vissza a főoldalra

 2014.10.17. 

Az operett, mint felnőtteknek szóló mese nem valóság, hanem annak égi mása

Örülnék, ha a fiatalok megtudnák, hogy mennyi tehetséges magyar szerző gazdagította a nemzetközi zenei világot

Lugosi Claudia, a szolnoki Szigligeti Színház színművésznője Kaposváron született. Már három éves korában elhatározta, hogy operett énekesnő szeretne lenni. Gimnáziumi tanulmányai után a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Konzervatórium növendéke lett, majd 1997-ben diplomázott a Színház-és Filmművészeti Egyetem operett-musical szakán, Szinetár Miklós növendékeként. 1995-től –néhány éves megszakítással – a szolnoki színház társulatának tagja.

Főbb szerepei a szolnoki színházban: Oliver- Mrs. Corney (2007), A Vörös Pimpernel- Jane (2008), Apácák- Mária Amnézia (2008), Kakukkfészek- Nakamura nővér (2009), Csókos asszony- Hunyadiné (2009), Szépségszalon- Emily (2009), Leányvásár- Harrisonné (2010), La Mancha lovagja- Házvezetőnő (2010), Hippolyt a lakáj- Aranka (2010), Az üvegcipő- Házmesterné (2010), János Vitéz- A gonosz mostoha (2010), Én és a kisöcsém- Kelemenné (2011), Jézus Krisztus Szupersztár- Mária (2011), Liliom- Hollunderné (2011), Légy jó mindhalálig- Doroghyné (2011), Hol a pénz?- Etelka (2012), Cirkuszhercegnő- Sluckné (2012), A három sárkány- Zsófia (2012), A kaktusz virága –Dorandné (2013), Cabaret – Lulu (2013), A salemi boszorkányok – Tituba (2014)

2011-ben megkapta a színház Bodex-díját.

 Már három éves korában elhatározta, hogy operett énekesnő szeretne lenni. Ez egy színházi élmény hatására történt?

 –Nagyapám elvégezte a konzervatóriumot, föl is vették a Zeneakadémia ének-szakára, de nem tudta elvégezni, mert a II. világháború idején behívták katonának és hadifogságba került. Két éven keresztül raboskodott a Donnál, s miután visszatért, nem sikerült neki visszakerülnie az énekesi pályára, és szobafestő lett. Ezt a krízist nem bírta feldolgozni, s épített otthon magának egy kis kunyhót, amiben éjjel-nappal operett slágereket énekelt. Kis magnóra fölénekelte az operettdalokat, a bonviván-számokat, és azokat hallgattam egész kisgyermek korom óta. Földezték a hangi adottságomat, s azt is észrevették, hogy az óvodában lévő zongora billentyűit nem püfföltem, mint a legtöbb gyerek, hanem igen finoman bántam ezzel a hangszerrel. Ezért is engedték meg nekem, hogy gyermekként kikeressem a zongorán a kis dalocskák megszólaltatását. Akkor még nem ismertem a kottát; hat éves voltam, mikor zeneiskolába írattak be, először szolfézs-előképzőre, majd a zongorát választottam hangszeremnek. Így indult a pályám–gyermekként nagyon tetszett nagyapám éneke, ’oly annyira, hogy már az óvodában énekeltem az operett-dalokat. S akkor határoztam el, hogy operett énekesnő leszek.

 Kaposváron született; ott is nevelkedett?

 –Kaposváron egészen a gimnáziumi tanulmányaim befejezéséig éltem, majd utána jelentkeztem a fővárosi konzervatóriumba. A kaposvári színház produkcióira is elvittek szüleim; s számomra nagyon meghatározó volt az akkori színházi légkör. Ez az az időszak volt, mikor a kaposvári színház két jelentős művésze volt Koltai Róbert és Pogány Judit. Már akkor is a zenés darabokat kedveltem, bár Kaposváron főleg prózai előadásokat játszottak. Szüleim pedig több operett-lemezt vásároltak, és reggeltől estig énekeltem a számokat. Édesanyám fodrász volt, és elvettem az egyik körkeféjét, kimentem a teraszra, és az első „közönségem” a virágok voltak. S akkor úgy képzeltem, hogy már színpadon vagyok. Az iskolában én lettem a nótafa, és a kisebb színdarabokban énekeltem. Ez is predesztinált erre a pályára.

 Mi az, ami megfogta az operett világában? A hangzás, a zene, vagy a látvány?  

–Az operetthez nélkülözhetetlen a zene, a szép díszlet, a gyönyörű jelmez, s rám ezek mind hatással voltak. Az operett egy varázslatos mese. Mai napig is azt tartom, hogy ez a műfaj a felnőtteknek szóló mese. S ahhoz, hogy ez a mese megfogja a közönséget, szükséges az, hogy szépen énekeljenek, táncoljanak a művészek, s a színpadon szép díszleteket, jelmezeket láthasson a közönség. Azt tudtam, hogy amit előadnak az nem a való, hanem annak talán az égi mása, egy igazi álomkép.

 Sokan éppen azért nézik le ezt a műfajt, mert az operett nem valóságszerű

 Főleg operetteket, musicaleket énekel. Ezeket a műfajokat „illik” egy rétegnek lenéznie. Mi lehet e mögött?

 –Sokan éppen azért nézik le ezt a műfajt, mert az operett nem valóságszerű, ezért ráaggatják a giccses jelzőt. A főiskolán Szinetár Miklós volt az osztályfőnököm, aki többször is hangoztatta azt, hogy „az operett háromlábú szék”. Ha az egyik láb hiányzik, akkor már nem hiteles. Ha nincs összhangban az ének, a tánc és a játék, akkor már nem beszélhetünk operettről. Azt tapasztalom, hogy az operett előadásaink alkalmával, vagy mikor fellépünk különböző rendezvényeken, akkor ennek a műfajnak van a legnagyobb sikere. Lehár, Kálmán és Huszka zenéje megadja azt a hangulatot, amire lehet mulatni, s ami élvezhető a közönség számára. Nagyon örülnék neki, ha a fiatalok legalább megismernék a magyar operett-melódiákat, s rádöbbenjenek arra, hogy milyen sok magyar szerző gazdagította a nemzetközi zenei világot. Sajnos én nem tudok arról, hogy jelenleg írnának operetteket, s attól félek, hogy ez a műfaj előbb-utóbb kihal. Ma már főleg musicaleket írnak – félre nem értsenek, nagyon szeretem a jól megírt musicaleket is – de azért meg kéne tartanunk az operetteket is. S azt se feledjük el, hogy a már említett komponisták műveit a mai napig tudjuk játszani, folyamatosan műsoron maradnak.

 Évtizedek óta beszélnek az opera haláláról is, és mégis játsszák a nagy operaszerzők műveit…

 –Így van, és remélem, hogy a jövőben is lesznek egyre nagyobb számban olyanok, akik kíváncsiak az operettekre. Többen azért is lenézik az operettet, mert könnyű műfajnak titulálják. Az egyértelmű, hogy egy operettet könnyebb befogadni, mint egy zenedrámát, vagy egy veretes prózai művet. De! Az operett, ahogy a musical, nem könnyű műfajok. Nagyon sok felkészülést kíván az elsajátításuk.

 A jó operett-előadás nagy titka, mint az összes színházi produkciónál, az őszinteség

 Az operettnél az is nehéz lehet, hogy ne játsszák túlságosan „édeskésen”.

 –A jó operett-előadás nagy titka, mint az összes színházi produkciónál, az őszinteség. Ha a primadonna, a bonviván őszinte szerelemmel néznek a színpadon egymásra, akkor a darab nem lehet giccses, hiszen a műfaj maga nem más, mint egy édes mese.

 Az is talán megnehezíti a műfaj befogadását, hogy olyan is énekelnek operettet – pontosan azért, mert könnyű műfajnak hiszik – akiknek ez abszolút nem való?

 –Úgy érzem, hogy a műfaj felhígult, és nagyon oda kell figyelni arra, hogy kiket engednek operetteket énekelni. Azt gondolom, nem véletlen az, hogy három „rostán” kellett átmenni ahhoz, hogy fölvegyenek minket a Színművészeti operett-musical szakára. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek olyan őstehetségek, akik magántanárok segítségével színpadra kerülhetnek. Viszont aki nem való a színpadra, azt egyszerűen „ledobja a deszka”. Sajnos ma már egyes színházakban olyan embereknek is teret adnak egyes produkciókban való részvételre, akik nem oda valók. Nem beszélve arról, hogy a televízióban is mennek olyan műsorok, melyekben olyanok „énekelnek”, akik semmilyen értéket sem közvetítenek, sőt az egyes műfajokat ezzel lejáratják. A fiatalok pedig – tisztelet a kivételnek – , mert ez a divat, ezzel vannak elfoglalva, ahogy az okostelefonokkal, az internetes csevegéssel, ahelyett, hogy valódi közösségben élnének és beszélgetnének.

 Az nem lehet gond, hogy a divatos rendezői önmegvalósítás miatt a közönség nem érti magát a darabot és a koncepciót?

 –Amit fölvetett, az már a közönség ízlésére vonatkozik. Én is látok olyan előadásokat, melyek nagyon tetszenek, míg másoknak abszolúte nem. Minden egyes előadásnak megvan a maga közönsége. Néha vannak olyan eldurvult előadások, amit hamar a nézőhiány miatt levesznek a műsorról, de hála Istennek, ilyenre Szolnokon még sosem volt példa. Hiszen Balázs Péter igazgató úr nagyon odafigyel a közönség igényére, és ennek megfelelő előadásokat visz színre, s emellett olyan rendezőkkel dolgozunk, akik nagyon felkészültek, és végigviszik a koncepciójukat. A szolnoki színház évadját a vezetőség úgy állítja össze, hogy egyaránt helyet kapjanak a zenés darabok, a vígjátékok, a drámák, és a tragédiák. Ez is bizonyítja azt, hogy nagyon jól fölépített évadokról beszélhetünk Szolnokon.

 Maga a színház nemcsak a csillogásról, a tapsról szól, hanem a kemény munkáról és bizony az intrikákról is. Senki sem akarta lebeszélni az énekesi pályáról?

 –Érdekes módon a szüleim, barátaim nem akartak lebeszélni a pályáról, hanem aki ezt tette, éppen Szinetár Miklós volt, aki az első alkalommal az osztályunknak azt mondta: ez egy nagyon bonyolult és nehéz pálya, tele bukkanókkal – ez be is igazolódott – , tehát, ha tehetjük, még most nézzenek más szakma iránt. Mi viszont mindannyian színészek szerettünk volna lenni, és maradtuk. Megtapasztaltuk azt, hogy nem könnyű ez a pálya, és mivel a színész nagyon érzékeny ember, ezért sokkal jobban megéli az örömet és a bánatot is. Az én pályámon is volt egy rövid fájdalmas időszak, de mióta visszakerültem Szolnokra, azóta nagyon boldog vagyok, mert egy remek vezetőség irányítja a színházat, s kiváló kollégákkal és a rendezőkkel dolgozhatom együtt.

 Szinetár tanár úr tehát azt mondta, nézzenek más szakma iránt. A színművészetet ön szerint szakma, vagy hivatás?

 –A színészművészetet hivatásnak fogom föl. Boldog vagyok, mert kislány korom óta színésznő szerettem volna lenni, és így azzal foglalkozom, amit szeretek. Így az egyes fellépéseket, próbafolyamatokat nem nehéz munkaként fogom föl, hanem játékként. Az egész pályánk nem más, mint játékok sorozata. Ezért kicsit megmaradtunk gyermeki létben. Annak is örülök, hogy nem skatulyáztak be, hanem mindig más és más szerepet játszom, s mikor úgy érzem, hogy unom az egyik szerepet, akkor jön egy másik, ami által újra fejlődhetek, és más karaktert próbálhatok ki. Ha a színész csak munkának titulálja a feladatát, és nem hivatástudattal lép a színpadra, akkor képtelen lenne átadni a közönségnek azt az örömet és játékot, amit ő is átél, vagy megél.

 A színházra azt szokták mondani, hogy az itt és most művészete. Törekszik-e arra, hogy egy adott figurát ne rutinból formáljon meg egy évadon belül, hanem mást hozzon ki a karakterből?

 –Természetesen, már csak azért is, mert minden egyes szerep érik, miközben játsszuk a színpadon. A próbaidőszak alatt eljutunk egy bizonyos szintig, s arra törekszünk, hogy a darabot sikeresen bemutassuk, s közben a szereplők a rájuk osztott szerepből mindent ki szeretnének hozni. A rendező pedig közli velünk, hogy az adott karaktert hitelesen formáljuk meg. Az előadás-folyamat alatt nagyon sokat alakulhat a különböző ötletek, gesztusok, érzések alapján a darab, de ezt úgy kell megoldani, hogy ne távolodjunk el a rendezői koncepciótól, és a kollegáinkra is legyünk tekintettel. Szolnokon már ismerjük egymást annyira, hogy szinte érezzük egymás gondolatvilágát, és ez is segít az új ötletek megvalósításához – bizonyos kereteken belül.

 A színpadi alázat szükséges a pályához

 Művésznő említette, hogy a színészek érzékeny emberek, de mennyire hiúak?

 –Több színművész hiú, de belőlem hiányzik az egészségesnek mondott hiúság és akaraterő a pályán. Inkább megalkuvó vagyok – természetesen nem a végletekig – és alázatos. A színpadi alázat szükséges a pályához. Mindig a legjobbat szeretném magamból kihozni az előadásokon, de úgy érzem, lehetnék talán egy kissé akaratosabb is.

 Ez azt jelenti, hogy még az sem foglalkoztatja, hogy mit írnak önről a kritikusok? Hiszen például a János vitéz gonosz mostohájának alakítása több kritikusnak nem tetszett.

 –Nagyon érdekes, mert ez az alakításom egyeseknek nem tetszett, míg másoktól dicséretet kaptam – ennek oka, hogy nem szokványos módon alakítottam a szerepet. Sokáig Iluskát énekeltem a János vitézben. S amikor azt mondták, hogy a gonosz mostoha leszek, megdöbbentem. Ahogy telt az idő, egyre jobban közelebb került hozzám ez a karakter, s úgy gondoltam, ha már egyszer banyát alakítok, akkor úgy tegyem azt, ahogyan azt gyerekkoromban elképzeltem. Így tiszta ragyás volt a maszkom, és közben olyan fitten ugráltam, mint egy 20 éves, ezzel is mutatva a mostoha erejét. S ha már a hiúságnál tartunk, néha bánt, hogy idősebb szerepeket kapok, de hamar átlendülök a mélyponton, és elkezdek a figurával foglalkozni.

 Amennyiben előveszünk egy klasszikus drámát, sokkal kevesebb bennük a női alak, mint a férfi. Ráadásul a női figurák vagy lánykák, naívák, vagy már édesanyák. Így középkorú női figurákat alig találni a drámairodalomban.

 –Jól látja, de én nagyon boldogan játszom anyaszerepet, hiszen a valós életben is anya vagyok, két leány édesanyja. Az viszont kissé elbizonytalanít, amikor velem egykorú színésznek vagyunk az édesanyja a színpadon. Akkor meg kell keresnem a karakterhez vezető utat. Szolnokon kevés az idős színésznő, s ezeket a szerepeket valakinek el kell játszani, ami érthető.

 Balázs Péter igazgató úr többször is kihangsúlyozta, hogy arra törekszik, hogy a színésznőknek mindig adjon lehetőséget arra, hogy igazán megmutathassák magukat a színpadon úgynevezett „női darabokban”.

 –Ezért nagyon hálásak vagyunk neki. A most kezdődő évadban adjuk elő a Szín-Mű-Helyben Radó Denise rendezésében Mark Dunn: Öt nő az esőben című vígjátékot, míg a nagyszínpadon Breffort–Monnot: Irma, te édes című zenés komédiája kerül színpadra egyik kolleganőnk főszereplésével. S a többi színésznő a Dunn-darabban játszik, s bízom benne, hogy remek előadás lesz, már csak azért is, mert Radó Denise-vel nagyon szeretek együtt dolgozni, s ő képes kihozni belőlem (is) a maximumot.

 Játszott a Légy jó mindhalálig musicalben is. Többen fanyalognak, amikor regényekből írott musicalekről hallanak. Mások viszont azt mondják, hogy talán az ilyen zenés darabokkal rá lehet szoktatni a fiatalságot az olvasásra.

 –Nagyon szeretem, ha jó zenével mutatunk be egy regényadaptációt. Mind a Légy jó mindhaláligot és az Olivert is számtalan gyerek, iskolai osztályok, óvodai csoportok tekintették meg. S úgy vettem észre a fiatalokon, hogy ezeket az adaptációkat nagyon szeretik. Tudjuk, egy könyv elolvasására elég nehéz rávenni a fiatalokat, viszont, ha megnézik a regényből készült zenés darabot, akkor valószínűleg elolvassák az alapművet is.

 Az operettjátszásnak vannak hagyományai, s mostanra néhány karmester, igazgató azt vallja, hogy csak a kotta számít, és dobjuk el a tradíciókat.

 –A zenés műfajok tekintetében is hagyománytisztelő vagyok. A zeneszerzők nem véletlenül írták meg bizonyos hangnemekben a szerepeket, mert ők így képzelték el az adott darabot. S nekünk tisztelnünk kell a szerző eredeti elképzelését. Ezért azt szeretem, ha minden operettet a saját hangnemben és eredeti szövegkönyvvel játsszunk. Távol áll tőlem a modernizált operett-játszás, amikor a rendező öncélúan kiforgatja a művet, csupán azért, mert úgy érzi, hogy azzal közelebb kerülünk a mostani generációhoz.

 Ha viszont valaki klasszikus módon rendezi meg az operettet, arra sokan azt mondják régimódi, és „poros”.

 –Ha egy előadást hitelesen játsszunk el, akkor „le van porolva” és tiszta.

 Az idősebbek még ismerték a régi csillagokat, például Honthy Hannát. A mai sztárpaletta, vagy celebpaletta egyik percről a másikra változik, míg a hajdani egyéniségek sokáig tündököltek. Vannak ma is egyéniségek az operett műfajában?

 –A régi csillagoknak megvolt a kisugárzásuk. S ez nagyon lényeges. Nem csak eljátszatni kell az adott figurát, hanem a közönség felé azt is át kell adni, hogy a színész mit érez az adott pillanatban. Ehhez szív és lélek is szükséges…Jelenleg is vannak egyéniségek, akik kitanulták a szakmát, de őket nem biztos, hogy sokan ismerik. A múltban, a filmekben ott voltak az igazi sztárok. Ma is készülnek filmek, de nem születnek annyira maradandó alkotások, mint régebben. Lehetséges, hogy egy kis, vidéki színházban igazi tehetségek, egyéniségek játszanak, de ők nem jutnak filmszerepekhez, és így a nagyközönség alig ismeri őket. Aki vidéken játszik, nagyon nehezen tud följönni a fővárosba. Ezért is örülök annak, hogy a szolnoki színház szilveszteri gálaműsora megtekinthető a televízióban.

 Honthy Hanna egyik slágerszáma volt a Máshol is ragyognak csillagok. Tehát a vidéki csillagokat nem ismerik a fővárosban.

 –Nagyon nehéz egy vidéki színművésznek bekerülnie egy pesti színházba.

 De személy szerint vágyik is rá?

 –Legszívesebben a szolnoki színházat hoznám át Budapestre, hogy lássa az ottani közönség, hogy milyen jó ez a teátrum. De visszatérve a realitások talajára: nagyon jól érzem magam Szolnokon, hiszen főiskolás korom óta lent játszom. Így Szolnok lett a második otthonom: ismerem a közönséget, szeretem a színházat. De mivel Kerepesen lakom, így nincs közel hozzám a színház, és édesanyaként elég nehéz számomra a kétlaki élet és az ingázás.

 Az operett műfajában voltak példaképei?

 –Legszívesebben és leggyakrabban Németh Marika fölvételeit hallgattam. S mikor a főiskolára fölvételiztem, azon drukkoltam, hogy az ő szellemisége hasson át engem. Amikor a konzervatóriumból át szerettem volna kerülni az Operettszínház Stúdiójába, akkor meghallgatáson kellett részt vennem. Azon elénekeltem a Csárdáskirálynőből Szilvia slágerét, s a szünetben Németh Marika, aki a szűri tagja volt, a szünetben gratulált nekem, ami hatalmas örömmel töltött el. Házy Erzsébet is az egyik példaképem volt. A férfiak közül, pedig a szívemhez nagyon közel állt Sárdy János, talán azért, mert hasonló volt a hangja, mint nagyapámnak. Jelenleg pedig az igazi primadonna számomra Kalocsai Zsuzsa, míg szubrettként nagyon kedvelem Teremi Trixit.

 Kaposváron elvégezte a gimnáziumot. Nem volt nehéz vidékről följönni a budapesti konziba, és megszokni a fővárosi légkört?

 –Egyszerre fölvételiztem a Színművészetire és a konzervatóriumba. Először a főiskola harmadik rostáján kiestem, míg a konziba fölvettek, ahová két évig jártam, mert utána fölvételiztem az Operettszínház stúdiójába. Bár többen rá akartak arra beszélni, hogy végezzem el a konzervatóriumot, de makacs voltam, mert vonzott az operett és a színház légköre. Mai napig bánom, hogy nem végeztem el a konzit, bár így is van diplomám. Budapesten eléggé egyedül voltam, albérletben laktam, és a főváros nyüzsgését nehezen szoktam meg – s igazán akkor tettem szert barátságokra, mikor fölvettek a Színművészetire.

 Mennyi ideig tanult az Operettszínház stúdiójában?

 –Két évet. Azért, mert a Színművészetin négyévente indítottak operett-musical szakot. Újra fölvételiztem, s akkor már sikerült bekerülnöm a főiskolára. A stúdióban pedig énekórákon, színészmesterség órákon, táncórákon vettem részt. S mindez adott számomra egy olyan alapot, ami segített a felvételihez – ahogy az is, hogy Kaposváron Pálfy Alicéhez, Pesten pedig Gencsy Sárihoz jártam énekelni, és Kriszt László táncolni tanított. Tehát azt a négy évet, ami az első sikertelen felvételim és a sikeres közt telt el a továbbképzésre használtam föl.

 Mi volt a nehezebb a színpadi játék, az éneklésmód vagy a tánc elsajátítása?

 –Az éneklés ment számomra a legkönnyebben, abban is voltam a legmagabiztosabb. Gyermekkoromban bár szerettem táncolni, de intézményes keretek között nem tanultam. De mivel jó ritmusérzékkel rendelkezem, meg tudom tanulni az előadásokhoz szükséges koreográfiát. A színjátszás területén pedig lényeges volt, hogy ahhoz kapjak segítséget, hogy merjek játszani, s legyűrjem a félelmeimet, gátlásaimat.

 A diploma után hol kapott szerepet?

 –Harmadik évfolyamos főiskolás voltam, amikor először Szolnokon léphettem föl. Több kollégám játszott már lent az akkori Schwajda György által irányított színház West Side Storyjában. Megnéztem ezt az előadást, s mikor hallottam, hogy a Leányvásárt akarják színre vinni, s keresnek rá primadonnát és szubrettet, fölhívtam az igazgató urat, és mondtam neki, hogy szeretnék próbát énekelni mindkét szerepre. Erre Schwajda György azt felelte: nincs semmi akadálya, jöjjön le, s majd Selmeczi György – aki tanárom is volt a főiskolán – meghallgat. Végül is mindkét szerepet megkaptam, úgy, hogy egyik napon a primadonna, másikon pedig a szubrett szerepet énekeltem el. Ezek a szerepek alapozták meg a szolnoki színházhoz való kötődésem. Ezt követően szerepeltem a Csárdáskirálynőben és a Hairben is.

 Főleg primadonna, vagy szubrett szerepeket játszott?

 –Mindkettőt, de előbb primadonna szerepeket kaptam. Azt vettem észre, hogy a szubretteknek mindig nagyobb a sikerük, hiszen fergetegesebb táncokat kell lejteniük a színpadon, és mókáznak is. Azt se feledjük el, hogy a vidéki színházakban prózát is kell játszani, s örülök, hogy Szolnokon sikerült prózában is erősödnöm. Nagyon hálás vagyok a tanáraimnak, mestereimnek, ám a színházban győződtem meg arról, hogy ezt a szakmát egy egész életen keresztül kell tanulni. Azt sem bánom, ha kisebb, de jó karakterszerepet kapok, mert azzal is tanulhatok.

 Vannak olyan kollegák, akiknek kikéri egy adott szerepéről a véleményét?

 –Többen is; mert szeretem, ha kollegáim a nézőtérről figyelik a próbákat, és elmondják, hogy miben vagyok erős, s miben kéne javítanom. S én is tanácsokat adok művésztársaimnak, hiszen egy csapat vagyunk, s mindannyiunk érdeke, hogy sikeres előadások szülessenek.

 A 2014/2015-ös évadban milyen szerepek várnak önre?

 –A már említett Öt nő az esőben című vígjátékban játszom először, aminek novemberben lesz a premierje. Ezt követi az Óz zenés, családi darab; játszom még a Sztárcsinálókban, a Luxemburg grófjában, és a Női szabóban. S kollégáim nevében is mondhatom, hogy arra kérem azokat a fővárosiakat, akik szeretnek színházba járni, hogy nézzék meg a szolnoki teátrum produkcióit, és győződjenek meg előadásaink minőségéről.

Medveczky Attila