|
 2014.10.17.
Banánköztársaság-pártiak
„Ébresztő,
magyarság! Megint félrevezetnek! Elmúlt az őszirózsás
forradalom, ez már a Kun Bélák időszaka, még akkor is, ha
Lenint szidják az új Lenin-fiúk” – mondja Csurka
István már 1990. januárjának egyik zimankós vasárnap hajnalán
a Kossuth rádióban, a Vasárnapi Újságban s még 2014-ben is
ettől a néhány igaz szótól retteg s ezzel nyomatékosítja
toborzónak szánt tanulmányát Kis János. Egyúttal persze le
is leplezi önönmagát, hogy neki tulajdonképpen akkor az fájt
(máig hatóan), hogy fel lett ismerve. Kis János, mint tudjuk, a
Gorkij iskolából indult, mely az 1945-ös orosz megszállást követően
alakult szovjet követségi iskolaként, ahol a SZU-ból hazatért
emigráns bolsevikok gyerekeivel (Révai József fiai, Farkas Mihály
lánya és Rákosi Mátyás nevelt fia) cseperedtek együtt s vált
életérzéssé bennük a Hej te bunkócska kezdetű evergreen.
Ennek a szövegnek a lehetséges mélylélektani hatáselemzésekor
sok minden világossá válhat. Lássuk hát!
Sose hallok olyan
gyönyörű nótaszót, / amilyet sihedernyi koromban. / A
szivembe nyillal ez a bús régi dal, s kicsordulnak a könnyeim
nyomban. / Nagyapákról e dal unokákra maradt, / s unokákra
maradt ez a szerszám, / Ha nagy baj van veled, / soha el ne
feledd, / hogy van bunkócska, van még ezerszám. / De ha eljő a
nap, mikor ébred a rab, / s lekötött kezét-lábát kinyújtja.
/ Aki ellene volt, az a fűbe harap, / mert a bunkó a földre lesújtja.
Szép, nem? Igazi
értékét az adja, hogy úgy pásszol ehhez a mostani
„demokratikus” ellenzékhez, mint csizmához a disznószar.
Levakarhatatlanul.
1986. október
11–12-én Reykjavikban a Gorbacsov–Reagan csúcstalálkozón
eldöntötték, hogy a Szovjetunió kivonul a kelet-európai államokból,
ennek fejében az Egyesült Államok 100 milliárd dolláros
hitelprogramot biztosít a SZU számára, valamint megállapodtak,
hogy a NATO nem terjeszkedik Kelet-Európa felé(!). Ezt a megállapodást
1989. december 2–3. között Máltán az Egyesült Államok részéről
már az időközben Reagan helyett megválasztott George Bush írta
alá.
A gyanúsan jól
informált Gorkij Iskolában kiképzett Kis Jánosnak és pártjának
az 1987-ben bejegyzett SZDSZ-nek, a magukat antikommunistának
hazudóknak, az addigi maoistáknak, és az MSZMP-t balról előzőknek
(Demszky Gábor, Haraszti György, Magyar Bálint és pereputtya
etc.) ettől kezdve kínossá vált volna a sűrített
marxizmussal (eredetileg a gumibot elnevezése), a szovjet típusú
bunkócskával való érvelés, hát elővették az
antiszemitizmus bunkócskáját, s forgatják is vagy negyedszázada
veszettül. Ha valahol nemzeti sikert szimatolnak, odasújtanak
vele.
Így tettek
1987-ben is, mikor a nemzeti sorskérdéseket valóban szívén
viselő szellemi kör szeptember 27-én egybegyűlt Lakiteleken. A
másnap megjelenő (!) New York Times éber cikkírója a nemzetközi
közvéleményt riadóztatta: Nacionalisták és antiszemiták gyűltek
össze Lakiteleken! Vajon ki tájékoztathatta félre sebtiben az
újságot, kérdezhetnénk álnaiv módon, ha nem hallottuk volna
korábban magától Vásárhelyi Miklóstól is, meg most Kis Jánostól,
hogy az őszi Lakiteleki társaság jelentős társadalmi beágyazottsága
és szellemi ereje mennyire felidegesítette őket, és attól
kezdve a riválissal való leszámolás eszközeiben nem válogattak.
Amikor Csurka István a Lenin-fiúkról szólt, vagy Kun Béláról,
Kis János azonnal kiérezte belőle, hogy ez a
nemzeti–nemzetidegen elhatárolás a jegyzetíró Csurka István,
a rivális párt alelnöke retorikájában, leplezetlen
antiszemita éllel jelent meg. „ Ez a szöveg többünk zsidó
származására célozva, bennünket Kun Béla terrorlegényeiként
aposztrofált, azt az abszurd vádat sugalmazva, hogy a zsidók,
miután bolsevik színekben nem sikerült uralmuk alá hajtani a
magyar népet, most antibolsevista cégér alatt próbálkoznak a
hatalom megragadásával. Ha az MDF köreiből megszólaltak volna
mértékadó hangok, melyek félreérthetetlenül elhatárolják a
pártot az antiszemita hangulatkeltéstől, talán értelmes vita
indulhatott volna a »nemzeti”« jelző használatáról és a
jelző nélküli liberalizmus helyéről a magyar politikai hagyományban.
Ehelyett a párt elnöksége Csurka rádióbeszédét a szerző
»írói munkássága« részének nyilvánította, elzárkózva
az érdemi állásfoglalástól. Ez azzal járt, hogy az MDF-ben
használatos mérsékeltebb és szélsőségesebb beszédmódok
egymásba csúsztak, leomlottak a gátak a nyilvános és a társasági
zsidózás előtt.”
De ugye mondtam már,
hogy Kis hazudik, mint a vízfolyás, hiszen annak idején a New
York Timesban megjelent cikkben foglaltak ellen kézzel-lábbal
tiltakoztak, minden fórumon. És használt valamit? Ugyan már,
pontosan az volt a céljuk, hogy védekezéssel töltsék az idejüket
azok, akiknek a nép érdekeit kellett volna képviselniük. Nem
babra ment a játék, ők akkor is az ellenfél megsemmisítésére
játszottak, ahogy ma is, a politikai hatalom megszerzéséért
folyt a harc, hogy az időközben kirabolt nemzet meg se merjen
mukkanni, hogy önként adja oda mindenét. A tolvaj azonnal zsidó
gyökereit kezdte keresni, s már nem arról szólt a nóta, hogy
az elkövető egy közönséges rabló, hanem arról, hogy aki ezt
észrevételezi, az antiszemita. Tartottak Csurka István tehetségétől,
ki kellett iktatni a széles nyilvánosságból, s hogy miért?
Erre egyszerű a válasz, ők pontosan tudták, hogy Csurka István
tolla, ha nem tesznek ellene, földhöz szögezi őket. Csurkát
1993. nyarán a bent lévő liberálisok, belülről főleg
Debreczeni (ma Gyurcsány alelnöke!) és az SZDSZ, meg persze a
nemzetközi liberálbolsevizmus bértollnokainak követelésére
ostoba és gerinctelen módon kizárták. A Vasárnapi Újságban
neofiták foglalták el a helyét. Lett megnyugvás? Frászt lett,
ugyanezen év novemberében a torinói
La Stampa
című lapban Göncz Árpád személyesen aggódott: Magyarországon
veszélyben a sajtó és a szólás szabadsága! Miután Göncz
akkortájt akár évente hétszer is kilátogatott Amerikába, az
amerikai külügyminisztérium sem hallgathatott.
Ha másért nem,
ezért az önleleplezésért érdemes volt elolvasni Kis János
egy éven keresztül írt tanulmányát. Újdonsággal ugyanis nem
szolgált, hiszen arról a letagadhatatlan tényről, hogy az
SZDSZ vezetői fejük felett a hüpének hazudott molinóval,
rajta a „Tudjuk merjük tesszük!” hármas jelszavával árulták
a hazát, előttünk, nálunknál sokkal érdemdúsabb szerzők már
felvilágosították a magyarságot. Mégis abban reménykedik Kis
János, hogy a választók emlékezete rövid, hamar megbocsátják
pártjaik botlását.
Majd meglátjuk,
hogy végez Fodor Gábor liberális pártjának főpolgármester-jelöltje
a hétvégi választáson. Meglátjuk mi történik azokkal a jelöltekkel,
akiket a bizonyítottan nemzetidegen, osztódással szaporodó pártok
indítottak részben a budapesti kerületek, részben a megyei jogú
városok polgármesteri székeinek és önkormányzati testületeinek
elfoglalására. Meglátjuk, hogy a magyarság immunrendszere,
idegenfelismerő képessége működik-e, kiveti-e magából
Gyurcsány–Bokros–Bajnai bandájának, az SZDSZ és az MSZP
legaljából rekrutálódott jelöltjeit, öltsenek azok magukra bár
gimnasztyorkát, vagy akár mint a miskolci jobbik jelölt kaftánt.
Ne legyenek kétségeink, nem véletlenül ordibálják, hogy ha
ők nyernek lesz még magyar köztársaság, persze, csakhogy az
olyan lesz, mint Kun Béláé volt. Örülhetünk, ha az csak Banánköztársaság
lesz. Mert beléjük ezek a lehetőségek vannak kódolva.
czyla
|
