vissza a főoldalra

 2014.09.19. 

Fantomfájások az ikertornyok helyén

Akárkik is találták ki, hogy 13 évvel ezelőtt a World Trade Centert, a világkereskedelmi központot kell lerombolni, volt érzékük a szimbólumokhoz. Ettől még az ikertornyok felrobbantása, repülők nekivezetése egy sok ezer emberrel zsúfolt óriásépítménynek és esetleg egyéb robbantások megtervezése alávaló gazemberség.

A szimbólum, az ég felé törő hatalmi szimbólum elpusztítása New York városában egy egész korszakot, sőt talán egy egész civilizációt meghatározó illúziót temetett maga alá. A gigantikus vasbeton és üveg egyvelegéből épített ikertorony romjai között apró darabokra tört egy gondosan bekeretezett és beüvegezett, valamint naponta leporolt, sőt letisztított kép. Ezt a képet a Nyugat nagy nemzetei, ezek között is a legfiatalabb és legerősebb, az Amerikai Egyesült Államok naponta tisztogatta meg a ráfröccsenő vértől, egyéb fájdalmak és jajkiáltások szennyező nyálcseppjeitől. A kép a Nyugatot és annak 1990-től stabilizált állapotát, a képviseleti demokráciát, valamint a szabadnak nyilvánított piacot mutatta. A képre nagy betűkkel angolul, franciául és ivritül írták fel: a lehető világok legjobbika.

A szimbólum fájdalmas elpusztítása után bekövetkezett gazdasági és értékválság – mely természetesen nem az ikertornyok lerombolásának a következménye, hanem a Nyugat mély és kiterjedt válságát mutatja – 13 ével a tragédia után nyilvánvaló.

Az afganisztáni és iraki háborúk kudarca, mely háborúkat Amerika valójában soha sem akart megnyerni, az Egyesült Államok gazdasági jelentőségének látványos csökkenése, az Európai Unió teljes tehetetlensége teszik ma nyilvánvalóvá, már az átlagember számára is, hogy valami nagy baj van.

Nagy baj van a javak elosztásával, nagy baj van a gazdasággal, nagy baj van a sokszínűséggel, a piacgazdasággal, a kultúrával, az oktatással, az egészségüggyel, sőt a legutolsó NATO-találkozón kiderült, hogy az eleddig sikerágazatnak gondolt hadseregekkel is.

Ezen bajok összessége már nemcsak egy múló válságot, hanem tartós hanyatlást vetít előre. Márpedig a hanyatlás, a Nyugat mint a világot vezető civilizáció háttérbe szorulása és talán elpusztulása, még ha ez nem is a belátható jövőben történik, olyan bénító félelme a civilizációnak, mely félelem már a mindennapjainkra is kihatással lehet.

A nyugati civilizáció és annak legkifinomultabb és leghatalmasabb képződménye, az Egyesült Államok óriási pénzügyi problémákkal küzd. Az állam el van adósodva, a gazdasági társaságok is el vannak adósodva, sőt a lakosság is el van adósodva. Ezt az állapotot a több évtizedes elhibázott gazdaságpolitika, pontosabban politikanélküliség eredményezte. A pénzügyi rendszer hihetetlenül bonyolult pénzáramlásai ma már nemhogy segítik, de egyenesen csőddel fenyegetik a Nyugat államait is.

Az elhibázott gazdaságpolitikának, az állandó csak számokban jelentkező növekedési kényszernek, melyet a szakértelmiség közgazdasági tényként fogadtatott el a társadalmakkal, elképesztő következményei lettek. A Nyugat a civilizációs fejlődést követő természetes népességcsökkenés gazdasági hatásait nem technológiai előnyének használatával, nem a népességcsökkenést elősegítő intézkedésekkel akarta megoldani, hanem munkaerőimporttal. Így először milliókat hurcolt be, lényegében rabszolgaként, majd valamiféle kárpótlásul, de elsősorban egy meglehetősen szűk réteg gazdasági érdekét szolgálva szabaddá tette a bevándorlást, sőt lényegében ösztönözte a bevándorlók tízmillióit, hogy népesítsék be az újonnan foglalt vagy már régen meglévő területeket.

Az Egyesült Államokban ez természetes, majdhogynem szükségszerű folyamatként, míg Európában inkább erőltetve, a lakosság nemtetszése mellett ment végbe.

Ezekhez a betelepítésekhez, vagy csak beengedésekhez később természetesen ideológia is társult. A multikulturális társadalom, mely a szabadságjogokon alapszik, nem rekeszthet ki senkit, sokszínűbb, gazdagabb társadalmakat hoz majd létre ezen a befogadó alapon. Ehhez ugyan az eredeti társadalmat, amely befogad, át kellet alakítani, de a gazdasági eredmények, a jólét fennmaradása, sőt fejlődése egy idő után, egyes országokban igazolta az ideológiát. Egy darabig.

A multikulturális társadalom persze a többi sok milliárddal – akik ettől a társadalomtól jó messze, más kontinenseken éheztek és a létminimum alatt tengődtek – egyáltalán nem törődött. Sőt ahol tudta kihasználta, nyomorban tartotta, felvevőpiacként, szeméttárolóként és emberbankként kezelte.

Az így átalakuló nyugati társadalmak széttöredeztek. Az Egyesült Államok latin és fekete lakossága elszakadt a többiektől. Hatalmas önálló tömböket alkotnak, és sem gazdaságilag, sem kulturálisan nem hajlandók részt venni ebben a multikulturális pezsgésben. Többségük leszakadt a társadalomtól, melybe importálták őket, és egyre hangosabban artikulálják a saját társadalom létrehozásának igényét.

Európa nagy államai, Anglia, Franciaország és Németország lényegesen kisebb mértékben, de hasonló problémákkal küzd. A multikulturális társadalom ugyan talán kialakulhat, annak azonban már semmi köze sem lesz a Nyugathoz, azaz nagyjából annyi, mint a Frank birodalomnak a Rómaihoz. A Nyugat bukása után a káoszból kinőhet egy új, már nem germán, vagy kaukázusi alapú civilizáció. De ez már nem a mi mostani Nyugatunk lesz.

Az általunk ismert Nyugat ugyanis alapvetően keresztény és fehér. Ez nem valamiféle fajelméleti, rasszista, netalántán náci indíttatású kijelentés, hanem ténymegállapítás. A Nyugat, ha elveszti keresztény alapjait és egy alapvetően más bőrszínű és elsősorban más kultúrájú lakossággal bruttósítja fel magát, akkor ennek a más kultúrájú és arányaiban egyre nagyobb tömegű lakosságnak természetes igénye, mondhatnók joga, hogy átalakítsa a Nyugatot saját hasonlatosságára. Ez az átalakulás már elindult. Ezt a Nyugat, az átlagember persze nem akarja hagyni. Nem akar muzulmán lenni és nem akar feketék, pakisztániak vagy kínaiak között lakni. Nem azért, mert rasszista vagy kirekesztő, hanem mert a saját kultúrájában érzi magát jól és biztonságban.

Azt hisszük, hogy a sokszínű tömegben az emberek feloldódnak és másodlagossá válik nemzeti, faji vagy vallási identitásuk. Ez talán a multi-kulturális társadalomnak mint ideológiának a legnagyobb tévedése. Ha ezek a tömegek elvesztik identitásukat, akkor kialakítanak más álidentitást. Ezért mennek ma középosztálybeli fehér szülők gyerekei harcolni az ISIS zászlaja alatt hithű muzulmánként, vagy ezért törnek ki egyre gyakrabban értelmezhetetlen és megállíthatatlan lázadások, fosztogatások a Nyugat nagyvárosaiban. Akár Párizsban vagy Londonban is.

Az identitását vesztett társadalom felaprózódik, és vagy visszatér szűkebb azonosságához, vagy kialakít egy új, legtöbbször terméketlen álidentitást. A skót, katalán, baszk, vallon vagy éppen legújabban a velencei függetlenedési kísérletek az egykori függetlenséghez való visszatérést jelenítik meg, mely törekvések legalább rendelkeznek valamiféle valós történeti, kulturális alappal.

Az álidentitások, a különböző szekták, keleti vallások, internacionalista mozgalmak, sőt akár munkakörök vagy hobbik alapján összeálló csoportok, melyek már nem népük, nemzetük vagy akár civilizációjuk érdekeit tekintik elsődlegesnek, hanem szűk csoportérdekeiket, a társadalmak végletes felaprózódását jelentik.

Példaként hozhatjuk a banki munkatársat, aki a különböző tréningek hatására meggyőződéssel állítja, hogy fontosabb a bank érdeke – mert a bankrendszer tartja mozgásban a pénzt –, mint az, hogy adott esetben milliók vesztik el a tetőt a fejük felől.

Vagy az idős néniket, akik házról házra járnak és világkormányt, valamint Jehova eljövetelét hirdetik, vagy éppen a gonoszt kötözik 24 órán keresztül, ahelyett, hogy rántott húst sütnének az unokának. És végül a vallási meggyőződésből harcba induló fiatal, aki London külvárosából egyenesen Aleppóba megy, hogy a dzsihádisták oldalán vágjon le fejeket, vagy Izraelbe katonának palesztint lőni.

A felaprózódott társadalom, mely elvileg szabadságban él, egészen különös eseményeket produkál. A 2013-as angliai fosztogatássorozat mutatta meg, hogy ez az identitását vesztett társadalom mennyire képtelen új identitást adni a betelepült színes bőrű lakosságnak, sőt az is kiderült, hogy a fiatalok sokasága bőrszíntől függetlenül is képes csatlakozni hasonló zavargásokhoz.

Szociológiai tanulmányok az utóbbi jelenséget szeretik azzal magyarázni, hogy egyre szélesebbre nyílik a jóléti olló, és a szegénységbe süllyedő alsó szárat elsősorban a színes bőrű lakosság adja, ennek következtében természetes, hogy ők vesznek részt a lázadásokban és fosztogatásokban.

Van igazság a fenti tanulmányok megállapításaiban, de sajnos ez csak a felszín. A mélyben a végletesen fragmentálódott társadalmat, és egy széteső félben lévő civilizációt találunk.

A széttöredezett társadalom, nép, nemzet pedig képtelen az egységes érdek felismerésére. Képtelen megállapodásra jutni a legfontosabb kérdésekben és ezért inkább intézményesíti a tehetetlenséget. Lásd Európai Unió és intézményei.

Ezt a tehetetlenséget állandósítja a szakértelmiség, mely eszközévé vált a sokféle érdek között lavírozó és hatalmát éppen ebben a széteső közegben stabilizáló rétegnek. A szakértelmiség problémája, hogy a saját szűk területén mérvadóvá lett szakember képtelen a teljes érdeket szemlélni. Ugyanakkor a számtalan egymással sokszor ellentétes szakvéleményből és vélekedésből leginkább azok erősödnek fel, azok jutnak el a közvéleményhez, melyek az esetleges egység ellen munkálnak. Ezt a felerősítést természetesen azok pénzelik, azok adnak teret ezen véleményeknek, például médiabirodalmaik segítségével, akik érdekeltek a szétforgácsolódó társadalom fenntartásában. Vagyis ellenérdekeltek, hogy valamiféle egységes irány alakuljon ki.

Ezzel a pénz- és nyilvánosságtámogatással aztán persze azok a szakemberek lesznek ismertek, azok válnak mérvadóvá, akik a felaprózódást segítik elő, még akkor is, ha abban az egy kérdésben, melyben véleményüket éppen kifejtik, „szakmailag” igazuk is van. A szakmák betokosodása, a szakterületek kiparcellázása nem mai jelenség.

Az így betokosodott és tehetetlen szakértelmiség, egy betokosodott és tehetetlen közigazgatást hoz létre, melynek eredménye a tehetetlen állam. Ez sem új jelenség, Németh László már 1934-ben megírta: Bizonyára szép, ha az emberek aggódnak, aggályoskodnak, mielőtt elkezdenek valamit. De ha az aggály csak búvóhely, ahová a cselekvés elől el kell rejtőzni, az már nem szép, sőt szomorú, mint ahogy szomorú a béna kéz, amely matat a tárgyon és nem tudja megfogni. Sajnos, ma nálunk csaknem minden indítvány fölött ilyesféle matatás kezdődik… (1934)

Világosan kell lássuk, hogy ez a folyamat nem új, nem az elmúlt néhány évtized eredménye, hanem egy jó évszázados jelenség, mely most jutott kritikus szakaszba. Most fenyegeti a Nyugatot először, hogy tehetetlensége következményeként elveszíti technológiai fölényét. Kína, Japán, India, Brazília, Oroszország ott lihegnek a Nyugat nyakába, és ugyan még megvan az előnyünk, de meddig?

A gazdasági erőtér átrendeződése – hogy minden valószínűség szerint néhány éven belül már Kína lesz a világ legnagyobb gazdasági szereplője, hogy a dollár alapú elszámolásokat egyre gyakrabban veszik át más viszonyrendszerek, hogy ezáltal a Nyugat meghatározó erőközpontjai elvesztik a minősítés jogát – a Nyugatot másodrendű gazdasági és pénzügyi központtá teheti.

A pénzügyi rendszer irányításának elvesztése a Nyugatot másodrendű, lecsúszó hatalommá teheti. A XXI. században a Nyugat lehet a világ beteg embere.

Amennyiben ez bekövetkezik, semmilyen más lehetősége sem marad az Egyesült Államoknak, mint hogy megpróbálja felhasználni katonai fölényét. A 2001. szeptember 11. utáni új korszak egyik legfontosabb újítása, hogy az USA közvetlen, de lényegében perspektíva nélküli katonai akciókba kezdett. Ezek kiterjesztése éppen most van folyamatban. Ezek az akciók még csak előkészítik az esetleges nagyobb volumenű háborút, bár az sem zárható ki, hogy a lecsúszás eredményeként sok kisebb, de hosszan elnyúló konfliktusra számíthatunk. Barack Obama bejelentette, hogy 3 év alatt készülnek megtörni az Iszlám Állam hatalmát. Azt az Iszlám Államot, mely kizárólag mudzsahedin harcosokból áll. Nincs közigazgatása, és lényegében társadalma sincs. Az Iszlám Állam egy horda. Az Amerikai Egyesült Államok pedig három év alatt akar felszámolni egy hordát, miközben a Szaddam Husszein nevével fémjelzett, meglehetősen szervezett Irakot néhány hét alatt szétverte.

Az elveszett ikertornyok helye még fáj a Nyugatnak. A szabad kereskedelem, mely a Nyugat felemelkedésének, a kolonializmus, a világhódítás, a technológiai előretörés és a szárnyaló gazdaság motorja volt ma már, abban a formájában, amit az ikertornyok szimbolizáltak nem hoz semmit, sőt veszélybe sodorja az egész Nyugatot. A Nyugat kétségtelenül ezen a lábon is állt. Az elveszett végtag helyén most fantomfájások jelentkeznek, melyek még elhitetik az egész szervezettel, hogy az a láb még megvan, hogy azon csak javítani kell, hogy csak a fájdalmat kell csillapítani és akkor majd újra járhatunk, sőt szaladhatunk rajta. Pedig az a láb már elveszett. A Nyugatnak most már valamiféle mankóra van szüksége. De milyenre?

A fent leírt okok, különösképpen a tehetetlenség és az identitásvesztés, a végső bukás okai lehetnek. A lecsúszás biztosan felveti, hogy a mostani rendszert, tehát a képviseletei demokráciát, a lényegében szabályozatlan piacgazdaságot és a multikulturalizmus felé törekvő liberális államot felváltsa valami más. Ez a más legvalószínűbben valamiféle cezarizmus lehet.

Ha ez a váltás most következik be és a Nyugat rátalál, vagy kitermeli azokat a karizmatikus vezetőket, akik képesek a fragmentált társadalmakat összefogni, és ezek a vezetők a tehetetlenség helyett valamiféle irányt képesek mutatni, akkor ez a cezarizmus egy hosszan kinyúló, lassú lecsengésű aranykorrá változtathatja a XXI. századi Nyugat történetét.

Ha az uralomforma változása csak soká, egy végső összeomlás előtt álló civilizációban következik be, akkor a cezarizmus véres, erőszakos és pusztító lesz. Akkor a Nyugat haláltusája közben sok népet, államot és emberek százmilliót nyomhatja agyon.

Magyarország 2010-ben és most 2014-ben is példát mutatott, hogy a széteső társadalmat össze lehet fogni, és ez az összefogott társadalom, ha kissé dülöngélve, kissé bizonytalanul is, de képes egy irányba mozdulni. A magyar példa működőképessége, jövője, hogy képes-e kibontakozni és Magyarországot sikeres országgá tenni, nem csak a magyarság megmaradása miatt fontos.

Egy sikeres példa felmutatása most fontosabb minden ideológiai, csoport-, vagy egyéni érdeknél. Túlzásnak és fellengzősségnek tűnik, pedig nem az. Ezen is múlhat a Nyugati civilizáció sorsa.

Csorja Gergely