|
2015.04.03.
A barátság napja
Ha már a Visztula
és a Duna, vagyis a lengyel és a magyar föld oltalma alatt
jelenik meg ez az írás, akkor kiemelt jelentőségű, hogy a két
nép testvériségének szép kifejeződése a lengyel–magyar
barátság napja, melyet minden évben március 23-án tartunk. Ez
az újabb keletű ünnep sajnos még nem ágyazódott be a
tudatunkba, a nagyobb népszerűséghez el kell telnie néhány évnek.
Éppenséggel nem könnyű széles körben ismertté tenni, hiszen
manapság már mindennek van külön napja az évben, és az
emberek belefásultak a sok kampányba. A fogmosás napja, az
anyanyelv napja, a bűncselekmények áldozatainak napja, az
epilepszia napja… Voltaképpen mind fontos és nemes ügy (bár
az akciónapok kilométeres listáján akad néhány nevetséges
butaság is), de annyi van belőlük, hogy egész egyszerűen képtelenség
fejben tartani a dátumokat. Például a lengyel–magyar barátság
napja szomszédságában, március 22-én az ivóvíz napja
szerepel a kalendáriumban – márpedig ennél életbevágóbb ügy
bizony kevés akad. Most döbbenek rá, hogy az ivóvíz napja
remekül illeszkedik a lengyel–magyar barátsághoz, amennyiben
a Visztula és a Duna: lám csak, sikerült csinos keretbe
foglalni ezt a bekezdést…
Valóban újabb
keletű ünnepről van szó, hiszen március 23-át 2007-ben nyilvánították
a lengyel–magyar barátság napjává. E nemes civil kezdeményezés
egy évvel korábban fogant, abból az alkalomból, hogy március
24-én Lech Kaczynski lengyel és Sólyom László magyar államfő
Győrben felavatta a lengyel–magyar barátság első köztéri
emlékművét, stílszerűen a Bem József téren. A civilek
eredeti javaslata szerint március 24-e lett volna a két nép barátságának
törvénybe foglalt napja, amit jómagam roppant méltónak és
igazságosnak tartottam, lévén, hogy az éppen Gábor napja…
Ám a kezdeményezés a két állam bürokráciájának magas
falai között valahol gellert kapott, és 2007. március 12-én a
magyar Országgyűlés március 23-át nyilvánította barátságunk
hivatalos napjává. Négy nappal később a lengyel parlament, a
Szejm is törvénybe iktatta ezt a napot. Természetesen azóta is
reggeltől estig bánkódom amiatt, hogy a névnapom nem hivatalos
ünnep.
Egy szó mint száz:
a lengyel–magyar barátság napját idén kilencedik alkalommal
rendezték meg. Az alapításkor kitalált szabálynak megfelelően
páros években Magyarország, páratlan esztendőkben Lengyelország
egyik városa nyújt otthont a központi rendezvényeknek. Idén
tehát lengyel barátainkon volt a sor, és ők Alsó-Szilézia központját,
Katowicét választották helyszínnek. (Tavaly Eger volt a házigazda.
A helyiek lelkesedése oly magasra csapott, hogy a barátság napjából
egy egész hetet csináltak, március 15-én indítva a koncertek,
kiállítások, megemlékezések sorát.) Katowice a bányászat révén
fontos iparváros – építészetileg nem kimondottan érdekes,
de kulturálisan annál gazdagabb. Az idei ünnep alkalmából is
találkozott egymással a két köztársasági elnök, Bronislaw
Komorowski és Áder János. A hivatalos magyar küldöttség,
melynek tagja volt Ternyák Csaba egri érsek is (a tavalyi helyszínnek
köszönhetően), már március 20-án délután megérkezett a
Katowice-Pyrzowice repülőtérre. A Sziléziai Vajdasági
Hivatalnál Áder Jánost és feleségét a lengyel elnöki pár
fogadta, katonai tiszteletadás mellett. Másnap reggel a székesegyházban
a két államfő is jelen volt azon a szentmisén, melyet közösen
mutatott be a katowicei és az egri érsek. A szertartást követően
az elnökök felavatták idősebb Antall József és Henryk Slawik
emlékművét. E két kiváló embert az kapcsolja össze, hogy
mindketten lengyel menekültek tízezrein segítettek a második
világháború éveiben. Idősebb Antall József szervezte meg
Teleki Pál miniszterelnök megbízásából a hazánkba került több
mint százezer lengyel állampolgár befogadását, elhelyezését.
Az újságíró, szociális munkás, diplomata Henryk Slawik
(1894–1944) pedig a háború során körülbelül harmincezer
lengyel üldözöttet mentett meg a nácik és a szovjetek elől,
vagyis a biztos halálból.
A szombat délben
tartott központi ünnepség után Áder János felkereste
Katowice egyik külső városrészét, Murckit, ahol a második
világháború végórájában két tucat magyar katonát végeztek
ki a nácik. Elnökünk koszorút helyezett el a vértanúk sírjánál.
S hogy végül a barátság napi hivatalos program könnyedebb
pillanatairól is írjak: megmérkőzött egymással a lengyel és
a magyar sakkválogatott. E két csapat meglehetősen jól ismeri
egymást, mivel gyakran találkoznak, és túlnyomórészt a
mieink győznek. A szegény lengyel sakkozóknak nincs túl sok
sikerélményük velünk szemben, de azért újra és újra
asztalhoz ülnek, és ráadásul kedvelnek minket. Ami pedig a
folytatást illeti, Katowice főpolgármestere az államfők
jelenlétében átadta a lengyel–magyar barátság napjának zászlóját
Budapest első kerülete polgármesterének, Nagy Gábor Tamásnak
– jövőre ugyanis a Budavári Önkormányzat lesz a hivatalos házigazda.
Egymás közt vagyunk, így hát bizalmasan elárulhatom Önöknek:
erre a tisztségre Szombathely és Győr városa is pályázott.
Ők majd 2018-ban vagy 2020-ban vigasztalódhatnak.
Néhány héttel
ezelőtt beszámoltam arról, hogy az Ida című lengyel film
nyerte a legjobb nem amerikai alkotásnak járó Oscar-díjat. S bár
e film az elmúlt hónapokban sikert sikerre halmozott a nyugati
fesztiválokon, Lengyelországban keményen támadják. Két héttel
ezelőtt megígértem, hogy előadom a részleteket – íme, most
megteszem. A támadások alapja az a tény, hogy a film főhőse
egy fiatal apáca, aki szerzetesi fogadalomtétele előtt
megtudja: valójában zsidó születésű, és szüleit egy
lengyel parasztember gyilkolta meg a második világháború idején.
A lengyel közvélemény azt nehezményezi, hogy a filmben nem
szerepelnek németek, és semmilyen utalás sincs arra, hogy a
hitleri Németország megszállta Lengyelországot. Az alkotás nyíltan
beszél a „lengyel nép antiszemitizmusáról”, ám egyetlen
szó sem esik azokról a lengyel keresztényekről, akik életük
kockáztatásával segítették a zsidókat. És persze az a tény
is elsikkad, hogy a koncentrációs táborokban a zsidó foglyok
mellett katolikusok százezreit is elpusztították. A
Rzeczpospolita című napilap szerzője, Michal Szuldrzynski rámutat:
„Az a nyugati néző, aki úgy ül be a filmre, hogy nem tud
Lengyelország német megszállásáról és Hitler törvényeiről,
bármiféle magyarázat nélkül azt látja, hogy a lengyelek megölték
a zsidókat.” A lengyel Rágalmazásellenes Liga nyílt levélben
felszólította a film rendezőjét, Pawel Pawlikowskit, hogy
mentse fel a lengyel népet az antiszemitizmus vádja alól.
Kezdeményezésükhöz már ötvenezer aláíró csatlakozott. Ám
a rendező erre csak annyit válaszolt: az Idát nem történelmi
filmnek szánta.
Zsille Gábor
|
