vissza a főoldalra

 2014.09.12. 

Csorja Gergely: A háború átható ereje

Magyarországon mindenki az anyagiakkal védekezik. Nincs pénz, nincs műszer, nincs könyv, nincs épület, nincs személyzet. Nem igaz: lelkesedés nincs. Nagyon kevés tudományos intézet van Magyarországon, melynek az épülete nem szebb, mint a munka, amely folyik benne…

Németh László, 1934.

 A helyzet, itt Kelet-Európában meglehetősen képlékeny. Az Amerikai Egyesült Államok az Oroszországtól Németországig, sőt talán Berlinig húzódó európai területre most úgy sandít, mint a Mediterráneumra néhány évvel ezelőtt. Az ún. arab tavasz kitörése előtt az amerikai stratégák azt elemezték, hogy vajon mit lehetne kezdeni az arab világgal Irak szétrombolása és az afganisztáni csőd után.

Hogy az arab tavasznak nevezett forradalomsorozat kirobbantásában milyen mélységig vett részt az ún. amerikai biztonsági közösség, azaz a titkosszolgálatok, a külügy és a hadsereg, azt nehéz megmondani. Egyértelmű bizonyíték ugyan nincs, mégis valószínűsíthető, hogy a lázadássorozat kirobbanása nem csak az amúgy jogos elégedetlenségnek köszönhető.

Az arab tavasz és az iraki fiaskó közös eredménye, hogy a korábban amerikai pénzből finanszírozott mudzsahedinek soha nem látott sikereket érnek el. Ezek a meglehetősen brutális csoportok ma fejeket vágnak le és nyilvános kivégzéseket rendeznek két Magyarországnyi területen. Damaszkusztól Bagdadig folyik a vér. Az amerikai légi egységek újra több százmillió dollárnyi lézervezérelt rakétát és intelligens lövedéket használnak el – ezért esküvői menetben most arrafelé nem tanácsos részt venni –, de a Nyugat lényegében mégis hátradőlve nézi a közel-kelet felrobbanását. Ez a robbanás elsősorban Izrael érdekében, másodsorban pedig az amerikai geopolitikai stratégia miatt történik.

Ahogy ezt már sokszor megírtuk, az amerikai politika Huntington óta úgy véli, hogy a konfliktusokat a civilizációs ütközőzónákban, Amerikától jó messze kell tartani. Ha Tallinntól húzunk egy vonalat Ciprusig, akkor lényegében megrajzoltuk a világ egyik legnagyobb civilizációs ütközőzónájának a tengelyét.

Régebben is itt törtek ki a nagy háborúk, de az 1945 utáni rendszer két erős pólusa miatt, a hidegháború ezt a konfliktusvonalat tulajdonképpen lejegelte. Egymással szemben állt két hatalmas hadsereg és talán ezért is látszott úgy, hogy a civilizációs szembenállás helyett itt inkább világnézeti, sőt még inkább birodalmi szembenállás van. A Szovjetunió letérdelése másnapján kirobbant a délszláv háború.

Az amerikai gazdasági, politikai és katonai hegemónia a 2000-es évek elejéig tartott. Ahogy Csurka István 2006-ban, az éppen akkor aktuális izraeli háború kitörése kapcsán megírta (lásd 2. oldal), bár a katonai hegemónia még fennáll, de az Egyesült Államok, elsősorban belpolitikai okokból, elindult a lejtőn. Csurka akkori diagnózisa, ahogy általában, most is hibátlan.

Az Egyesült Államokat ma már szinte szétfeszítő problémák, az egyelőre még csak átmenetinek tűnő gazdasági válságok, a spanyolajkú és néger népesség élettérigénye, a fehér gazdasági elit lassú visszaszorulása és elsősorban a túlbürokratizált, csak önmagukért létező óriásrendszerek egyre gyakoribb és egyre nyilvánvalóbb haszontalansága felvetik az amerikai szövetségi állam fenntarthatatlanságának kérdését. Ez a kérdés teljes valóságában csak évtizedek múlva mutatkozik, de a jelek már most is aggasztóak.

Az amerikai gazdaság minden statisztikai és pénzügyi kozmetikázás ellenére zsugorodik. Ezt a zsugorodást most a kiberipar és az informatikai óriásvállalatok és azok megtestesítői, a Zuckerbergek, a Bill Gatesek és egyéb zsenibélyegzővel ellátott dúsgazdagok hivatottak eltakarni.

Ezek mögött az arcok mögött persze felsejlik egy másik komoly probléma, mégpedig Izrael problémája. Az egyik legbefolyásosabb szervezet Amerikában, az AIPAC, melyet az egyszerűség kedvéért nevezzünk zsidó lobbinak, lehetetlenné teszi, hogy az Egyesül Államok kihátráljon Izrael mögül. Mivel az izraeli kolonizációs törekvések szükségszerűen ütköznek az arab érdekekkel, és óhatatlanul fegyveres konfliktushoz vezetnek, így az amerikai külpolitika még akkor sem tudna elfordulni a civilizációs ütközőzónákban fenntartott konfliktusok politikájától, ha akarna. Ráadásul nem is akar.

Amerikának az elkövetkező néhány évtizedben soha nem látott szüksége lesz egy nagy, kiterjedt háborúra. Zuckerbergekkel és jeges vödrökkel sokáig nem lehet takargatni a mély válságot. A háború szükségessége mellett több érv is áll. Az Egyesült Államok elvesztette demográfiai erejét. Kína, India és Brazília egyre nagyobb tömegben állítja elő a létminimum felett élőket. Ugyanis Amerika hatalmas demográfiai erejét nemcsak a népesség száma, hanem a jólétben élő emberek óriási száma adta. A nincstelenek tömegei, még ha milliárdok is, valójában nem számítanak. Azok alkotni képtelen csordaként léteznek a társadalomban, na nem emberi minőségük, vagy önhibájuk, hanem élethelyzetük miatt. Kínában, Indiában és Brazíliában azonban már százmilliók rendelkeznek valódi, nyugati értelemben vett egzisztenciával.

Az Egyesült Államok elvesztette gazdasági hegemóniáját is. Valójában katonai ereje teszi még ma is a világ első számú hatalmává. És ezt előbb utóbb használnia kell, méghozzá kiterjedten. Az elmúlt évtizedben csak óvatos provokációkkal, színes forradalmakkal, titkosszolgálati munkával állították elő a konfliktushelyzeteket. Irak és Afganisztán lerohanása ugyan már jelzett valamit, jelezte az új háborútípus megjelenését. A háború, melyet a kezdeményező, az agresszor nem akar megnyerni. Csak önmagáért a háborúért harcol. Ilyen típusú háborúkra kell számítanunk az elkövetkező években, csak az előbbieknél sokkal nagyobb méretekben.

A kiterjedt háborús konfliktusok lehetőségét erősíti, hogy Putyin személyén keresztül Oroszország magára talált. Ez az Oroszország persze ezer sebből vérzik, ez valójában ugyanaz a velejéig korrupt, autoriter, véres, kegyetlen rendszer, melyet Dosztojevszkij, Csehov, Gogol, Bulgakov és Szolzsenyicin óta mélyen ismerhet az olvasó közönség.

Csakhogy ez az Oroszország rájött, hogy az amerikai beavatkozásokra, a narancsos, tulipános, zöld és egyéb színű forradalmakra erővel kell válaszolni. El akarjátok idegeníteni Ukrajnát tőlünk, akkor mi elfoglaljuk a Krímet.

Putyin elhíresült mondata, amit állítólag Barrossónak mondott, hogy „ha akarom, két hét alatt beveszem Kijevet” – még ha nem így hangzott el, akkor is jelzésértékű. Azt jelzi, hogy Oroszország, ha akarja, két hét alatt újra elfoglalja Európa keleti részét, beleértve minket is. És ez, ha tetszik, ha nem, ma tény.

Ezt a NATO és Amerika is érzi, ezért új támaszpontokat akar létesíteni a balti országokban, Lengyelországban, és Romániában. Eldőlni látszik tehát, hogy a következő konfliktuszóna, a Közel-Kelet után, valahol itt, Kelet-Európában lesz.

Ennek megfelelően már évek óta érezhetően mozgolódnak a titkosszolgálatok, szerveződnek a különböző szövetségek. A magyar belpolitikát ez a mozgolódás első körben 2006-ban érte el, akkor futtatták fel a Jobbikot, akkor derült ki, hogy Gyurcsány és a mögötte álló erők még egy rendes polgárháborút sem képesek kirobbantani.

A második hullám most érte el az országot. Most, ahogy ezt már a tavasszal is jeleztük, ebben a térségben hatalmas játszmák indulhatnak. Magyarországhoz képest óriási pénzekkel és hatalmas befolyással kezdhetnek különböző, elsősorban orosz vagy amerikai érdekek mentén működő csoportok belpolitikai manipulációba. Ezek a csoportok különböző vélt vagy valós sérelmeket a végletekig felerősíthetnek, és a teljes tehetetlenségbe taszíthatják, az amúgy meglepően egységes politikai képet mutató országot.

A sérelmek alapja természetesen legtöbbször a pénz, pontosabban a pénztelenség. Németh László 1934-ben leírt szövegéből azért idéztem azt a néhány mondatot a cikk elején, mert ennek a néhány mondatnak bizony ma is nagy igazsága van. Persze valóban kevés a pénz, de…

Most a legnagyobb veszély a kibontakozó, talán életképes, talán sikeres új Magyarországra, hogy elhisszük a nyomorunk kilátástalanságát, hogy elhitetik velünk: az az oka mindennek, hogy nincs pénz.

Írjuk fel az irodába, a szobába, az autó napellenzőjére ezt a néhány Németh László sort. És a nagy panaszkodóktól, de a pénzen ülőktől, az intézeteket, katedrákat érdemtelenül foglalóktól is kérdezzük meg: hol van a lelkesedés?

Ha nem dúskálunk a pénzben, hát lelkesedéssel, a meglévő lehetőségek kiaknázásával, de erős, legalább a fennmaradásunkat biztosítani képes élelmiszeripart, gépgyártást, energiatermelést, mezőgazdaságot és honvédelmet kell létrehoznunk. Ugyanis ezek nagyon jól jönnek háború esetén, meg amúgy is.

Ma már eljutottunk oda, hogy csak úgy vagyunk képesek elképzelni bármiféle fejlesztést, építkezést, gyártást, hogy egyrészt abból valakiknek meg kell gazdagodniuk – és itt most nemcsak a korrupcióra, hanem akár az elfogadhatónak nevezett haszonra is gondolok. Másrészt, ha nem áll rendelkezésre valami irdatlan összeg, akkor mindenki szétteszi a kezét: ezt ennyiből nem lehet megcsinálni, ezért azt a kicsit, ami van, azt se erre használjuk.

Hogy csak a vesszőparipáimat hozzam fel: ennyiből nem lehet honvédelmet csinálni. De azért valamit lehetne. Ennyiből nem lehet működő és termelő vállalkozásokat beindítani. És ez az indoka annak, hogy ami van, az viszont elfolyik?

Háborúk jöhetnek és ez az ország mostani állapotában a háborúkat nem éli túl.