|
 2015.04.10.
A krisztusi élet útját járjuk
A hét első
napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna
kiment a sírhoz. Észrevette, hogy a követ elmozdították a sírtól.
Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit
kedvelt Jézus, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból,
s nem tudni, hova tették.” Péter és a másik tanítvány
elindult és a sírhoz sietett. Mind a ketten futottak. De a másik
tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz.
Benézett, s látta a gyolcsot, de nem ment be. Nem sokkal később
Péter is odaért, bement a sírba és ő is látta az otthagyott
gyolcsot meg a kendőt, amellyel a fejét befödték. Ez nem a
gyolcs közt volt, hanem külön összehajtva más helyen. Most már
a másik tanítvány is bement, aki először ért oda a sírhoz.
Látta és hitt. Eddig ugyanis nem értették az Írást, amely
szerint föl kellett támadnia a halálból. (Jn 20,1–9)
A leírás szerint Mária Magdolna megelőzi az apostolokat.
Nagyobb az ő hite. Az apostolok letargiában vannak. Elöl szalad
János, utána Péter. Az apostolok tanúságtételén nyugszik a
feltámadásba vetett keresztény hit. Mit láttak?
Eddig az
apostolokat sokkolta a nagypéntek. Szétszaladtak. Meg is volt rá
az okuk. Rátették mindenüket, egész életüket egy ügyre,
erre a Jézusra, akit Krisztusnak mondanak. Látták közelről az
életét, szokásait, emberi megnyilatkozásait, mindennapjait,
tanítását hallgatták. Aki távol van, arról könnyű a jót
elhinni, hiszen messziről nem tapasztalhatók életének, személyiségének
zavarai. Ebben az esetben ilyesmiről szó sincs. Nyitott könyv
volt előttük Jézus élete. Látták, hogy nagy hatású próféta.
Ezzel szemben ott a kereszthalál. Ott a megcsúfoltatás, az elítélés,
a keresztút, és a szomorú vég. Ott vannak a megaláztatások:
Másokat megmentett, de magát nem tudja megmenteni. Ha Izrael királya,
szálljon le most a keresztről, akkor hiszünk neki. Az Istenben
bízott, szabadítsa meg most, ha akarja ő. Hisz azt mondta, hogy
Isten fia vagyok.” (Mt 27,42,43) – Te, aki lerontod az Isten
templomát és három nap alatt felépíted azt, szabadítsd meg
magadat. Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről. (Mt 27,40)
Az evangélisták fenékig ürítik a keserűség poharát, amikor
beszámolnak Jézus haláláról és annak körülményeiről. Nem
is lenne mivel előjönniük, az emberek elé állniuk, ha csak
annyit tudnak, amennyit a tapasztalat nyújt nekik. Nincs mivel
dicsekedniük. Egy bitófán végzett ember hitvány halála nem
lehet téma, nem támaszt alá semmit, nem igazol semmit. Éles a
kontraszt, sötét a háttér. Semmi sem érthető a továbbiakban
a Jézus-jelenségből, a keresztény mozgalomból, a krisztusi
tanítás elterjedéséből a feltámadás ténye nélkül.
A történelem
folyamán ez a meggyőződés – hogy Jézus Krisztus feltámadásával
legyőzte a halált – erősítette a keresztény közösséget a
kísértések és a próbatételek idejére. Ez adott minap erőt
a huszonegy Líbiában brutálisan lefejezett egyiptomi kereszténynek,
hogy emelt fővel, Jézus szent nevének segítségül hívásával
fogadják kivégzésüket. Ennek a lelkiségnek emberformáló
ereje volt, és van ma is. Elmondhatjuk mindnyájan: bárcsak
engem is alakítana, bárcsak hagynám, hogy alakítson, erősítsen
ez a lelkiség engem is!
Végigtekintve
személyes életünk megpróbáltatásain, a szörnyű magányosság
próbatételein, csalódásain, közösségeink, családunk, egyházunk,
hazánk szenvedésein, azt kell megállapítanunk, hogy a
krisztusi élet útját járjuk, s a Golgota felé menve
rogyadoznak lépteink. De sosem adjuk fel! Számtalanszor
megtapasztalt gyarlóságaink ellenére minden nap újból és újból
erőt merítünk a feltámadás hitéből, felszívjuk magunkat,
nem engedjük, hogy rogyadozó lábunk letérjen a szeretet, az önzetlenül
vállalt áldozatok szűk és keservesnek látszó útjáról.
Krisztus feltámadása adjon erőt minden újrakezdéshez!
Reisz Pál OFM, a
sümegi ferences kolostor házfőnöke
|
