett lekerüljön a társadalom válláról és a bűnözők és az eleve aszociálisok ügyévé süllyedjen! És ki tiltakozott ez ellen az áthárítás ellen?

Walser: Ez a címe az írásomnak: A mi Auschwitzunk.

Schirrmacher: Tehát éppen Walser teszi ennek a társadalomnak a feladatává az emlékezést. A nemzet felelős, valamennyien felelősek vagyunk, tehát éppenséggel nem azt mondja, amit most ön állít, teljesen félreértve őt, akár szándékosan, akár akaratlanul, hogy nosza, mostan aztán mindent elfojtani…

Bubis: (Előbb ezt gondolja: – Dögöljetek meg! Nem szabad ezeket lélegzethez juttatni – majd ezzel ellentétben lágyan, megenyhülten, visszavonuló hangsúllyal szólal meg.) Sokan mégis így értették…

Korn: (Összejátszik a két gazfickó… Dörzsölt nácik ezek, makacsok és olvasottak. Ki kellett volna kötni, hogy csak olyan könyvekre, filmekre lehet hivatkozni, amit az asztalnál mindenki olvasott, látott… Nem kellett volna idehoznom a rabbit… Inkább meg kellett volna rendelni még egy-két idegenverést Rostockban… Ha nem csinálunk botrányt, mindjárt akkora pofájuk lesz… – gondolja.)

Walser: (Be kéne fejezni, mert nincs ennek értelme. Nem egy nyelven beszélünk. Megpróbálom befejezni. – gondolja, majd szögletes, nagyon pontvégű mondatokban szól.) Néhány szót az „eszközzé tételről”. A vádhoz, hogy én nem különböztetem meg a lovat és lovasát. Ön még azt is terhemre írta, hogy a volt kelet-európai zsidó kényszermunkások igényjogosultsága ellen tiltakozzon, amikor az „eszközzé tételről” szólok. Mert ön el tudja képzelni, hogy én, amikor a Pál-templomban a díjkiosztáson, az ott megjelent tisztán német közönség előtt beszélek, mintegy az államhoz szólok, és szavaim kritikai tartalma elsősorban a médiákra irányul, ott lehetőnek tartom elővennem némely külföldiek, kényszermunkások és mások dolgát, azt az igényjogosultságot, amelynek semmi köze az alkalomhoz. Holott én arról beszéltem – és ez talán bizonyos szempontból lényegesebb, a „ki van felül”-kérdés, vagyis a „ló és a lovasa”-kérdés szempontjából mindenesetre – hogy volt idő, amikor egyesek, sokak, egy egész baloldali közvélekedés Németország kettéosztottságát értelmesnek találta, mert azt mondták, hogy Auschwitz miatt ez megérdemelt. Ezt nevezem én Auschwitz eszközzé tételének.

Bubis: (Lélegzetet vesz, hogy megszólaljon, de Walser most nem hagy szünetet.)

Walser: Még ennél is súlyosabb aztán az eszközzé tétel tekintetében az a későbbi híresztelés, állítás – mindegy, minek mondom –, miszerint az újraegyesítés gyakorlatával újabb Auschwitz felé haladunk. Szükségszerűen. No, hát ez már sok. Egy németnek, aki azt élte meg és azt teljesítette, amit én.

 Ha ezt az egészet csak drámaként, különösen ha dokumentumdrámaként fogjuk fel, akkor nem lehetséges, hogy akármelyik szereplő mintegy kiszóljon, vagy kifelé gondoljon valamit is ebből a helyzetből és ebből az ismereti körből, amelyben élnek. Ezért egyikőjüknek sem juthat eszébe Soros György, és különösen nem Soros magyar vonatkozású kijelentése. Még Magyarországra való megérkezése elején, amikor alapítványa célját és adományai irányát határozta meg, kijelentette, hogy erdélyi célokra, az anyaországi magyarok erdélyi kapcsolataira, magyar–magyar célokra sohasem fog pénzt adni, mert „mikor a magyarok elkezdenek Erdélybe járni és a nemzetrészeket egy képzeletbeli, szellemi Nagy-Magyarországban összekapcsolni, akkor közvetlenül ezután a zsidótörvények következnek.”

 

(Folytatása következik)