vissza a főoldalra

 2014.09.26. 

In memoriam Csurka István

Németóra

–Esszé dokumentumokból, drámai elemekkel–

A Német Könyvkiadók és Könyvterjesztők 1998. évi Békedíját Martin Walser, a híres és méltán becsült író kapta. Az 1927-es születésű és számos próza, dráma és esszékötet után eddigre már nagy értékű kitüntetésekkel elhalmozott Walser e díjának átvételekor a frankfurti Pál-templomban, ahol egyébként ezeket a díjkiosztó ünnepélyeket tartani szokták, nemcsak német, hanem európai szemmel nézve is korszakalkotó jelentőségű beszédet mondott. A közmegbecsülésnek örvendő író, aki számos művében elemezte a saját és a nemzedéke s az egész németség viszonyát a holokauszt és Auschwitz kérdéseihez, elég bátornak mutatkozott ahhoz, hogy ezen ünnepi alkalommal ne csupán az ezekre a történelmi tényekre való emlékezés új nyelve és a személyesség bensőségessége mellett álljon ki, hanem a médiák és a holokausztipar által a németekre kényszerített üres öngyalázás, a borzalom képeinek öncélú mutogatása ellen, azaz Auschwitz „eszközzé tétele” ellen is szót emeljen. Walser ezzel parazsat gyűjtött a fejére.

A vita még ma is tart. Az írót éltetik és vádolják. Bűne: felszakította a zsilipet, s ezzel leveszi az öngyalázás kényszerét a németekről, teret enged a szélsőjobbnak, amely nem akar emlékezni és elhárítja, sőt tagadja a felelősséget. Érdeme: végre ki merte mondani, hogy a németek mai nemzedékére rá van kényszerítve a bűntudat, a birodalmi bűnösség felszínessége és ez ma már érdektelenségbe fullad. Cenzúra és elnyomás lesz belőle. A német embernek minduntalan igazolnia kell magát.

Martin Walser azt mondta, kénytelen elfordítani a fejét, ha az ezredik Auschwitz-filmet, a számára már obszcén borzalmat mutatják a televízióban. Mert ez már csak eszköz, a kézbentartás eszköze. És ráadásul hatástalan, elszokványosodott, üres. A díjkiosztó ünnepségen felszólaló volt német államelnök, Richard von Weizsäcker lényegében egyetértett az íróval, csupán azt a félelmét fejezte ki, hogy a témának ez a felszabadítása vajon nem emeli-e ki az egész kérdést az „ellenőrzés alól”. Erre viszont számos értelmiségi csoport hördült fel: miféle ellenőrzésről beszél a teológus exelnök? Mi áll ellenőrzés alatt Németországban? Különösen ami szellemi?

A vitába nyomban belekapcsolódtak a zsidók. Megszólalt Bubis Ignatz, a stuttgarti főrabbi, a Németországi Zsidó Hitközségek Központi Tanácsának elnöke, sőt Ari Primor, Izrael németországi nagykövete levelet intézett Martin Walserhez, méghozzá igen éles hangon. Végül is a dolgok odáig fejlődtek vagy inkább fajultak, hogy Martin Walsernak minden húzódozása ellenére le kellett ülnie egy asztalhoz Bubissal. A beszélgetést a Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ) teljes terjedelmében közölte.

Így akarva-akaratlanul egy eleven dráma állt elő, amelyben érzelmek és gondolatok csapnak össze. Nemesen mérsékelt indulatok, gőgök, fölény és őszinteség, élő felelősségtudat kavarog – és végül valami kiderül. Ezt legpontosabban és ugyanakkor leginkább árulkodóan maga Ignatz Bubis bökte ki, amikor a Der Spiegel riporterei utolérték Izraelben, ahová a német államelnököt kísérte el.

A riporter a németek iránt támasztott jóvátételi követelésekről faggatta. Bubis így válaszolt: „…És ami a jóvátételi követeléseket illeti, ez nem határidők kérdése. Van a történetnek erkölcsi oldala. A Volkswagen a Rolling Stones turnéját állítólag 35 millió márkával szponzorálta, az egykori kényszermunkásoknak pedig csak 20 milliót ajánlott fel, és ezt is vonakodva… Meg tudom önöknek mondani, mikor lesz végre a jóvátételnek és a róla folytatott vitáknak: 2030 körül, amikor már a legfiatalabb túlélők is meghaltak, amikor már egyetlen túlélő sem lesz, akit még nem kártalanítottak… Németország nem kiálthatja ki egyoldalúan a történelem végét.”

Kétségtelen tehát, hogy a pénzről van szó Schröder, az új szociáldemokrata kancellár is kifejezte, hogy a németek 2000 után már nem szeretnének ezekről a jóvátételi kérdésekről vitatkozni. Sem vitatkozni, sem fizetni.

A vita a nagy lapok irodalmi oldalain zajlik. Mert a nagy dolgok, lám, Németországban is mindig az irodalomban kezdődnek el. A nagy műveltségű szereplők a lelkiismeretekről vitatkoznak emelkedetten. Európa fordulóponthoz érkezett. A történelemnek valóban nincs vége, sőt valami kezdődik benne.

Amit itt most közreadok, dokumentumokra épül, hű fordításokra és élő szereplők írásaira. Csak annyit teszek hozzá a magam gondolataiból és ismereteimből, amennyi a megértéshez kell és ami a magyar vonatkozásokhoz és magyar tanulságokhoz szükséges. A figyelmes olvasó, netán majd a néző előtt – remélem – lezárul egy korszak, a mi életünk egy darabja. A század legnagyobb drámája.

Négyen ülnek az asztalnál. Az írót, Martin Walsert már részben jellemeztük. Elvégezte a regensburgi teológiai főiskolát és később a tübingeni egyetem filozófiai szakát, a Gruppe 47 irodalmi csoport tagjaként kezdte pályáját, és mint ilyen, éppen a német múlt tragikus és gyötrelmes tényeivel való szembenézésben szerzett magának elévülhetetlen érdemeket, s nyilvánvalóan keresztény elkötelezettségű. Vádlottként foglal helyet az asztalnál. Ignatz Bubis a díjkiosztás után „szellemi gyújtogatónak” nevezte, olyannak, aki méltatlanná vált önmagához és a Békedíjhoz. Fentebb idézett izraeli interjújában, valahol Jeruzsálemben lényegében antiszemitának nevezte, mondván: ha nem is „az”, de „az gondolkodik benne”. Walser azonban nem marad vádlott. Méltósága egyre feljebb emelkedik a dráma során. Ő nem a pénzről beszél. Mindössze azoknak a németeknek a szószólója, akik sohasem akarták kikötni magukat a felelősség igájából, de most már úgy érzik, húzták eleget.

Ignatz Bubis, aki rituális fejfedőjében és kihívóként van jelen, nem volt mindig rabbi. Az eperjesi születésű Bubist családjával együtt az egykori Magyarország, a későbbi Csehszlovákia területéről, végeredményben a náci Szlovákiából hurcolták el, s szülei Treblinkában vesztették életüket. Ő tehát eredetileg nem német. Frankfurtban él. Korábban ebben a pezsgő városban volt üzletember. Ingatlannal és telekkel foglalkozott. A vita során egyszer Wasler a szemére is lobbantja, hogy amikor ő mint író már réges-régen belemélyedt a német–zsidó problémába és az ezekből adódó lelkiismereti kérdésekbe, Bubis még üzletelt.

Ez a szemrehányás nyújtja a kitekintés lehetőségét: milyen környezetben zajlik ez a vita? Európában és Németországban kártérítési perek folynak. Az elhurcoltak és az áldozatok nevében kárpótlást követelnek az élve maradottak meg azok, akik már csak elbeszélésből ismerik a történteket, azoktól, akik szintén csak leszármazottai azoknak, akik a bűnöket elkövették. Hogyan lehet a katarzist, a megbánást, a megrendülést pénzre váltani? S vajon nem azért történik-e a hirtelen tiltakozás a túlhabzó Auschwitz-emlegetés ellen, mert akikre ki van róva a kártérítés, nem óhajtanak fizetni? Ezek a rendkívüli durva vádak vannak irodalmias megfogalmazásokba öltöztetve. Ezért élet és drámai ez az ütközés.

Vége van egy korszaknak. A németek mai nemzedéke már nem fogadja el a kollektív megbüntetést. Martin Walser az a német író, aki talán a legtöbbet és leglelkiismeretesebben foglalkozott a kérdéssel, és aki soha egy percig nem hagyott kétséget afelől az évtizedek során, hogy a „megvádoltak” oldalán áll, de osztozik a felelősségben akkor is, ha maga nem követett el bűnt, most azt mondja: elég volt.

Németország ma az Európai Unió anyagi támasza, egymaga többet fizet be a közös kasszába, mint az összes többi. Milyen jogon és milyen erkölcsi elvek szerint akarják ezt a nagy teljesítményű német nemzedéket és a Walserhoz hasonlóan becsületesen gondolkodó értelmiséget állandóan levizsgáztatni demokráciából, nem náci gondolkozásból, miért kellene állandóan fizetniök és ráadásul még magyarázkodniok is? Aki állandóan igazolásokat mutat fel, hogy jó vagy igazi demokrata, és nincsenek tikos antiszemita gondolatai, az nyilvánvalóan nem lehet az. Walser még azt a feltételezést is visszautasítja, hogy őt félreértették. Nem, ő egy új nyelvről beszél.

Új nyelv csak új korszakban születhet meg. Pontosabban az új, megtisztult nyelv szüli meg az új korszakot. Erről szól ez a dráma, amelyet most eligazító magyarázatokkal, lábjegyzetekkel ellátva adunk közre.

Négyen ülnek az asztalnál: Schirrmacher úr, a házigazda, a FAZ egyik tulajdonosa, a közreadó Martin Walser, Ignatz Bubis, a rabbi és Korn úr, Bubis kísérője, zsidó hitközségi ember. Két zsidó és két német. Az erőviszonyok mégis elbillennek, mert Schirrmacher, a házigazda időnként óvatosan besegít Bubisnak, Korn pedig sokszor egészen durván és érthetetlenül ostobán támadja az írót. Mégis évtizedek óta ez az első játszma, amely nem német vereséggel és megadással végződik.

Jövő héten következik: