|
 2014.09.26.
Az
,,Öreg Hölgy'' emlékére -- Máig nem készült el a szabadkai
Népszínház épülete
,, A színház az egyedüli hely, ahol az erényes és a gonosz ember könnyei
összefolynak.'' (Denis Diderot)
Azon a bizonyos májusi reggelen erőgépek zajától
visszhangzott Szabadka központja. Vészjósló robaj volt ez,
aminek nyomában az oly nagyon megszeretett színházépület
falai fájó dübörgéssel, a megbántott lélek morajával
omlottak le tehetetlenül. A sárgára meszelt, itt-ott omladozó
falak, amelyek tövében oly sok szerelem született és hunyt ki,
amelyek rozsdás ereszei alatt száz meg száz gerle költötte ki
fiókáit hosszú évtizedeken át, amelyek nemzedékek
felcseperedésének voltak szemtanúi – sorra rogytak le a pusztító
rombolás hatására.
Az egykori színházépület
olyan volt, mint egy gigantikus vár. Akár a karjai ölelésre táró
édesanya, amikor gyermekét hazavárja. Öreg volt, bölcs és
tiszteletet parancsoló.
2007 májusa. Azon
a reggelen haláltusáját vívta ez a monumentális épület. Az
utána maradó porfelhő még órákig kerengett a városközpont
felett. Megpihenni rátelepedett a Városi Könyvtár épületére,
a Városháza homlokzatára, a szomszédos épületek tetejére.
Most már tudom: egy másfél évszázados épület lelke búcsúzott
akkor, azon a májusi napon némán, hosszasan a helytől, amely bölcsője
és sírhelye is lett egyben…
Az egykori
Szabadkai Népszínház épülete tehát már csak az emlékeinkben
él. A hat korinthoszi oszlop, amely eddig tiszteletet parancsoló
hatalmasságával tartotta az épület homlokzatát, most eltörpül
a mögötte egyre magasabbra növekvő dobozépület előtt. A
hely szelleme, varázsa és kisugárzása azon a bizonyos májusi
napon végleg megszűnt. Helyébe beköltözött a modern kor
szelleme: a fehér, rideg montázsépület pedig mint egy álmából
felkeltett, mogorva óriás emelkedik a város központja fölé.
Nő a barátságtalan, visszataszító épület, és vele együtt
nő az emberek szívében is a vágyakozás az örökre elveszített
Szabadkai Népszínház egykori barátságos, bájos épülete után.
A klasszicista építészet Szabadkára érkezik
Szabadka főterét,
az ősi utak alkotta valamikori ,,hétágú csillag’’ közepét
a hat korinthoszi oszlop mögött elhelyezkedő kétfunkciós épület
uralta. Az 1848-ban ünnepélyesen lehelyezett alapkő helyén szálló
és színház épült Scultéty János (1806-1873) szabadkai építész
terve alapján. Ám az 1848-49-es forradalmi események miatt az
építkezés csak 1854-ben fejeződött be. Az azóta már több
alkalommal is átépített épületet 2007 májusában lebontották,
hogy helyébe egy modern, ún. dobozszínház kerüljön, amely több
ezer négyzetméternyi alapterületével a városban élő három
nagy nemzeti közösség – a magyar, a szerb és a horvát –
színházkultúrának egyaránt helyet adjon.
Az épület nem színháznak
épült. A Pest Szálló épülete volt ez, amelyben a színházterem
csupán egy kísérő szerepet töltött be. Itt vándorszíntársulatok
játszottak, hiszen Szabadkának még saját színtársulata sem
volt egészen 1945-ig. Itt tartott vendégelőadásokat például
a Pesti, a Szegedi és a Szerb Nemzeti Színház társulata is.
Az épületet az
idő múlásával folyamatosan átépítették. Szinte minden évben
alakítottak rajta valamit, arrébbtoltak egy-egy falat,
befalaztak néhány ajtót stb. Mindezek a változtatások a minél
jobb kihasználhatóság érdekében történtek.
Felújítani vagy lebontani?
A színházépület
tehát használhatatlan állapotba került. Életveszélyessé
nyilvánították, ezért a város vezetőségének döntenie
kellett: felújítja, átépíti, vagy egyszerűen kiköltözteti
a színházat az épületből. Ez utóbbi meglehetősen merész vállalkozásnak
bizonyult. Ismervén a mindenkori belgrádi kormány állásfoglalását,
a színház kiköltöztetése egyenlő lett volna a szabadkai színjátszás
végleges megszüntetésével. Megszületett tehát a döntés: a
Szabadkai Népszínház épületét lebontják, helyébe egy új
színházépület kerül Radivoj Dinulović belgrádi építészmérnök
tervei alapján.
A Községközi Műemlékvédelmi
Intézet szakemberei szerint az egyetlen ésszerű megoldás az
lett volna, ha egy új helyszínen felépítetett épületbe költözik
be a színház. A hosszas megbeszélések során egy teljesen új
helyszínen felépült színházépületben is gondolkodtak. Erre
a legalkalmasabbnak a Zsinagóga tér bizonyult volna, ahol a most
is működő tejpiac és a mellette sorakozó régi épületsor
lebontásával, és az oda épülő új színházzal, illetve egy
széles sétálóutca kiépítésével kitolhatták volna a város
központját, nagyobb teret adva ezáltal a város szívében zajló
kulturális és egyéb eseményeknek. A régi épületet felújították
volna, és azt új tartalmakkal tölthették volna meg. Az
mindenki számára világos volt, hogy a régi épület nem elégíti
ki a három színtársulat igényeit, a színházterem, amelyet
1926-ban moziteremmé alakítottak át, nem alkalmas színpadi előadások
megtartására. Ugyanakkor azzal is tisztában volt mindenki, hogy
egy új épület felépítése, a színház átköltöztetése a
szabadkai színjátszás megsemmisítését jelentené.
Mindemellett természetesen a régi épületet is fel kellett
volna újítani, amit a balkáni háború eredményeként az országra,
ezen belül Szabadkára nehezedő gazdasági helyzet nem tett
volna lehetővé. Megszületett a döntés: az egykori színházépületet
lebontják, majd a helyébe egy teljesen új épület kerül,
amely sokkal tágasabb, funkcionálisabb.
A homlokzat marad
A műemlékvédőknek
jutott a szerep, hogy az épület homlokzatát, az azt tartó hat
korinthoszi oszlopot és a lépcsőt megtartsák, restaurálják.
Meghatározták az új épület magasságát, amely nem haladhatja
meg a 22 métert, de a kinézetére – a védelem alatt álló részeken
kívül – nem gyakorolhattak hatást. Az új épület semmiben
sem hasonlít majd az egykorira, mint ahogy a valamikori Scultéty-féle
színházépület is végleg eltűnt az 1926-os újjáépítés
során.
Ebben az országban mindent lehet…
A legtöbb
szabadkai polgárnak nagyon fájt, amikor lebontották az épületet.
Több százan kísérték figyelemmel, könnyeikkel küszködve,
hogyan lesz a fölfelszínnel egyenlő a hőn szeretett sárga épület,
Szabadka szimbóluma. Hónapokig nem tudtak napirendre térni a történtek
felett, és noha tőlük soha senki nem kérdezte meg, mit is
jelentetett számukra a Szabadkai Népszínház épülete, vagy
hogy az épület lebontása mellett, vagy ellene szavaztak volna,
most elmondják: szerintük az egész épületet restaurálni
kellett volna és nem lebontani. Felelőtlen és önző magatartásnak
tartják azt, hogy a városközpontot, ezt a védett magot
egyetlen határozattal megfosztották egy olyan építészeti
remektől, mint a színház épülete. Az itt élőket minden
alkalommal elvarázsolta maga az építmény, az ott uralkodó kedélyvilág.
Olyan szakrális hangulat volt ez, mint amilyet az ember egy szentélybe
való belépéskor érez. Kiváltképpen az előcsarnok hagyott
ilyen mély benyomást a közönségben. De ilyen varázslatosak
voltak a vörös szőnyeggel borított lépcsők, a bársonyülések,
a hatalmas, súlyos színpadi függöny. Az egész épület a 19.
század építészeti hangulatát követte. Ez hatott minden színházkedvelőre,
és ezáltal egy teljesen más világba csöppentek minden egyes
előadás során. A színháznak pedig pontosan ez a legfontosabb
küldetése: egy más világot megnyitni a színházlátogató előtt,
aki nem csupán az események szemlélőjének, de néha a részesének
is érezheti magát.
A rombolás évei
Aztán jöttek a
szabadkai Népszínház számára kegyetlen évek: lassan, de
biztosan leépítették az épületet, és vele együtt
megfosztották a szabadkai és környékbeli színházimádókat a
színjátszás varázsától. Idő közben kiütött a háború, a
színészek is szétszéledtek a szélrózsa minden irányába, és
így maradt el a közönség is a Szabadkai Népszínháztól.
Sajnos, nem sokan emelhettek szót
a színházépület lebontása ellen, hiszen ez már valahol egy
eldöntött tény volt. Hiába ellenezte a bontást nyilvánosan
is több olyan szaktekintély, mint Jadranka Damjanov szabadkai származású
művészettörténész, aki Zágrábban a Művészet Tanszéken
tanított hosszú időn keresztül, vagy Klain Rudolf neves építész,
aki Budapesten kívül Japánban is tanított, akinek a nevét már
nem csupán Európában, de szinte az egész világon ismerik.
Ezeknek az embereknek a véleményét is meg kellett volna
hallgatni, de sajnos, erre sem került sor.
Az új épület,
ha elkészül végre és megfelelő szakemberek dolgoznak majd
ott, továbbra is vonzani fogja a színházszerető közönséget.
Ám félő, hogy azt a varázslatos hangulatot, amellyel a régi
épület rendelkezett, már nem tudja visszaadni. Itt elsősorban
a város arculatáról, hangulatáról van szó, amiről Szabadka
oly könnyen felismerhető és szerethető volt mindig is. Sokan
idős hölgyhöz hasonlították, aki a bájával szinte elvarázsolt
mindenkit maga körül. Ettől fosztották meg a várost, és attól
a lehetőségtől, hogy polgárai továbbra is büszkén nézhessenek
fel a valamikori Népszínház patinás épületére. Arra az épületre,
amely egyike volt az Osztrák-Magyar Monarchia területén létező
két korabeli klasszicista színházépületnek. A szabadkaiak számára
ez az építészeti remekmű lebontása olyan volt, mintha egy
darabot szakítottak volna ki a lelkükből. Talán éppen ez döbbentette
rá őket arra, hogy itt, ebben az országban mindent meg lehet
tenni, akár évszázados épületeket lerombolni...
Máig színházépület nélkül
A színház építési
munkálatainak költségét a köztársasági és a tartományi
kormány 45-45 százalékos arányban biztosítja majd, míg a
fennmaradó 10 százalék előteremtését Szabadka város önkormányzata
vállalta magára. A beruházás Szerbia egyik legjelentősebb építészeti
projektuma, amelynek értéke eléri a 23 millió eurót. És bár
a megígért pénzösszeg hiányában a munkálatok 2008 második
felében, mintegy fél éven át szüneteltek, 2009 januárjában
– miután újabb 185 millió dinár érkezett a szabadkai önkormányzat
bankszámlájára – folytatódhatott a színház építése. A
bontást követő számos nyilatkozat és ígéret szerint az épületnek
2012-ben már fogadnia kellett volna a látogatókat, és
nem csupán a színházkedvelő közönséget, hanem a komolyzene
kedvelőit is. Az új épületben ugyanis a több színházterem
mellett egy hangverseny- és egy bálterem is helyet kap majd. Ám
ez nem történt meg. Most 2014-et írunk. Máris két évet késik
–a folytonos pénzhiány és az illetékes állami szervek érdektelensége
miatt – Vajdaság egyik legfontosabb kulturális intézményének
az újjáépítése.
Rencsényi
Hajnal Elvira, a délvidéki Hét Nap újságíró-szerkesztője
|
