vissza a főoldalra

 2014.10.17. 

Az aradi Szabadság-szobor

Immár 165 éve, hogy 1849. október 6-án kivégezték a szabadságharc tizenhárom tábornokát Aradon, és Batthyány Lajos miniszterelnököt Pesten. A forradalom megtorlása a polgári személyek között már a világosi fegyverletétel előtt megkezdődött, mindenféle hivatalos bírói ítélkezés nélkül, a tábornokok kivégzésére azonban különleges katonai törvényszék alakult Aradon.

Felségárulás vádjával ítélték őket halálra, mivel eredetileg a császári hadsereget szolgálták, majd önálló seregtesttel fordultak királyuk ellen. A vád azonban több ponton nem állja meg a helyét, koncepciós perrel állunk szemben.

A megtorlással megbízott Haynau valójában már a törvényszéki végzés előtt döntött a halálos ítéletekről. Ferenc Józsefet nem koronázták magyar királlyá, mikor 1848 végén trónra lépett, tehát nem volt legitim királya a magyar tábornokoknak sem. Felségárulásról és fegyveres lázadásról amúgy is nehéz beszélni, mert Ferdinánd király még 1848 októberében törvénytelenül oszlatta fel a magyar országgyűlést.

A katonai törvényszék nem aggályoskodott a fentiek miatt, Haynau parancsára a legmegalázóbb kivégzési módot, az akasztást választották. Négy tábornok ítéletét enyhítették: Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos az osztrákoknak tette le a fegyvert, Schweidel József és Kiss Ernő pedig kisebb szereppel bírt a szabadságharcban. Nekik „csupán” a golyó általi halál jutott.

A XIX. század történetében példátlan az ilyen mértékű megtorlás, a teljes hatalmi elitet akarták kivégezni a császáriak. Miklós cár is figyelmeztette az ifjú Ferenc Józsefet, kerülje a túlzott kegyetlenkedést, ám ő példát akart statuálni, és meg is tette. A tábornokok hősként viselték a kivégzés megaláztatását is, utolsó szavaik és leveleik tesznek tanúbizonyságot halált megvető bátorságukról és hazaszeretetükről.

A megtorlások után három évtized telt el, s a kiegyezést követően a szabadságharcot vérbe fojtó Ferenc Józsefből mindenki Ferenc Jóskája lett. 1881-ben avatták fel az első emlékművet az aradi vesztőhelynél, egy szegényes obeliszket, rajta a vértanúk neveivel. Az obeliszk azóta is a helyén áll.

Kilenc évvel később készült el Zala György munkája, a Szabadság-szobor. A magas talapzaton álló emlékmű oldalán a kivégzés dátuma és a tizenhárom vértanú domborműve látható, a szoborcsoport főalakja a magyar szabadságot jelképező Hungária-szobor. Fején Mátyás király Fekete seregének sisakja, egyik kezével babérkoszorút tart a magasba, másik kezével Szent István kardjára támaszkodik.

Az emlékművet fényes ünnepség keretében 1890. október 6-án adták át tömegek előtt a Szabadság téren. Ott voltak a vértanúk családtagjai, például Damjanich János özvegye, és Komárom hős védője, a 70 éves Klapka György is.

Mint a legtöbb határon túlra került emlékmű, úgy ez sem kerülhette el a történelem viharait. Trianon után előbb bedeszkázták, majd szétbontották, és az aradi várban raktározták el.

1999-ben a vértanúk kivégzésének 150. évfordulóján állapodott meg Romániával a magyar kormány az emlékmű helyreállításáról, és 2004-ben ennek köszönhetően állították fel azt ismét Aradon. A szobor azonban új helyre került, az úgynevezett Megbékélési parkba, ahol Hungária szobrával és a vértanúkkal szemben egy 9 méter magas diadalív áll Avram Iancu és a szabadságharcban elhunyt románok tiszteletére.

Igen sajátos ez a megbékélés. Amíg a vértanúk Magyarország függetlenségi harcát vívták a Habsburgok ellen, addig a románok a magyarok ellen keltek fel, szövetkezve a császáriakkal. Avram Iancu és társai számos falu magyar lakosságát mészárolták le 1848 őszén. Csakhogy a szabadságharc további szakaszában a magyarok kerekedtek felül Erdélyben, ezért szenvedtek a románok is veszteségeket. Egy kategóriába sorolni az aradi hősöket és Iancu mészárosait elég nehéz, de a románoknak sikerült.

Nehéz megszokni a román emlékezetpolitikát, de a legfontosabb, hogy áll a Szabadság-szobor Aradon, és a magyarok minden év október 6-án előtte emlékeznek meg a hősökről.