vissza a főoldalra

 2014.10.17. 

Chrudinák Alalajos: Történelmi fordulat

Amerika háborúja az ISIS ellen

A legfrissebb washingtoni közvélemény kutatások szerint az amerikaiaknak most az a benyomásuk, hogy az eddig tétova Obama elnök meglódult valamilyen amorf háborúszerűség felé a Közel-Keleten, miután fanatikus terroristák lefejeztek két amerikait. Az amerikai választók mintegy 75%-a, akik két hónappal ezelőtt még semmit sem hallottak az ISIS, ISIL (Irak, Szíria vagy Levante, Iszlám Állam) vagy az Iszlám Állam (IS) nevű terrorszervezetről, most azt követelik az amerikai elnöktől, hogy a nyugati hatalmak és Szaúd-Arábia ijesztő torzszülöttjét bombázza vissza a kőkorszakba, vagy legalább 2003-ba, amikor George W. Bush iraki háborúja ellenében létrejött. A két amerikai újságíró barbár lenyakazásával az IS elérte azt, amit akart: háborúba kényszerítette a dzsihadista ideológia szerint már vergődő, kókadt és hanyatló Amerikát. Obama dühödten vette a lapot, és hadba lépett, de ezzel feneketlen kockázatot vállal magára, mivel egy kialakulatlan, naponta változó, ellentmondásos és homályos haditervvel vág bele valamiféle meghatározatlan jellegű katonai kalandba, ráadásul az amerikai haderő csupán egy részével, a légierővel és drónjaival, jobbára megkerülve a Pentagon tapasztalt tábornokait és a vezérkari főnököt. Obama most ugyanazt a hibát követi el az IS terrorszervezettel kapcsolatban, mint Bush elnök szeptember 11. után az al-Káida megítélésekor. Mindketten bombasztikus háborút, véget nem érő hadjáratokat indítottak fanatikus fegyveresek kicsiny csapata ellen, és ezzel híressé és hatalmasokká varázsolták őket, és szélesre tárták számukra a toborzók kapuit. Gyermetegen besétáltak a számukra felállított csapdába, amely lenullázta Bush egyébként is elfuserált elnökségét, és megkeseríti a béna kacsa Obama hátralévő vezérségét. Az elnök mostani katonai missziója fölöttébb következetlennek és összefüggéstelennek tűnik, körülötte szinte minden csupa feltételezés és kétértelműség. Mintha újabb kalandjának lényege a küzdelem végtelen elnyújtása lenne. Talán azért, hogy a következő amerikai elnök vigye el a várható kudarcok ódiumát, vagy hogy katonailag minél tovább uralja és markában tartsa az egész kusza, lázongó Közel-Keletet? Ki tudja? Zavaros stratégiájával elégedetlen amerikai tábornokok most némi vigaszra találtak McArthur tábornok, a háborúk császára mottójában: A háború célja a gyors győzelem, nem az elhúzódó határozatlanság. A korlátlan ideig, évekig, Obama szerint, akár három évig, vagy még tovább is elhúzódó hadakozás rendkívül veszélyes és költséges vállalkozás, mint ahogy a „velünk vagy ellenünk” kissé elvtelen elve alapján toborzott, különböző célokat és ideológiákat hajszoló országok tág koalíciója is tovább repeszti, forgácsolja az amúgy is megosztott világot, ami különösen a Közel-Keleten járhat tragikus következményekkel. A New York Times szerint Néhány tábornok és terrorszakértő úgy véli, hogy az Iszlám Állam (IS) terrorszervezet tényleges veszélyét túlbecsülik az amerikai televíziók megmondó emberei és a politikusok vészjósló nyilatkozatai. A megrettent és kétségbeesett amerikai politikusok, mint a demokrata Diana Feinstein szenátor, egy újabb grácia, rémülten sápítozik: az ISIS fenyegetését képtelenség túlértékelni, mert a terrorszervezet olyan túlfinanszírozott, ördögi banda, amilyet eddig még nem láttunk. A republikánus James Inhof azzal rémisztgeti az amerikaiakat, hogy: Nemzetként, mi még soha sem voltunk a mostaninál veszedelmesebb helyzetben. A szenátoroknak már tele a gatyája. Gyakori televíziós szerepléseiben az elnök már többször körvonalazta és módosítgatta az ISIS vagy szerinte ISIL elleni haditervét, de mivel annak célja eléggé távoli és homályos, keveseket nyugtathat meg. Sőt egyesek még abban is kételkednek, hogy az elnök egyáltalán tisztában van-e azzal, hogy milyen katasztrofális következményekkel járhat ez az újabb közel-keleti háború, amelybe az amerikai kongresszusi választások előtt pár héttel, ügyes kampányfogásként, belevitte a felesleges háborúktól megfáradt és eladósodott Egyesült Államokat.

Nyúlbéla és béna kacsa

 Obama most ismét beveti Bush elnök 2003-ban egyszer már befuccsolt „sokk és megfélemlítés” doktrínáját, az amerikai légierő lehengerlő, pusztító fölényét, amely napjainkban sem járhat kecsegtető politikai sikerrel, csak halállal és rombolással. Az amerikai média szinte kizárólag az Amerikát fenyegető rettenetes veszélyeket emlegeti, de arról egy szót sem szól, szinte eltitkolja, hogy az ISIS miként és miért Bush elvetélt háborújában jött létre? Vagy hogy Amerika és szövetségesei eddig miért pénzelték és tömték fegyverekkel az ISIS-t, és egyáltalán mit akar ez a terrorszervezet, miért harcolt tegnap még Obama oldalán Szíria ellen? A világ éber őre vajon miért hunyt eddig szemet az ISIS rémtettei felett, és miért Asszad szíriai elnököt kívánja megdönteni, amikor az ISIS a fenyegető életveszély? Patrick Cockburn amerikai újságíró szerint a még tökéletlen és bicegő stratégiájában reménykedő Obamának és tolongó siserehadának sem illene megfeledkeznie Mike Tyson amerikai ökölvívó gúnyos intéséről: Minden ökölvívónak van harci stratégiája addig, amíg a ringben be nem verik a pofáját. Charles Krauthammer a Washington Post neokonzervatív héja kommentátorának viszont egyre jobban tetszik Obama háborús készülődése: A késlekedő, tétova és vonakodó Obama talán kezd megvalósítani egy kivitelezhető stratégiát az Iszlám Állam (IS) ellen. De az is igaz, hogy az amerikai közvélemény kényszerítette erre. Obama, ha nem sugározták volna a lefejezéseket, tűszúrásokon kívül semmit sem tenne az IS ellen Irakban. De olyan sikerre se számítsunk, mint amiről az elnök a nyilvánosság előtt beszél. Obama stratégiája nem semmisíti meg az IS-t. Amit tesz, az valamivel több, mint az elszigetelés – plusz még valami más: kiűzi az IS-t Irakból, de Szíriában csak feltartóztatja, elrettenti őket. Csak a légierővel, nem lehet győzni, de Irakban még léteznek lehetséges szövetségeseink, akiknek vannak szárazföldi egységeik és gyalogságuk, Szíriában azonban nincsenek ilyenek. Pusztán légi bombázással valóban lehetetlen kicsikarni politikai célokat. De ez a bombázási őrület, és a vonakodó fél világ belegyömöszölése egy idétlen nemzetközi háborús koalícióba (már vagy félszázan nyüzsögnek), lényegében Obama elnök kétségbeesett válasza a megroggyant hatalmát szorongató amerikai belpolitikai kihívásokra. Különös tekintettel a néhány hét múlva esedékes, számára vészjósló novemberi kongresszusi választásokra, amikor az elnök és demokrata pártja elveszítheti szenátusi többségét is. Ezzel a háborús vircsafttal a Fehér Ház most azt szeretné bizonyítani, hogy Obama elnök nem gyáva, tétova nyúlbéla vagy béna kacsa, amivel az ellenzék vádolja, hanem erős és eltökélt amerikai elnök, aki bátran megvív az általa korábban pátyolgatott legveszedelmesebb ellenséggel, az ISIS terrorszervezettel is, amely Amerika létét fenyegeti – jajveszékelnek hívei, bármilyen nevetségesen hangzik is ez a rémült amerikai sikoly. Íme Obama elnökfőparancsnok saját háborús forgatókönyve: Először a légicsapások módszeres hadjáratát indítjuk ezek ellen a terroristák ellen… Nem fogok habozni, hogy légitámadást indítsak az ISIL ellen Szíriában és Irakban. Elnökségemnek ez az alapelve: Ha ti fenyegetitek Amerikát, akkor sehol sem a találhattok menedéket. Vajon túl az ISIL-en, mi lehet Obama külpolitikai célja? Az elnök különleges katonai megbízottja, az a nyugdíjas John Allen tábornok, aki bár flörtölt a Petraeus tábornok botrányban érintett nővel, de, hála Istennek, nem adott át titkokat, most Obama ISIS elleni hadjáratának öt sarkalatos pontjára helyezi a hangsúlyt: közvetlen katonai akciók; terrorellenes hadműveletek a külföldi zsoldosok ellen; az ISIS finanszírozásának szétverése; humanitárius segélynyújtás; és média tevékenység a szélsőségesek lejáratására és törvényen kívül helyezésére. Beindult a kisszerűen pedáns és precíz hadigépezet, de a láthatáron még mindig semmi politika, külpolitikai cél. Csak a novemberi választások és az elnök legendás presztízsmentése, egófényezése. Obama szerint ez az átfogó erőfeszítés évekig eltarthat, ami azt jelenti, hogy elnöksége befejezése, távozása után is folytatódik az öldöklés. Fölöttébb meglepő, hogy az egyébként szőrszálhasogató elnök, tőle szokatlanul, most nem szabott határidőt újabb háborújának. De még rengeteg kérdés nyitott: működőképes-e az új iraki kormány, az amerikai elnöknek mi a szándéka Szíriában, egyáltalán képes-e néhány éven belül kiképezni néhány ezer, még nem létező, nem iszlámista, mérsékelt szíriai felkelőt? És az egész Közel-Keletre kiterjedő felmorzsoló háborúban mi a terve a vastagon érintett Oroszországgal és a regionális hatalmakkal, Iránnal, Asszad elnökkel és meghitt izraeli haverjával, Bibi Netanjahuval, és végül, a jelenlegi harci eszközök és a nemzetközi csicskások vajon alkalmasak-e és elegendőek-e, hogy megvalósítsák a végtelennek tűnő katonai kaland egyelőre ismeretlen politikai célkitűzéseit? Ugyanis Obama elnök ISIS elleni stratégiája még mindig kezdetleges, miközben az ISIS csapatai már egy órányira vannak Bagdadtól az amerikai katonai jelenlét és bombázások ellenére. Végül is mivel indokolja Obama az újabb háborút? A legfontosabb érve, hogy a szunnita arab országok odaadóan támogatják a szunnita ISIS elleni katonai fellépését. Obama ugyanis azt szeretné elérni ezzel, hogy egyfajta arab és szunnita muzulmán törvényességgel szentesítse a fanatikus szunnita ISIS elleni hadjáratát. Különös amerikai szeszély, hogy Obama éppen a Közel-Kelet öt legzsarnokibb, legfanatikusabb rendszerével, Szaúd-Arábiával, Katarral, az Egyesült Arab Emírségekkel, Bahreinnel és a Jordán Hasemita Királysággal óhajtja valamiféle törvényességgel felruházni ezt sok szempontból törvénytelen háborút. Különösen groteszk, hogy – Jordánia kivételével – éppen ezek az országok, Amerika leghűségesebb szövetségesei, az Arab félsziget leghírhedtebb fejlevágói azok, akik most támogatják elvbarátaik és radikális hittestvéreik, az ISIS fegyveresei elleni leszámolást, de rögvest újra felfegyverzik, és csatasorba állítják őket, amint a légitámadások után kidugják fejüket a romok alól. Ezekben a körökben ezt az eljárást „kreatív megsemmisítésnek” nevezik.

 A csalhatatlan Obama

 Az egyre éleződő amerikai belpolitikai küzdelem és vádaskodások közepette, Obama elnök és James Clapper, az amerikai titkosszolgálat elnöke végül arra kényszerült, hogy töredelmesen beismerje: a kormány az elmúlt években képtelen volt felismerni az ISIL veszélyeit, lebecsülte erejét és képességeit. Clapper nyomban lemondott, Obama azonban elhárította magáról a felelősséget. A nagy kommunikátor szuverén elnökségének és háborúinak eredményeit vagy eredménytelenségét gyakran úgy tálalja, mintha saját ügyeinek pusztán külső szemlélője, vagy hírmagyarázója lenne. Erről a furcsa jelenségről ír Michael Gerson, a Washington Post elemzője: Obama elnök legutóbb azt nyilatkozta, hogy „Ők, mármint a kormány, alábecsülte az ISIL erejét és azt, hogy mi történik Szíriában.” De kik azok az Ők? Obama ezzel mintha azt akarná mondani, hogy a mulasztásai és tévedési ellenére, saját korábbi véleménye és megítélése csalhatatlan és tévedhetetlen annak ellenére, hogy legfrissebb stratégiájának legfőbb céljait és intézkedéseit korábban öntelten mellőzte, elutasította vagy kigúnyolta. Ezek a késedelmek és halogatások nagyon sokba kerülhetnek nekünk, és aligha járhatnak sikerrel. Obama kritikusai, a republikánus héják az izraeli lobbi kiterjedt hálózata azzal ostromolja az elnököt, hogy nyilvánvalóan hiányzik belőle a férfias, macsó „küzdeni vágyás”. Bírálói, mint fő bűnt, szemére vetik, hogy nem hisz az amerikai excepcionalizmusban, Amerika rendkívüliségében, felsőbbrendűségében és az amerikai neoliberális gazdasági rendszerben (noha Obama már számtalanszor hitet vallott mindkettő mellett). A súlyos és sokszor igazságtalan vádak ellenére Obama legalább olyan gyakran, ha nem gyakrabban nyúl fegyverekhez, mint elődje, az ostoba háborús kalandok megszállottja, George W. Bush, aki kiagyalta a „terrorellenes háborút”, amelyről azóta kiderült, hogy nem más, mint ürügy a veszélyesen túlméretezett amerikai haderő fenntartására. Az idősebb Bush elnök után, Obama ezzel a háborúval már a negyedik egymást követő amerikai elnök, aki háborút vív Irakban, méghozzá Amerika negyedik iraki háborúját 24 év alatt. Az előző hármat Obama még szigorúan és meggyőződéssel kárhoztatta. Obama elődjével, ifjabb Bush elnökkel ellentétben talán megfontoltabban, intellektuálisabban alkalmazza a fegyveres erőket, és okulva a katasztrofális iraki és afganisztáni háborúkból, óvatosan, néha tétován kerüli a behemót amerikai hadsereg, különösen a szárazföldi alakulatok, az amerikai „bakancsok” teljes bevetését és ellenséges területek megszállását. Obama ugyanakkor titkos hadjáratokat folytat, felfegyverzi és hadba küldi megbízott külföldi csatlósait, megsemmisítéssel fenyegeti politikai ellenfeleit, és minden lehetséges eszközt latba vet, hogy Amerika, vagyis az amerikai gazdasági és politikai hatalmi elit világuralmi szerepét és befolyását megőrizze és erősítse, de általában kerüli a nyílt katonai konfrontációt, mint például Oroszországgal az Ukrajna körüli gazdasági-politikai-diplomáciai viszályban, vagy Kínával a dél-kínai-tengeri regionális szigetvitában. Egyszóval: Obama elnök kerüli az „ostoba erő” alkalmazását, mellyel korábbi amerikai elődeit, különösen a fiatalabb Busht vádolja, mint ahogy nem nézi jó szemmel manapság, ha az amerikai diplomaták nyakra-főre – idézem szavait – szarságot csinálnak. Ennek ellenére nem kevésbé elkötelezett a katonai megoldások iránt, mint elődei, különösen akkor, ha Amerikához képest katonailag olyan gyönge ellenfelekről van szó, mint az ISIS, Szíria, Irak, Afganisztán, Líbia, Jemen és Szomália. Obama személyesen talán kevésbé harcias, mint amilyen Bush elnök volt, de mindez nem számít, mivel az Egyesült Államok egész nemzetbiztonsági gépezete több mint fél évszázada változatlanul az intervencióra, a katonai beavatkozásra van programozva, szinte teljesen függetlenül az elnökök geopolitikai és ideológiai meggyőződésétől. Obama, ha akarna sem tudna e gépezet öleléséből szabadulni. Az amerikai nemzetbiztonsági doktrína nem véletlenül rögzíti, hogy Amerikának jogában áll erőszakot alkalmazni más országok ellen saját belátása szerint. Ez valódi értelmezést ad az amerikai excepcionalizmusnak, különlegességnek.

Az ISIS elleni háború sem tér el Obama eddigi hol rejtett, hol képmutatóan „pacifista”, megtévesztő hadviseletétől. A most bekövetkezett feltűnő változás csupán annyi, hogy napjainak aszimmetrikus hadviselése, különösen a gerillaháborúk, némi stratégiai változtatásokra kényszerítik az amerikai militarizmust is. Az amerikai kongresszus kutatócsoportjának az amerikai fegyveres erők 1798 és 2014 közötti bevetéséről szóló legújabb jelentése meglepő megállapítást közöl a világgal: Az amerikai történelem összes külföldi katonai hadműveleteinek és háborúinak több mint negyedét Barack Obama elnök hajtotta végre. Miközben már hét évvel ezelőtt megelőlegezték számára a Nobel-békedíjat. Obama tehát korántsem olyan pacifista elnök, és olyan ijedős és gyáva, mint amilyennek a háború megszállottjai, az amerikai ellenzék és az izraeli szélsőségesek igyekeznek láttatni őt.

 A három grácia

 Az ISIS elleni amerikai stratégia és hadviselés többek között azért is vitatható és kétséges, mivel célkitűzései ködösek és ellentmondásosak, ráadásul a szövetségesek és az ideológiák szinte naponta változnak. Obama elnök tényleges törekvéseit talán akkor ismerhetnénk meg igazából, ha alaposabban megismernénk közvetlen munkatársainak legszűkebb körét. Egyesek szerint a jelenlegi gondok abból is adódhatnak, hogy a Fehér Ház sokszor botladozó, éretlen és következetlen stratégiáját, magát a világpolitikát állítólag három dühös és harcias grácia, Samantha Power, az Egyesült Államok ENSZ nagykövete, Susan Rice, a Nemzetbiztonsági Tanács vezetője és az ukrán „szabadságharcos”, a „fuck the EU” Victoria Nuland, amerikai külügyminiszter-helyettes irányítja. Valószínűleg ezek a „liberális intervenciós” amazonok hozzák a legkockázatosabb külpolitikai döntéseket is. Ráadásul sem ez a három grácia, sem Obama elnök nem sokat konyít a katonai és geopolitikai stratégiához és a hadtudományokhoz. A katonai beavatkozást kedvelő három asszonysághoz még hozzászámíthatjuk a mindegyiküknél tolakodóbb és erőszakosabb Hillary Clintont, aki külügyminiszterként sokkal önállóbban tevékenykedett, mint utódja, a nem kevésbé csélcsap és szavahihetetlen, de ambiciózus John Kerry. Az elnökségre pályázó, telhetetlen és öntelt Hillary az elmúlt években szinte kitörölhetetlenül rányomta többnyire neokon bélyegét az amerikai külpolitikára, de szerencsére alig valósult meg bármi belőle. Tisztázatlan még, hogy a gyakran a háttérbe menekülő Chuck Hagel védelmi miniszter egyáltalán képes-e megfelelő stratégiai döntéseket hozni a Pentagon nagyágyúi között. Figyelemre méltó, hogy mind Hagel, mind Kerry gyakran úgy nyilatkozgatnak, mintha nem lennének teljesen szinkronban főnökükkel. Egyébként mindketten leszerepeltek az izraeli–palesztin békemegállapodás, a Moszkva elleni ukrajnai lármás csetepaté kellemetlen amerikai kudarca és az izraeli hadsereg gázai vérengzésekor tanúsított tehetetlenségük miatt. Végül is vajon mit akar, mit képvisel ez az Obama-csapat? Sokszor tétovának és határozatlannak tűnnek, hogy vajon belekeverjék-e az Egyesült Államokat olyan veszedelmes nukleáris katonai kalandokba, mint amilyen a Moszkva elleni elfuserált, kipukkadt ukrajnai kaland, vagy amilyen veszteséges és tragikus volt az iraki és afganisztáni háború. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy „liberális intervenciósokként” sokkal inkább készek és hajlandóak lennének katonailag beavatkozni, mint egykoron George W. Bush elnök, ha adódik és előfordul valamilyen „humanitáriusnak” vélhető nemzetközi válság. Ilyenkor Obama „humanitárius intervenciós” amazonjai az ENSZ úgynevezett humanitárius „védelmi felelősség” elve (R2P) szerint igyekeznek eljárni. Ez az R2P persze gyakran csak ürügy a katonai intervencióra, amelyet valójában kevésbé emberbaráti indítékok ösztönözhetnek. Ez kétségtelenül egyfajta rafinált politikai-diplomáciai szövődmény, fondorlatos ármány, amely mindazonáltal az amerikai külpolitikai kalandok többségének a nyilvános homlokzata, amit az amerikai külügy jelenleg is képvisel az ISIS körüli bonyodalmakkal kapcsolatban. Különböző, de egymással összefüggő történelmi és belpolitikai okok miatt Washington képtelen politikai, diplomáciai és valódi humanitárius megoldásokat alkalmazni például az ISIS ellen meghirdetett több évig is elhúzódó, és számtalan veszélyes következménnyel fenyegető háború és öldöklés helyett. Elsősorban azért, mert azok, akik Washingtonban a külpolitikai és nemzetbiztonsági döntéseket hozzák és végrehajtják, sokszor egészen eltorzult, különös világnézeteket vallanak magukénak. Például egyesek meg vannak győződve arról, hogy az Egyesült Államok képes egy időben a világ rendőreként és jóindulatú uralkodójaként, hegemónként irányítani a földkerekség valamenynyi országát, persze ha mindenki, minden ország engedelmeskedne, és fejet hajtana Amerika akarata előtt. Akik ezt nem teszik, vagy vonakodnak, és nem állnak be a csicskások közé, mint pillanatnyilag Oroszország, Irán, Szíria, Kína és a BRICS országok, vagy a palesztinok, és még sokan mások, azok pórul járhatnak.