vissza a főoldalra

 2015.04.03. 

Csurka István: A közvélemény megzavarása új módszerekkel

1933-ban egy José Antonio nevű spanyol szerző tollából született ez a mai helyzetünket is pontosan leíró mondat: „A liberális állam gazdasági rabszolgaságot kínál nekünk, azt mondva a munkásoknak: szabadon dolgozhattok, ahogy akartok, senki sem kényszerít benneteket meghatározott feltételek elfogadására. Mivel mi vagyunk a gazdagok, a nekünk tetsző feltételeket kínáljuk számotokra, mint szabad állampolgárok nem vagytok kötelesek elfogadni ezeket, de szegény állampolgárok lévén, ha nem fogadjátok el őket, éhen haltok, természetesen a legteljesebb liberális méltóságtól övezve.”

A közvélemény megnyerésére, illetve a hatalom megszerzésére és megtartására az egész XX. század során és még ma is, a XXI. század első évtizedében két egymással szembenálló módszer alakult ki. Az egyik a nemzetközi, a sokkal inkább győztes és uralkodó liberális és bolsevik típusú, és a konzervatív, keresztény, sokszor erőszakra is építő, de építést és rendet teremtő nemzeti elvű módszer. Az első, abból kiindulva, hogy a francia forradalom konventjében a jakobinusok baloldalt foglaltak helyet baloldalinak, a másikat, a nemzeti-konzervatívat és fasisztát vagy nemzetiszocialistát jobboldalinak nevezték el, de ennek a jobb–bal felosztásnak ma már alig van tartalma.

Európában s különösen Nyugat-Európában a XX. század során többnyire baloldali, liberális, szociáldemokrata kormányok alakultak, s ezt csak az angol toryk konzervatív elnevezésű, de a liberalizmust és versenyt, a piac mindenhatóságát elismerő uralmai színezték át. Majd a húszas években jött Mussolini Olaszországban és 1933-ban Hitler Németországban, miközben Sztalin bolsevizmusa megvetette a lábát a kontinens legnagyobb országában. Kegyetlen diktatúráját a Nyugat baloldalinak minősítette. Gyilkolhatott akármennyit, emberirtása mégis élvezhette a Nyugat hallgatólagos vagy nyílt rokonszenvét. Azért, mert a Nyugat ugyan látta a bolsevista rendszer kegyetlenségét, de elfogadhatónak tartotta azzal szemben, amit felváltott, az alapvetően vallásos, ortodox cárizmussal szemben.

A döntő elem a Nyugat két zsarnokság közötti választásában mégsem ez volt, hanem Hitler nyílt antiszemitizmusa, szemben Sztalin elfojtott, lappangó zsidógyűlöletével, amely időnként zsidó bolsevikok elleni perekben és kivégzésekben csúcsosodott ki. Hitler antiszemitizmusát a Nyugat bankárai, s az egyre erősödő amerikai zsidó lobbi nem fogadhatta el. Roosevelt elnök zsidó tanácsadói hatására már a háború előtt vak németgyűlölő lett. Hitler aztán a bajokat azzal tetézte, hogy Németországot kiszakította a hitel–pénz rendszeréből, a weimari köztársaság végtelen nyomorúsága után szociális kiegyenlítődést teremtett, munkát adott mindenkinek és egy szerény, nagyobb különbségek nélküli szinten minden dolgozó számára szavatolta a tisztességes megélhetést. A nemzetiszocializmus a háború előtt fegyverkezésbe és építésbe fogott és a tömegek rokonszenvét élvezte. Ezzel szemben a cárizmusban a zsarnoki elem fokozatosan halványodott a civilizációs fejlődés következményeként, a bolsevizmusban viszont állandósult a nyomor, a hiány és ennek következtében fokozódott a terror és végül az őrületig hajszolódott. Csúcspontját éppen a háború után érte el, amikor a győzelem éppenséggel könnyítéseket és demokratikus reformokat tett volna lehetővé. Ugyanakkor a német nácizmusban, a koncentrációs táborokban és a megszállásokban a kegyetlenség, az emberek éheztetése a háborús helyzet kedvezőtlenségének, az általános anyag- és élelemhiánynak és a bombázásoknak is volt a következménye.

A Nyugatnak erre a kétféleképpen zsarnoki embertelenségre is kettős válasza született: a németekét megtorolta, rendszerüket az iparszerű népirtás vádjával illette és az egész német népet, s részben a magyart is kollektív bűnösségben marasztalta el, rengeteg államférfit, katonát, közreműködőt kivégzett, elítélt, másokat menekülésre kényszerített és még évtizedek múlva is előkapart bujkálókat vagy ártatlanokat. A bolsevista emberkínzás belülről fakadó kegyetlenségére és nagyságrendekkel több áldozatára szóbeli elítélés ugyan született Nyugaton, de érdemi, jogi és politikai elítélés, kiközösítés nem, részben természetesen a szovjethatalom roppant katonai erejének respektálása következtében.

Amikor a magyar Országgyűlés az MSZP és a volt SZDSZ szavazataival meghozta a holokauszt tagadását tiltó törvényt, s egyszersmind elvetette a Fidesz javaslatát, amely ezt a kommunizmus bűneinek tagadására is vonatkoztatni akarta, mindezt minden történelmi elemzés nélkül tette. Úgy tett, mintha ez magától értetődő dolog volna, mondjuk a konvergenciaprogram része, avagy a Nyugathoz való felzárkózás egyik eleme. Holott még ez sem igaz, mert az unió 25 tagállamából mindössze hétben van elfogadva hasonló törvény. Így állt elő az a visszás helyzet, hogy miközben a szovjet munkatáborokban idestova 300 ezer ártatlan magyar veszett oda a majdnem egymillió elhurcoltból, a Gulágok létezését bárki tagadhatja, sőt a magyarságot, mint háborúvesztes nemzetet olyanként is feltüntetheti, mint amelyik megérdemelte ezt a népirtást. A holokauszt tagadása, miután a törvényt kihirdették – ha kihirdetik – bűncselekménnyé válik, anélkül azonban, hogy a szükséges történelmi mérlegelés megtörtént volna.

Senki nem tette fel a kérdést, miért kell nekünk ez a törvény? Van-e értelme valamely történelmi esemény elismerését vagy tagadását törvénybe foglalni? Van-e értelme az emberi gondolkodásra, a történelmi kérdésfeltevésre – a kérdésfeltevés a gondolkodás egyik alapeleme – ilyen béklyót tenni? Mi a törvény célja és eredménye? Alkalmas-e arra, aminek állítólag szánják, azaz a vészkorszak visszatérésének a megakadályozására? Szabad-e egy demokráciában cenzúratörvényt hozni? Avagy pedig ez a törvény nem a vészkorszak visszatérésének a megakadályozásáról szól, nem az emlékezet megtisztítását szolgálja, hanem aktuálpolitikai céljai vannak és a fennálló balliberális hatalom játékterét akarja megnövelni még az után is, amikor már kétségkívül megbukott?

A végrehajtás módja ebbe az irányba mutat. De ismételten elvezet a Nyugat részrehajlásához. A tisztánlátást nagymértékben akadályozó kettős mérce újbóli alkalmazásáról van szó. Nemcsak a magyar törvényhozás felemásságát jelenti, nemcsak magyar mulasztás, hanem a Nyugat kétszínű magatartásának a következménye is. Ezenfelül van benne jó adag amerikai és izraeli kvázi utasítás, elvárás, amely politikai érdekből és a tisztánlátás megzavarása céljából abszolutizálni rendeli a holokausztot, miközben Palesztinában történik, ami történik. Minden más nagy tömegű népirtást relativizálni, hogy a mítosz fenntartásán alapuló világrend életideje meghosszabbíttathassék. Akár egy percre is. Egymással összevonva, egyes nacionalizmusok harcainak betudva, ezek a nagy népirtások el kell hogy törpüljenek a holokauszt mögött, mert a pénzhatalomnak ez az érdeke. Ezt kívánja az USA világhatalmi érdeke, amelyben az Izraelnek nyújtott százszázalékos támogatás és biztosítás is benne foglaltatik.

Most pedig különösen fontos ez a fegyelmező eszköz, mert a liberális piacgazdaság összeroppanó-félben van és az USA mint a demokrácia letéteményese, halványodik. Európát most egy olyan demokrácia keretei közé kell szorítani, amely ugyan korlátozott demokrácia, de ezt a korlátozást az egyes nemzetek önként veszik magukra. Időhúzás céljából és a megbukott liberalizmus és a megbukott liberális piacgazdaság életidejének elnyújtása, legalább részben való fenntartása céljából. Tehát fegyelmezni kell ezeket az európai népeket, különösen a perifériák népeit, hogy a kizsákmányolásukat – a külföldi tőke állami segítséggel történő pénz- és erőforrás kiemeléseit – még folytatni lehessen. Ezért lett a Gyurcsány–Bajnai-kormány utolsó törvénye ez a törvény. Egy gesztus és egyben egy kétségbeesett S.O.S. is. Ez a magyar kormány megint jó tanuló és alázatos szolga akar lenni, mert veszélyben van a Fittelina uszoda, Gyurcsány házi uszodája, a Wallis Rt, az off-shore cégek sora, a pénz, a hatalom. Hátha megesik Szekeresen Netanjahu szíve, és ide is elküld egy-két teniszcipős gyilkost, akik vagy elteszik láb alól a hatalom várományosait, vagy lehetetlenné teszik az új kormány működését.

Ezért tehát csak a zűrzavar fokozására alkalmas ez a törvény. Nincsenek történelmi vonatkozásai, csak aktuális vonatkozásai vannak. Védelme alá helyez, vagy próbál helyezni néhány sáros embert, akiknek privatizációs, korrupciós, tolvaj tevékenysége miatt, meakulpázva kellene jajgatnia, de így lehetőséget kap a visszatámadásra. Zsidónak és áldozatnak minősíti magát. Ugyanakkor félrevonulásra int másokat, akik látva látják, hogy politikai ellenfelüket a holokauszttagadást tiltó törvény ugyan nem védi, de ha a kezükben maradt liberális sajtó netán mégis előáll egy ilyen váddal, akkor neki, az elszámoltatásra törekvőnek bizony baja lehet. A számon kérő szándékot antiszemitizmusra formálhatják. Váddá.

A vádtól való félelem független az elkövetettektől. A vádtól, mint világméretű fenyegetéstől a magyar nemzeti, keresztény középosztály családjai öröklötten félnek. Már régen nem él az a nagyszülő vagy dédszülő, akit egy mondatért, egy gesztusért ártatlanul meghurcoltak, s már talán az a szülő sem, kinek az élete kétszeres, háromszoros küzdelem volt a tanulásért, a megélhetésért, a méltó élet megteremtéséért – már csak a zsigeri félelem él. Mert a mítosz korszaka hosszú volt és kegyetlen. Nép-, nemzet- és keresztényellenes, és természetesen fonódott össze a kedvezményezett bolsevizmus korával, s amikor a bolsevista uralom már látszólag megszűnt, akkor paktumot erőszakoltak ki a nemzeti oldal megválasztottjaival és meghosszabbították nemcsak a mítosz korszakát, hanem a bolsevizmusét is.

Bajnaiék holokauszttagadási törvénye tehát aktuálpolitikai törvény. Nemzetközi támogatást koldulnak vele és a szokásos talmudista áttételekkel büntethetetlenséget próbálnak kieszközölni a privatizáció holokausztereinek. Annyit már sikerült elérni, hogy Demszky annyi bűn után a helyén van és Szekeres is, miközben tábornokai közül már legalább egy szűk szakasznyi ül. Nem elhanyagolható sikerük az is, hogy a Fidesz csak a kommunizmus bűneire való hivatkozással mert tartózkodni a törvény ellen és nem merte kihívni a nyugati és a belső liberális sajtó haragját maga ellen, azt mondva, hogy menjetek a fenébe ezzel a törvénnyel, ez egy életellenes, cenzúratörvény, amely akarjátok, nem akarjátok a bolsevizmus továbbélését biztosítja. A választások előtt ez a megfontolás méltányolható, de kétségtelenül a liberális oldal sikere. A kérdés zsákutcába van terelve. Nincs kimondva az igazság az elnyomó rendszer bolsevista jellegéről, nemzet-, nép- és keresztényirtásairól, hanem éppenséggel demokratikus vívmányként van feltüntetve egy cenzúratörvény, amelynek csak kisebb hibái vannak. Nem hamisság és életellenesség az egész, amely egy szűk réteg, egy haszonélvező réteg túlélését szolgálja?

Megnehezíti a magyar kibontakozást.

Még visszásabb, ha azt is megnézzük, kik szorgalmazták ezt a törvényt, és mit tesznek közben. Bajnaiék és Gyurcsányék titkosszolgálatokkal és az általuk irányított sajtó segítségével eközben felhoznak, népszerűsítenek egy tulajdonképpen holokauszt tagadással hírbe hozott pártot. A Jobbikot holokauszttagadásig menő veszélynek kikiáltva cigányellenesként növelik fel, miközben vezetőinek nagy része zsidó és megbízott személye valamelyik szervezetnek. Azt a helyzetet használják ki, amelyet ők teremtettek: a nélkülözők egyre szélesedő rétegében fokozódó ellenszenv burjánzik a könnyen élő felső tízezer ellen, akiknek nagy része zsidó. Amikor tehát ennek az ellenszenvnek, elégedetlenségnek a megfogalmazóit mint szélsőségest bírálja az a liberális sajtó, amely minden nap hírt ad a növekedésükről, a sikeresdégükről, amikor cigányellenségük, holokauszttagadásuk miatt bírálja, de nem fenyegeti őket, akkor csak a zűrzavart növeli és a tisztánlátást teszi lehetetlenné a különben is tájékozatlanságban hagyott népben. Haragot gerjeszt mindenki iránt, aki felül van vagy felül látszik lenni. De hogy még zavarosabb legyen a kép, ma már hírek terjengenek Jobbikos vezetők letartóztatásáról, s ezt a kormány számlájára kell írni azóta, hogy Bajnai megtette az ajánlatot a búcsúbeszédében a Fidesznek a Jobbik elleni összefogásra, a nagykoalícióra. Egy-két bűnelkövető Jobbikos vezető elkapása azonban ma már csak olaj a tűzre. Holokauszttagadás, Jobbik tagadás – ma már egyre megy.

Vigyáznunk kell, hogy megnyerve a választást, ne maradjunk benne kötésig a liberális demokrácia zsarnoki korában.