vissza a főoldalra

 

 

 2014.09.05. 

Egyik stílusba sem lehet beskatulyázni

Úgy szeretek dolgozni, hogy közben jól érezzem magam, s az eredmény minőségi legyen

Rajcsók Attila szobrászművész 1983-ban született Budapesten.

1997 - 2001 Építőipari és díszítőművészeti Szakközépiskola, kőfaragó-kőszobrász szak

2002 - 2008 Magyar Képzőművészeti Egyetem, szobrász szak (mesterei: Kő Pál, Karmó Zoltán, Gálhidy Péter)

Önálló kiállítások: Art 9 (2009), Molnár Ani Galéria, Szolíd Bázis (2010), Szolnoki Művésztelep (2011), Galéria 13 (2012).

Csoportos kiállítások: Heves, Kő Pál osztály kiállítása (2004-2005), Gyöngyös, Mátészalka, Heves (2005), lX.Országos Faszobrászati kiállítás (2005), Művész pince (2006), Művészetek Háza, Eger (2007), II.Particum bienállé - szabadtéri szoborkiállítás, Szolnok (2007), Ybl Palota (2007), Best Of Diploma, MKE Barcsay terem (2008), Park Galéria (2008), III.Particum bienállé szabadtéri szoborkiállítás, Szolnok (2009), Art9 Galéria (2009), Duna Galéria (2010), Molnár Anni Galéria, Szolíd Bázis (2010), Ferencvárosi Képzőművészek Egyesületének kiállítása (2010).

Művésztelepek: 2005-2008: Nagyatádi faszobrászati szimpózium; 2009-2010: Kecskeméti acélszobrászati szimpózium; 2010 :Zalaszentgrót

Díjak:

2005 : Amadeus Alapítvány ösztöndíja (HM Kaszó Erdőgazdaság Rt. Díja)

2008 : Corvinus alapítvány díja

2012 :IVG Innovációs pályázat 1. helyezett

Köztéri szobor: Millenáris Park, Csutka

 Huszonkét Fejér megyei költő és író emlékfalát avatták fel augusztus elején Gárdonyban, Gárdonyi Géza szülőházának falán, az író születésének 151. évfordulóján. A kezdeményezés részeként 22 kortárs magyar szobrászművész egy-egy bronz domborművel járult hozzá a különleges emlékfal létrejöttéhez. Kit ábrázol az ön által készített gárdonyi dombormű?

 – A Székesfehérváron született Jankovich Ferenc költő, író, műfordító domborművét készítettem el bronzból Gárdonyi szülőházának falára. Jankovich több történelmi regényt és elbeszélést is írt az ifjúságnak. Nagy megtiszteltetést jelentett számomra, hogy én is részt vehettem ebben a munkában. Egy olyan szobrásznak, mint én, aki nem nevethető figurális művésznek, ez a feladat jelentős kihívást jelentett.

 Ez egy meghívásos pályázat volt?

 –Így van; 22 művészt hívtak meg a pályázatra, főleg Fejér megyéből, majd az ország több pontjából is. 60x40 cm-es domborművet kellett készíteni, amit átadtunk a bronzöntőnek.

 A méreten kívül volt más kikötése is a pályázat kiírójának?

 –Csak a méretet határozták meg, s azután az összes művész szabadon döntött abban, miként oldja meg a feladatot. Nagyon nívósak az emlékfalra készített munkák, s a látogató azzal is szembesülhet: milyen sok módszerrel lehet megoldani egy dombormű elkészítését. Voltak, akik teljesen kihozták a síkból az arcot, míg mások leredukálták az alkotásukat már-már a rajz szintjére. Mivel egyaránt vettek részt a munkában idősebb és fiatalabb művészek is, így a magyar szobrászat jelenlegi művészeti állapotát, „pillanatképét” láthatja a néző.

 Fénykép alapján készítette el a domborművet?

 –Interneten tanulmányoztam az író munkásságát, és olyan fotót kerestem róla, amiből ki lehet indulni. Ezután több rajzot készítettem róla, és a legjobb alapján született meg agyagból a munka.

 A hozzátartozókkal is fölvette a kapcsolatot?

 –Nem, mert nem gondoltam, hogy ebben az esetben ez szükséges lett volna. Jelenleg egy másik figurális munkán dolgozom: Homoki - Nagy István mellszobrán, ami szeptember 14-én Alcsútdobozon, az önkormányzat közötti téren kerül felávatásra. Agyagban már megformáztam a híres alkotót –még a haján és a szemüvegén lesznek kisebb kiigazítások –, s előtte megkerestem a hozzátartozókat is, s kértem tőlük fényképeket. Az agyagról szilikonformát készítünk, majd átkerül a mű a bronzöntőhöz. Terveink szerint szép mészkő posztamensen áll majd a szobor.

 Tehát most egymás után két figurális művet is készít. Ez azért is lényeges, mert azokról a művészekről, főleg festőkről, akik túlzottan absztrahálnak, azt szokták gúnyosan mondani, csak azért készítenek ilyen műveket, mert nem tudnak mást, képtelenek figurákat rajzolni, festeni.

 –Amit említ, az, finoman szólva téveszme. Gondoljunk csak a XX. század jelentős művészére, Picassóra, aki számtalan stílusban dolgozott. Nagyon sok figurális festményt alkotott, de nem az addig megszokott realista figuralista stílusban festett. Azt tudni kell róla, hogy professzionális tanulmányokat készített a spanyolországi akadémián. A szobrászat ugyanolyan szakma, mint bármelyik más, tehát meg kell tanulni az alapokat, tudni kell portrét mintázni, aktot készíteni, s hogy utána ki milyen úton indul tovább, az főleg a művész egyéni habitusának és fejlődésének a függvénye. Éppen ezért egy szobrász számára nem okozhat nehézséget egy figurális alkotás elkészítése, még akkor sem, ha főleg nonfiguratív műveket alkot.

 A köztéri szobrok készítésénél mennyi meghatározó az, hogy azt milyen környezet veszi körül?  

–Ez nagyon fontos kritérium, mert a szobor nem csak teret ad, hanem teret is vesz el. Ezért nagyon meg kell gondolni azt, hogy hová készíti a szobrász a munkáját. Alcsútdobozon ez adta magát: a főút mellett van az a kis tér, ahová készül a szobor, és a polgármester javaslatára néztük ki ezt a helyet. Ez egy NKA-s pályázat volt, aminek az a lényege, hogy az önkormányzat, mint jogi személy pályázhat egy szobrásszal egy alkotás megvalósítására. Először a helytörténeti egyesület keresett meg, majd kapcsolatba kerültem a polgármesterrel, akivel a részletekről kellett egyeztetnem. Majd beadtuk a pályázatot, amit szerencsésen megnyertünk. Bizonyára a döntnökök azt is figyelembe vették, hogy 1960-től Alcsútdobozon dolgozott Homoki - Nagy István, a legendás természetfilmes, a Gyöngyvirágtól lombhullásig, a Nádi szélben, a Hegyen-völgyön című népszerű természetfilmek alkotója – szeptember elején lesz születésének 100. évfordulója –, és itt hunyt el 1979-ben. Homoki-Nagy érdeme, hogy az ’50-es években, amikor szinte csak propaganda-filmeket lehetett készíteni, ő minőségi természetfilmeket komponált. Tehát tanulmányoztam az életművét, de mostanában olyan sok munkán dolgozom, hogy nincs időm nagyfokú háttérkutatást végeznem.

 Vannak még köztéri alkotásai?

 –Van egy köztéri munkám, ami nem figurális a szó szoros értelmében: ez a 3,5 méteres, krómacélból készült Almacsutka, ami a Millenáris Parkban található. Ez volt az első köztéri szobrom, amit rögtön a diploma után készítettem el meghívásos pályázaton. Többen is pályáztak erre, s a 6-7 jelentkező közül az én tervemet választották ki. Ez számomra azért volt lényeges, mert autonóm műalkotás, tehát a saját elképzelésemet valósíthattam meg köztéren.

 Nincs nagy ellentét a nonfigurális és a figurális alkotók között

 S ha már itt tartunk: ön szerint létezik egy nagy árok a figurális és a nonfigurális alkotók között, vagy ezt csak egyes művészettörténészek hangoztatják?

 –Abszolút nem beszélhetünk nagy ellentétről a nonfigurális és a figurális alkotók között. A szomszéd műteremben Majoros Áron szobrászbarátom dolgozik, ő figurális műveket hoz létre, de nem a XIX. század stílusában, hanem eléggé „átírtan”. Az alkotóművész mindkét formában képes jót alkotni, s nem szerencsés, ha bármelyiktől is távol tartja magát. Áronnak olyan figurális szobrai vannak, említhetem az Áramlást, a Korpuszt, vagy az Androméda-sorozatot, amelyek modernek, kifejezők, és el is gondolkodtatják a nézőt.

 Ma már csak arról olvashatunk, hogy a politikusok koszorúznak az emlékműveknél, tudjuk, kik tartottak beszédeket, de azt már nem említik meg, hogy kinek a szobráról van szó. Ez nem zavarja a képzőművészt?

 –Ez nem zavar, mert a politikusgárda összetétele változik, míg a szobrok többsége pár száz évig a helyén marad. A szobrot pedig a szobrász „aláírásának” tekinthetjük. Azt elismerem, hogy az emberek jelentős része nem tudja, hogy ki egy adott mű alkotója, de maga a szobor a lényeg. Hiszen ha a szobrász túlzottan hiú, és exhibicionista személyiség lenne, akkor bizonyára színésznek menne. Tehát a szobrász számára nem az a lényeg, hogy állandóan dicsérjék, hogy középpontban álljon, hanem a szobrokkal tegye le a „névjegyét” az utókor számára.

 A határidőknek való megfelelés mennyire zavarja a művészt?

 –Kissé nagyképűnek hangozhat, de számomra a köztéri alkotásoknál a határidő a legjobb múzsa. Ha időben elkezdek dolgozni egy témán, akkor nem érhetnek meglepetések. Mindenki ismeri a saját tempóját, s annak függvényében ütemezi a mintázást is.

 Mennyiben befolyásolja a közönség véleménye?

 –A figurális szobrok esetében nagyon fontos a szakma véleménye, főleg azért, mert nem a büsztök mintázása a fő profilom – ezért hallgatok a figurálisok meglátásaira. Viszont a szobrász elsősorban nem a szakmabelieknek készít szobrokat, hanem a közönségnek. Ezért lényeges, hogy az emberek szeressék az alkotásainkat. Olyan minőségű munkákat kell kihelyeznünk, hogy a nézők örömét leljék bennük. Az pedig egyértelmű, hogy másként látja egy szakmaibeli ember a köztéri alkotást, mint mások, akikre sokszor már a bronz csillogása is hatással bír.

 Az Almacsutkát mennyire szeretik a nézők?

 –Erről nem kaptam írásbeli visszajelzéseket, de azt látom, hogy sokan fotóztatják le magukat a szobor mellett. Tehát ebből arra következtetek, hogy a szobor beintegrálódott a környezetébe, s megszerették az emberek.

 A befogadó gondolatai minden esetben megegyeznek a szobrász eredeti szándékaival?

 –Nem minden esetben egyeznek meg a befogadó gondolatai egy szobor esetében az alkotóéval. De onnantól, hogy egy szobor elkészült, az éli a „maga világát”. Nem baj, ha az értelmezések között eltérés van, a lényeg, hogy szeressék a szobromat, és az még jobb, ha gondolkodásra is sarkallja a befogadót.

 Ki dönt arról, hogy milyen anyagból készüljenek a művei?

 –A köztéri szobrok esetében nyilvánvalóan maradandó anyagot kell alkalmazni, és sokat számít az is, hogy mekkora támogatást kapunk az alkotásra. Az Almacsutka esetében már a kisplasztikát is lemezekből állítottam össze, s azt adtam be a pályázatra, majd utána csak föl kellett nagyítanom a kellő méretre. Az anyaghasználatra visszatérve: szinte az összes szobrász egy idő után egy bizonyos anyag mellett teszi le a voksát. És a saját műterme, műhelye is úgy alakul ki, hogy olyan szerszámokkal veszi körül magát, amely alkalmas annak az anyagnak a megmunkálására. Én főleg acéllal dolgozom, így műhelyemben főleg hegesztők, vágógépek találhatók, hogy ezt az anyagot tudjam a legjobban megdolgozni. Sokat faragtam fát egyetemi éveim alatt, így sok famegmunkálási eszközöm is van.

 Nem szeretném, ha azt terjesztenék rólam: „ Rajcsók, az acélos szobrász”

 Számtalan alkotása látható az interneten is. Milyen izmusba, stílusba sorolja be magát?  

–Olyan szobrász vagyok, aki semmilyen izmusba, stílusba nem szeretne beletartozni. Nem szeretném, ha azt terjesztenék rólam: „ Rajcsók, az acélos szobrász”. Azt szokták rám mondani, hogy organikus, minimalista szobrász vagyok, de ezt a meghatározást nem fogadom el, azért sem, mert nem akarom, hogy beskatulyázzanak. A képzőművészetben a kísérletezést és a játékot szeretem. A játékosság nem azt jelenti, hogy úgy lépek be a műhelybe, hogy fogalmam sincs arról, mit szeretnék elkészíteni. S a kísérletezéseim sikertelen alkotásait sutba dobom. Amikor túllépek a játékon, s látom, hogy valami már komolyabb értékkel bír, akkor az elindít bennem egy folyamatot. Sosem ragaszkodom ahhoz, hogy eredeti elképzeléseimet minden áron megvalósítsam. Ha látom, hogy valami nem sikerül, akkor vagy félreteszem, vagy félbevágom, vagy készítek egy másikat. Hiszen úgy szeretek dolgozni, hogy közben jól érezzem magam, s az eredmény minőségi legyen. A minőség területén nem ismerek kompromisszumot.

 Mióta mintáz csigaformákat?

 –A 2000-es évek első évtizedében. Minden évben megrendezik a kecskeméti acélszobrászati szimpoziont, és sokáig, az egyetemi évek alatt, asszisztensként az idősebb szobrászok munkáit hegesztettem. A diploma után engem is meghívtak a szervezők, mint művészt. Akkor alkottam meg a kanálformámat, majd 2011-ben újra meghívtak, amire egy nagyobb munkát, a Gemmát, készítettem, ami pályám nagy mérföldkövét jelenti, mert úgy éreztem akkor, hogy míg a diplomamunkám nem sikerült elvárásaimnak megfelelően, addig ez az alkotás a kísérletezési folyamat kiteljesedése. Tehát a Gemma volt a gondolatmagja a csigaházaknak. Maga a csigaház az intimitást, a titkot is szimbolizálja egy olyan korszakban, amikor sokan nem tartják tiszteletbe a magánélet „szentségét”.

 Ha visszatekintünk az időben: mi motiválta a képzőművészeti hivatás irányába? Hiszen ez egy hivatás, mintsem szakma.

 –Sőt nemcsak, hogy hivatás, hanem életmód is. Nem tudok arra választ adni, hogy mi motivált erre a pályára, hiszen olyan örvénybe kerültem bele, amiből nem tudok, és nem is akarok kiutat keresni. Igaz, középiskolás koromban még kőfaragó szerettem volna lenni, majd az egyetemen rájöttem arra, hogy a kőfaragásban nem találtam meg azt a boldogságot, mint például az acélszobrászatban. Úgy vélem, a kőfaragáshoz más habitus szükséges, mint amilyen az enyém. Ráadásul a kőfaragásnál a mester folyamatosan elveszi az anyagot, míg a szobraim úgy épülnek, hogy folyamatosan teszem hozzájuk a matériát.

 Elsőre fölvették az egyetemre?

 –Így van, és remek mestereknél tanulhattam. A Képzőművészeti Egyetem összevont első évfolyamán Karmó Zoltán volt az osztályvezető tanára a szobrász-szakosoknak. Ezután a hallgató mestert választ. Kő Pált választottam, aki mellett Gálhidy Péter volt a tanársegéd. Kő Pál az idősebb generációt képviselte, nagyon nagy tapasztattal bírt, de semmilyen maradiság nem jellemezte; Gálhidy Péter pedig nálam csak 10 évvel idősebb, így könnyen megértettük egymást. Csak szuperlatívuszokban tudok róluk beszélni, mert nagyon sokat köszönhetek nekik.

 Hajdani mestereinek később is kikérte a véleményét?

 –A mai napig konzultálok velük; előfordul, hogy Gálhidy vagy Karmó eljön a műtermembe, bemutatom nekik készülő alkotásaimat, s elbeszélgetünk a művészi életről is. Mestereim egyben példaképeim is, hiszen például Kő Pál mutatta be nekünk, milyen is művésznek lenni.

 Milyen művésznek lenni? Hogyan vélekedik arról, hogyha valaki elvégzi a Képzőművészeti Egyetemet, rögtön művésszé is válik?

 –Egy folyamat vezet el ahhoz, hogy valakiből művész váljon. Az is felvetődik, hogy mitől sikeres egy művész? A díjaktól, a szakmai elismertségtől, vagy szobrai számától? Ez egy olyan nehéz kérdés, amire nem tudok hitelesen válaszolni.

 Annak idején kimondták azt, hogy művész az, aki annak mondja magát, így aztán olyanok is festenek, akiknek nincs végzettségük, és kiállítóteret is biztosítanak számukra. Mi erről a véleménye?

 –Nagyon sok jó autodidakta művész alkot hazánkban, aki nem végezte el a Képzőművészeti Egyetemet, s ugyanakkor sok diplomás nem alkot művészi módon. Művésznek lenni döntés kérdése is, viszont amikor kis településeken utazom át, s látom, hogy egyes tereken milyen dilettáns alkotások láthatók, akkor elkeseredek. Tudom, hogy sok helyen szűkös a költségvetés, és a helyi önkormányzat ezért azt nézi, ki alkot a legolcsóbban. Azt pedig szinte mindenki tudja, hogy hazánkban nagy a nimbusza a historikus szobrászatnak. Nem állítom egy percig sem, hogy a nagyjainkról nem kell megemlékezni, hiszen tisztelni kell a múltat, mert csak akkor lesz igazán jövőnk. Azt tartom gondnak, hogy alig készülnek kortárs magyar szobrok a közterekre. Nyugat-Európa városaiban láthatunk olyan köztéri szobrokat, melyeket szeretnek az emberek, értik, hogy mit ábrázolnak, és nem historizálók. Ezért lenne jó, ha idehaza is egyre több helyen lennének a köztereken láthatók a kortárs szobrászok autonóm alkotásai.

 A kortárs művészet nem jelent egyazon stílust és formát

 Nem lehet, hogy ennek az az oka, hogy az emberek többsége a kortárs művészet és az értelmezhetetlen dolgok közt egyenlőségjelet tesznek?

 –Elképzelhető, de a kortárs művészet nem jelent egyazon stílust és formát. Lehetne olyan kortárs szobrot is kirakni, ami akár figurális is, de mégsem úgy néz ki, hogy egy kőkockára van elhelyezve teljesen realista módon egy alak. Erre csak egy példa: Majoros Áron barátom már említett szobrai éppen ilyenek.

 Felvázolta a problémákat. Ennek ismeretében senki sem próbálta lebeszélni erről a hivatásról, vagy ha tetszik, életmódról?

 –Eddig senki sem mondta nekem, hogy ne foglalkozzak képzőművészettel, de azt tudom, tapasztalom, hogy nem könnyű ma szobrászként tevékenykedni Magyarországon. Nem panaszkodom, mert viszonylag jó körülmények közt dolgozhatom. Hiszen van saját műtermem, szobrászatból tartom el a családomat, és nem kiegészítő tevékenységből. A tanítást sem tartom magam részéről járható útnak. A tanítás nagyon lényeges – tisztelem, becsülöm a jó tanárokat, hiszen, ha nem lennének, akkor valószínűleg én sem lennék szobrász –, de az olyan személyiséget kíván, aki a tanári pályára képes feltenni az életét. S én nem ilyen vagyok…

 Felesége is megszokta az ön életmódját?

 –Feleségem festőművész – egyetemi szerelem volt az alapja a családalapításnak. Így ő tudja, mit jelent képzőművésznek lenni. Bizonyára kevés polgári foglalkozású asszony tudná elviselni azt, hogy minden nap dolgozik a férje, és nem lehet jó előre kiszámítani azt, hogy mennyi pénzzel hárul hozzá a családi kasszához.

 Említette, hogy milyen nagy dolog, hogy saját műterme van. Hogy sikerült ehhez hozzájutnia?

 –A Műcsarnokban megrendezett utolsó Budapest Art Fairen találkoztam Vértes Gáborral, aki nem csak a Pauker Nyomda tulajdonosa, hanem szenvedélyes műgyűjtő is. S mikor később egy könyv nyomtatása kapcsán fölkerestem, akkor megemlítettem neki, hogy az a telephely, ahol az ő nyomdája is van, milyen jó lenne számunkra műhelynek, hiszen a szobrászokra sok panasz érkezik, hogy zajjal és porral jár a munkájuk. Vértes úr megemlítette, hogy menjek át a telepvezetőhöz, s kérdezzem meg, hogy tudna-e számunkra helyet biztosítani. Így kerültünk az egykori Duna Cipőgyár épületébe, ahol harmadmagammal dolgozunk. A nagy helyiséget négy részre osztottuk, így mindenkinek megvan a saját, megfelelő belmagasságú műhelye. Lényeges, hogy kollektív műteremről van szó, mert ha egy kicsit elbizonytalankodom egy adott munkán, akkor áthívhatom Áron barátomat, aki tanácsot ad nekem. S ez visszafelé is ugyanígy működik.

 A négy alkotó művészeti csoportnak is a tagja?

 –Ezt még nem mondtuk ki sosem, de az elkerülhetetlen, hogyha négy művész egy helyen dolgozik, akkor hatással vannak egymásra. Közös kiállításunk még nem volt, de tervbe vettük már.

 Hamarosan megjelenik egy könyv az alkotásairól.

 –Szeptemberre várható, hogy Pauker Collection kiadja a műveimet tartalmazó könyvet. Ilyen könyv jelent meg már – többek közt – Klimó Károlyról, Makó Juditról, Konok Tamásról, Vojnich Erzsébetről és Majoros Áronról. Tehát a Pauker Nyomda ebben a sorozatában kortárs művészeket mutat be. Ezt a könyv nem kerül bolti forgalomba, hanem néhány száz példányt kap belőle a művész, hogy az érdeklődőknek bemutathassa alkotásait, hiszen ez a marketing része. Jó lenne, ha egyre több magánmecénás támogatná a művészeket akár ilyen módon is, és visszatérne az az időszak, amikor jobb módú polgárok műtárgyakat vásárolnak.

 

Medveczky Attila