|
 2015.04.17.
Kispesti Helikon 20
Jubileumi kiállítás a Nagy Balogh János Kiállítóteremben
Kispest képzőművészeti
élete mindig is mozgalmas volt. Ha Nagy Balogh Jánostól, a kitűnő
festőtől húzzuk meg az értékbefogadó – az értéket körülkerítő
– vonalat, ugyan az évtizedek alatt változott a helyzet – újabb
és újabb nemzedékek nőttek föl –, de az igényesség
megmaradt. Különböző formációk és csoportosulások éltették,
táplálták a lángot. A rendszerváltozás után alakult, immár
húszéves Kispesti Helikon Kulturális Egyesület ezt a munkát
folytatja. Mi több, az élőnél élőbb elevenséggel arra tesz
hitet, hogy a „külső rész” is gazdagíthatja a nagy egészet,
ha az alkotóközösség komolyan veszi magát, hiszen a helyi színben
is ott az egyetemes iránti vágy.
A tárlaton végigpillantva
azonnal látni, hogy nem „elkalandozó” részek, külső kerületek
magamutogatásáról van szó, hanem értékes beszámolóról. A
huszonnyolc művész huszonnyolc karaktert takar. Elsőbben a műfaji
változatosság tűnik a szemünkbe, a textil kivételével szinte
minden műfaj képviselteti magát. Szám szerint a festészet és
a grafika viszi a prímet, de a szobrászat, a fotó-, a kerámia-
és az üvegművészet, s nem utolsósorban a tűzzománc a kisebb
kollekció ellenére is áll a talpán. Magyarán, mindenik önkifejezői
bátorsággal és nyíltsággal bizonyítja, hogy a modernségben
megcsillanó erőnek és derűnek erősek a gyökerei. Erősek,
mert nemegyszer a múltban, a hagyományban landolnak.
A műfaji változatosságon
kívül a többféle irányzat ugyancsak említésre méltó.
Nikmond Beáta elementáris tömbélménye mellett – Szobor XI.
(fa), Szobor XX. (bazalt) – ott Takács Szilvia konstruktív
plasztikája (Római házikó, 2010), Kristóf Lajos élethű
portréja (Sanyi bácsi – 2013), Duffek Tivadar groteszkségében
fullánkos szoboregyütteséről (Spirál a promenádhoz – 2014)
nem is beszélve. Mindez megtetézve Haraszty István „festőileg”
modern síkplasztikájának eleganciájával (Számjelek; Rugócok
– 2012).
A festészetet
tekintve szintén nem az irányzatosság az értékkijelölő
szempont, hanem a művekben rejlő erő, vagyis az esztétikum. Két
kifejezésmódjában látszólag egymástól távoli alkotás is
nem mindennapi élményt nyújthat, ha a művész az önmagára
kirótt feladatot teljesíti. Skoda Éva „festői” gouache-ai
– a Krisztus kereszthalálát és szenvedését megidéző
kartonok (Radnóti emlékére; Erőltetett menet) – noha távol
állnak Haraszty Zsófia színélményt reveláló konstruktív
olaj-vásznától (Foltjaink – 2008), az expresszív lendület fájdalma
is és a szerkezeten belüli motívumok fegyelmezett nyugalma is
hatással van a nézőre. Zálogh Sándort eddig grafikusként
tartottam számon, öröm volt látni, hogy karakteres groteszkjét
átfordítva az ecsetre, minő leleménnyel ad hírül egy természetélményt
(Destruktív énekóra – 2014) Horváth Tamás félelmet keltő
akrilja (Mélyvíz – 2015) szociográfiai tanulmánynak sem
utolsó.
A grafikai arzenál
szintén nem szűkölködik kifejezőerőben. Ruttkay Sándor
finom krétarajzai álomszépek (Don Quijote; Öreg komédiás)
– a vonal szürreális erdőben barangol. Páll Csaba vegyes
technikájú tablója (Titkos adalékok I–II. – 2014) az
invenciózus rajztudást a felületrészek síkból való kifordításával
meg is emeli. Míg Schlosser Kornélia kultúrélményt (is) közvetítő
barangolása, épp a faágak szecessziós táncával, különleges
szépségforrás (Hazafelé a múzeumból – 2015, v. t.), addig
Molnár Kriszta a konstruktív rendezettségű világban (A pillér
– 2012; Fel – 2015 – mindkettő akvarell), Mazalin Natália
pedig a faktúrán átsejlő réteg villódzásában hisz.
Bereczky Ildikó tusrajzain a figurák addig-addig állnak saját
– szeretett? féltett? – tükrük előtt, amíg rá nem jönnek:
groteszk lényük (kár a tiltakozás!) valahol párhuzamos a torz
világgal (Az utolsó; Történelem-tanárnő).
Ahogyan a föntiekből
Nikmond Beáta, Haraszty István, Skoda Éva, Páll Csaba és
Ruttkay Sándor kiemelkedik, éppúgy húzóerő – húzóerő és
példa – az iparművészek között Fajka János. Rekeszzománc
képei hihetetlen mesélőkedvvel, a néprajzi jelleget helyi értékké
forgatva (Wekerlei majális – 2012 ), illetve a jelmezes én-bujkálást
farsangi kivirulássá téve (Emberek maszkok mögött – 2012)
vallanak arról a lassan kiveszőfélben lévő közösségi örömről,
amely nem csupán a játszónak ad méltóságot, ám környezetének
is. Hernádi Paula tűzzománca (Épülés – 2014) a konstruktív
rendre való vágyódást égeti belénk. Lach Sándor portréja
(Elfeledett emlék) nemcsak a vágyódó arc megmutatásával
leleményes, hanem az anyagok – korrodált vaslemez és üveg
– kombinálásával ugyancsak.
A legexkluzívabb
építmény alighanem Raj Csaba kapu-tornya (Az addig megtett út
– 1994–2014, fa, tükör, papír, v. t.). A Biblia szimbólumrendszere
tág értelmezéstartományt nyit, de nemcsak ezért. Az épített,
egy kissé a világmodell változására ösztönző kapuk valahol
a harmónia szépségét juttatják eszünkbe – a nyílt és a zárt
terek külön is kiemelik a „szobor” fenségét. Tényi
Sarolta kerámia portré-hármasa (Stratégiák I– III. –
2015) fullánkos bírálata az önmaga határait nem ismerő
felfuvalkodottságnak. Janisch Kornélia egyszerűségében
kellemes dísztárgyakat tett az asztalunkra (Tűztál; Mohatál
– égetett samott).
Homoki Anikó üvegszobrai
(Megkövült emlékek I–III.) átszellemültek, a rétegek közötti
fényjátékkal szépek. Soltész Melinda szabadon fúvott,
foncsorozott, csiszolt nonfiguratív üvegszobra (Free blowing
no.1) szintén ebbe a tartományba sorolható. Egészen különös
hatást kelt kintről is és bentről is Thomai Ioannidou üvegajtóra
épített installációja (Gondolatok tengerkék tetraéderre –
2014–2015). Míves, exkluzív munka.
A fotót különösképpen
meghatározza eszközrendszere és az azon keresztül látott világ
mint művészi credo. Varga László Patakja (2015) jóval túlmegy
a természetfotón – egyszerűségében drámai. A Doboz nyuszi
6-tal mi mást akart volna a művész, mint megnevettetni. Nyitrai
Ferenc digitális fotói (Ipari táj – 2005; Végállomás –
2014) döbbenetes szociográfiai tanulmányok, míg Horváth Péter
bravúros szerkezetű (3x3) tablóján az én-kettőző játék én-sokszorozóvá
nő (Átjáró 9. – 2012). Németh Róbert mennyezeten lévő fényjátéka
– Cím nélkül – különös.
Szakolczay Lajos
|
