vissza a főoldalra

 2014.10.31. 

In memoriam Csurka István

Másik időszámítás

Vastag piros vonallal kell elválasztani 2006. október 23-át mindentől, ami előtte történt. Mert október 23-án mégiscsak kitört. Még ne nevezzük meg, csak azt állapítsuk meg, hogy kitört, és a másik megdőlt. Egyáltalán nem úgy, ahogy bárki is számította volna, még csak nem is úgy, hogy valamely párt, valamiféle szervezet vagy titkosszolgálat szervezte volna, hanem a maga sajátos, rejtelmes, búvópatak módján kitört valami forradalom-féle és a Gyurcsány-kormány erkölcsileg megbukott. 2006. október 24-én a magyar társadalom arra ébredt, hogy mindent tud a rajta uralkodó SZDSZ–MSZP elitről. Megveti. A Gyurcsány-kormány patkányként viselkedett. Pontosan úgy, mint Rákosi és Gerő akkor, 1956-ban.

A nemzeti középnek vannak tartalékai. Hite, erkölcse, jóakarata, kereszténysége és magyarsága. A kereszténység nem jelenthet puhaságot és félreállást. Most rájuk kell zúdulni. Egyszer s mindenkorra ki kell verni a maffiát a hatalomból. Nehogy beleszóljanak már, hogy mi, magyarok, milyen államot, társadalmat, gazdaságot akarunk teremteni. Új és új formákat kell találni. A harcot folytatni kell. Mert így nem maradhat! Most üres szavak zuhataga alatt állunk. Az ötven évvel ezelőtti forradalom jelentőségét eltiprói vagy eltipróinak retyerutyái, haszonélvezői méltatják. Az újraosztás több ezer holdas birtokosai, a privatizáció törvénytelenségeinek haszonélvezői, a lízingelés nagymesterei, a munkahely-felszámolók, a hirtelen támadt mesebeli vagyonok birtokosai, a milliók szegénységéből sápot húzók helyet kérnek a lyukas zászló alatt, kézfogást, megbékélést, nemzeti egységet követelnek vagy kuncsorognak, de a lopást és rablást egy pillanatra sem hagyják abba. Vállalják a kisebb megaláztatást, és nem átallnak ódát zengeni a forradalomról, amelyet harminchárom évig ellenforradalomnak neveztek, és meghurcoltak mindenkit, aki forradalomnak merte nevezni.

De a legjobb szándékkal szóló magyar testvérünk is megszorított helyzetben van, amikor emlékeiből merít a köz számára. A börtönök mélyét megjárt ember saját szenvedéseitől terhes, őszinte szavai is belehullanak az örökös hazudozás elviselhetetlen ürességébe. Szép volt a forradalom? Igen, az volt, csoda volt, Isten megajándékozta ezt a nemzetet a szabadságért való életáldozat szentségével. A forradalom kifejezhetetlenül nagy pillanata volt történelmünknek. De ha ők is ezt mondják, akik eltiporták és eltiportatták? Hát viszszafelé forog a Föld? Azok, akik a forradalom leverése után a gerinctörés évtizedeit, a soha nem volt gyötrés, megalázás és a felőrlés és az elevenen való megnyúzás Kádár–Aczél-korszakát borították rá erre a nemzetre, most velünk akarnak ünnepelni, pusztán azért, mert egy másik gyötrő korszak haszonélvezői is ők maguk?

S közben a szavaink is elkoptak. Megtorlás, mondjuk már szinte hidegen, mintha ez a megtorlás nem a lélekre öntött marólúg lett volna, mintha nem a ma is élők élete, mai mindennapjai váltak volna a megtorlás végkövetkezményeivé. Most legyünk hálásak, hogy egy örökös megtorlás mindennapjaiban élünk. Avagy nem megtorlás, hogy megszorításokat kell elviselnünk, nem megtorlás, hogy nem fizetnek meg azért, amiért megdolgoztunk, nem megtorlás, hogy nincs szükség a munkánkra, a véleményünkre, nincs szükség építő gondolatainkra? Minden megtorlás, és mi demokráciának nevezzük. Ezért aztán a szívből jövő méltató szavak is üresen konganak. Mintha az segítene rajtunk, hogy mi, a gyávák, az áldozni is restek, a kushadók, a lesütött szeműek hősöknek nevezzük azokat, akik valóban hősök voltak.

Medgyessy Pétert, Gyurcsány közvetlen elődjét eskütétele után nyomban leleplezték, mint D–209-es ügynököt. Hírlik, hogy utódja és párttársa keze is benne volt a dologban. Medgyessy az Országházban védekezésül azt merte és tudta mondani és az asztalra tenni, hogy a KGB kötelékében ő már akkor a Világbanknak és tulajdonképpen a NATO-nak dolgozott. És a Tisztelt Ház nem robbant fel ettől a gombafelhős hazugságtól. Hanem alakított egy bizottságot, az ötvenhatos halálra ítélt Mécs Imre vezetésével, amelyik elkezdte vizsgálni az ellenzék és első, második kormánya beszervezett tagjait. Holtak és élők lettek meghurcolva ártatlanul vagy kevésbé ártatlanul, persze be senki nem vallott semmit, és a bizottság csak a társadalom és a keresztény nemzeti középosztály önérzetén, becsületén ejtett foltot. Más szándéka nem is volt az ötvenhatos halálraítéltnek, mint a megalázás. Aztán jöttek a keresztény egyházak, és közéjük vágva még az izraelita egyház is, egy-két besúgónak nevezett rabbival. Aztán jött a nagy eset, hogy a nagy filmrendező, az egyetlen magyar Oscar-díjas besúgó volt, jelentett, és az egész csak arra szolgált, hogy a következő filmjének bemutatóján a miniszterelnök, aki a legnagyobb magyarországi besúgó, Apró Antal unokáját vette feleségül, kezet rázhasson végre életében először és utoljára egy eleven Oscar-díjassal. Van még egy nemzet, amelynek ilyen színes, érzelemgazdag uralkodó „elitje” van? Amelyik könynyekig tud meghatódni a saját aljasságától? Van még egy nemzet, amelynek uralkodó „elitje” képes ennyire földig rombolni az erkölcsöket? Van még egy nemzet, amelynek „elitje” ennyire következetesen képes megvetésével sújtani a saját népét, ennyire hányavetien tudná milliók szemébe vágni: nem számítasz? Vedd meg a Coca-Coládat a Budapest Parádén, és lejtsd el tanult hastáncodat, és vágódj hasra a saját mocskodban.

Ma az Magyarország miniszterelnöke, akinek miniszterelnökké választása előtt párton belüli ellenfelei legyőzéséhez a felhajtói ezerszámra léptettek be cigányokat az ország minden részéből a pártba, pénzt fizetve a megfelelően szavazó pártküldött megválasztásáért, s miután emiatt Szombathelyen a párt helyi szervezetében elszámolási nehézségek támadtak, a Vas megyei liberál szocialista párthorda a nyílt utcán egy sajátos cigánybüntetéssel sújtotta a pártbeli világos bőrszínű ellenfelet, férfiakkal erőszakoltatta meg a férfit. Az eset nyilvánosságra került, az erőszaktevők valamilyen büntetésben részesültek – ámbátor ez már bizonytalan –, a miniszterelnök azonban ma is miniszterelnök, s a Himnuszt ünnepélyeken jobbját a szívére téve hallgatja végig. Sőt, a Szózatot is. Ilyenkor a szombathelyi utcára gondol, vagy talán Olaszliszkára? Édesmindegy. Mit mutat ez? Csak azt, hogy ez az ember tudja, melyik a jobb keze és melyik a bal? Nem, ennél sajnos sokkal többet: azt, hogy vannak korok ennek a nemzetnek az életében, amikor ezzel a nemzettel mindent meg lehet tenni. Most, 1956 ötvenedik évfordulóján ilyen korszakot élünk.

Mert nem csak az a baj, hogy ma ez az ember a miniszterelnök, hanem az, hogy ez szívére tett kézzel álszenteskedhet az Operaházban, az Országházban, a Szent István-bazilikában, ahelyett, hogy lapátja nyelére támaszkodnék egy szupermarket építési területén. Az ünnep előestéjén nyolcvan kitüntetettből kilencen nem fogtak vele kezet a kitüntetések átadásakor. A sajtó pedig holnapután megírja, hogy ez voltaképpen jó arány. Mi is meg lehetünk elégedve, ez egy rendkívül mulatságos ország, itt az ember akár halálba is röhögheti magát. Itt a békés polgár gyanútlanul kinyitja a közszolgálati rádiót, és megválasztott miniszterelnökét hallja benne, amint övéi körében trágárkodik, és közben vallomást tesz, hogy a hatalom megtartása érdekében hazudott. Méghozzá tudatosan. Övéi pedig, a kedves bandatagok, akiket nem zavar a trágárság, hiszen ők maguk is így szocializálódtak május végétől szeptember közepéig, híven őrzik a titkot, a nagy nemzetátverés titkát, s vele együtt a rengeteg dohányt és a még több dohány reményét, amikor pedig szeptember 18-án a rádióban meghallják, amit egyszer már hallottak, nem rohannak a határ felé, nem indulnak jachtjukon, lízingelt gőzhajón, fapados repülőn, ócska vasúton és akár kamionban összezsúfolódva valami olyan ország felé, amelyből úgysem adják ki őket, hanem maradnak a helyükön, bejárnak az Országgyűlésbe, amelybe most már mindenki által tudottan jogtalanul járnak be, és olvassák a saját készséges sajtójukat, amelyik azonnal elkezdi a dolog félremagyarázását. Egyik félremagyarázás jobb, mint a másik, mert egy verbális nép jelesei írják. A miniszterelnök pedig szintén nem saját lemondásának mikénti benyújtásával és a saját menedékjogával foglalkozik, hanem bejárja Európát kelettől nyugatig. Elmegy Londonba, aztán elugrik a Krím félszigetre – Jalta is ott található -–, tárgyal itt és tárgyal ott, figaró itt, figaró ott, és a tárgyalófelek megnyugtatják, keleten is, nyugaton is. Azt mondják neki, amit elődje és bűntársa, Horn Gyula mondott neki: „jól csinálod, Feri”. A nép pedig, az istenadta egyre üvegesebb szemmel nézi az előadásokat. Nem érti az összefüggéseket. Mi van itt, teszi fel a kérdést, de senki sem válaszol. Öntsünk tiszta vizet a pohárba! Ha a Nyugatnak és a Keletnek megfelel Gyurcsány, akkor kénytelenek vagyunk kimondani, hogy nekünk nem felel meg a Nyugat. A Nyugattól többet várunk. Ők pontosan tudják, hogy ki ez az ember, és mit jelent, amikor a szívére teszi a kezét. A mozdulat mögött hullahegyek rendszere van és szögesdrót, és pénzhalmok, milliárdok és olajdollárok, és nagykamatozású kötvények, amelyet annak a magyar népnek kell megfizetnie, amelyet most az egész világ szép szavakkal magasztal, de senki nem enged el neki egy fillér kamatot sem, ellenben bratyizik azzal, akivel most kilenc becsületes, idős forradalmár nem piszkolta be a kezét. Királyi fenségek, elnök urak, szerényen kérdezzük, akkor hát nem a szabadság a szent, hanem a kamat? Vagy csak akkor szent a szabadság, ha magas rá a kamat? Mi már nem tudunk többet fizetni. Nekünk így nem kell a Nyugat a maga híres demokráciájával. Ide most az egyik őszödi Gyurcsány-jelző illenék, de ettől mi tartózkodunk.

De szóljunk az eredményeinkről is, ez az ötvenedik évforduló meg amit kiváltott, világraszóló eredményt is hozott. Nem tudom, észrevevődött-e, de mi itt szép csendben, meg nagy ricsaj közepette, Szabadság téri rendőrszégyen meg Kossuth téri dicsőséges nagytakarítás közben eltemettük a világforradalmat. Azt a mindig véres, erőszakos, lenyakazós világforradalmat, amely saját gyermekei mellett a békés polgárok százmillióit is felfalta, éhen halatta azt a világforradalmat, amelyet Lev Davidovics Bronstein, ismertebb nevén Trockij elvtárs hirdetett meg, bizonyos mértékig időnkénti főnökét, a szifiliszével küzdő Lenint is megelőzve. A nagyvilág talán még nem látja, de mi már látjuk, hogy Trockij elvtárs magyarországi hivatásos forradalmárai, Kun Bélái és Károlyi Mihályai, a tudjuk-merjük-tesszük 1989-es radikális bajnokai konzervatívok lettek. Ők védik a rendszert, ők védik a békét és a fennállót. A szabadkőműves páholyok nagymesterei ma altatódalokat énekelnek. Ferenc Jóska az ő példaképük. „Minden natyon szép, minden natyon jó, meg fagyok elégedve.”

Ez, barátaim, nagyobb történelmi fordulat, mint a liberalizmus válsága és zsarnoksággá változása. Ez valóban a történelem végét jelenti. Ha a hivatásos forradalmárok konzervatívok, akkor vége az ő hazug történelmüknek. Mert ha ők, Lev Davidovics tanítványai, hivatásosai, szőrszálhasogatói forradalom helyett megbékélést hirdetnek és Isten házába járnak szavazatokért, akkor a világ elnyomott népei már csak forradalmárok lehetnek.

A magyarság még nem ébredt fel. A nagy megundorodás még nem lett úrrá rajta. De most majd megundorodik. Amerikának ez nem fog tetszeni. Amerika majd azt fogja mondani, ellentétben mostani szép szavaikkal, hogy az elvakult, nacionalista, soviniszta, Árpád-sávos zászlót lengető magyar nép egy demokrácia ellen lázadt fel. Sőt a nyugati demokrácia ellen. A hírmagyarázók és a hírbrókerek valami ázsiai, szittya hordáról fognak említéseket tenni, egy népről, amely nem tudott a nyugati demokrácia Irakon és Palesztinán átszűrt tiszta libanoni magasságába felemelkedni. Ez nagy szégyen lesz. Olyannyira nagy szégyen, hogy majd a hírmagyarázók megállapítják, ezt le is kell verni.

Ennek ellenére, vagy éppen ezért, mert ennél aljasabb, körmönfontan gonoszabb uralkodó rétege nem volt még ennek a nemzetnek, minden várható fenyegetés ellenére ki kell vívnunk a megmaradásunk szabadságát. Csak azért is! Éljen a haza, éljen a magyar szabadság!

Elhangzott a Kincsem Rádióban

2006. október 24-én