Függetlenség

2015.04.17.

A bécsi szocialisták Úrnapján gúnyolódó ellenkörmenetet rendeztek

Bangha Béla: Az oltár fényében

Ebben a könyvben az Oltáriszentség Szentírásos alapon történő csodálatos okfejtése, kibontása tárul az olvasó elé. Mindez Bangha Béla gördülékeny, tiszta, szép megfogalmazásában, kérdések feltevésével és azokra adott válaszokkal megsegítve az olvasót a világosabb megértésben. A könyv 1938-ban jelent meg, ezért egyes részei az akkori kor aktualitásaival foglalkoznak. Érdekes ezeket a részeket is elolvasni, hiszen például a protestáns teológia 1938-ig átlátható okfejtéseit átgondolva (melyek ma már túlhaladottak), óhatatlanul felmerül a gondolat, hogy talán ez, illetve az ezekhez hasonló tanulmányok megjelentetése lehetett az egyik oka, illetve alapja a mai igen nagy mérvű hitehagyásnak Nyugat-Európában – és talán hazánkban is. Ugyanígy a templom építészeti, liturgikus kérdéseivel foglalkozó fejezetben a kornak megfelelő elemzéssel találkozunk, de úgy tűnik, hogy az író által lefektetett gondolatok, ha nem aktuálisak is a maguk külsőséget érintő, formai vonatkozásában, de mindenképpen átgondolásra és megfontolásra érdemesek a mai templom és szentmise dolgainak alakításában. Az Egyház üldözését ma is tapasztaljuk, ha nem is a könyvben említett példák szintjén, de a maguk igen kifinomult és durvább módján ma is megjelenik ez a kérdés nem csak a muszlim világ határán – ahol egyes szélsőséges csoportok az átlagosnál gyakrabban támadnak keresztényekre –, hanem a maga módján itt, Európában is. Az üldözőkkel szemben a mai világban a tanúságtétel mellett a bölcs óvatosságra is nagy szükségünk van.

„Az Eucharisztia, vagyis az Oltáriszentség a hívő katolikus szemében: minden. Krisztus maga, amint a kenyér és bor színe alatt köztünk jelen van az oltáron. Ami nagyot és hatalmasat, kedveset és megrázót ez a szó mond: Krisztus, azt tartalmazza számunkra közeli és eleven valóságban az Eucharisztia” – írta Bangha páter könyve előszavában. Szerinte soha ember ilyen magasat ki nem találhatott, ilyen merészet ki nem gondolhatott volna, mint amit a megtestesült örök Szeretet eszelt ki azért, hogyha nem is láthatólag, de érezhetően, ha nem is foghatóan, de a hit által elérhetően közöttünk maradjon, a golgotai áldozatot jelképesen és valóságosan mindig újra megelevenítse, s az Isten bennünk lakásának táplálék alakjában új formát és bizonyságot adjon. A katolikus hívő lelkület épp ezért már az apostolok és az apostoli atyák kora óta megrendült tisztelettel, hódolattal és hálával vette körül az oltár misztériumát. Magának a szentség szerzőjének példájára „hálaadásnak”, Eucharisztiának tekinti a szent áldozatot s a csodálatos jelenlétet magát. Valóban, az első érzület, amellyel az Oltáriszentség szerzéséért az Istennek tartozunk, a hála, az „eucharisztia”. De a tevékeny, tanulékony, az Oltár titkaiba behatolni igyekvő eucharisztia. Ez a könyv azt célozza, hogy a titkok titkát annyira, amennyire lehet, az érdeklődő előtt feltárja. Hogy a legszebb és legszentebb keresztény misztériumot felmutassa azok előtt, akik annak hittani és erkölcsi tartalmával, szellemi és társadalmi hatásaival megismerkedni akarnak. Ezért veszi szemügyre az Oltáriszentségnek először a hitvédelmi alapjait, majd egyéb kisugárzásait. Az egész mű csokor akar lenni az eucharisztikus Krisztus oltára előtt a budapesti Eucharisztikus Világkongresszus alkalmával. De olyan csokor, amelynek illatát magukba is szívják azok a magyar katolikusok, akik e fölséges titok mellett nem óhajtanak vakok és süketek gyanánt érzéketlenül továbbmenni.

Sokszor felvetődik a kérdés, hogy lehet-e hinni az Oltáriszentségben. A kétkedők azt mondják: Az utolsó vacsorán Jézus talán csak emlékjelül törte meg a kenyeret, és nyújtotta a kelyhet. A kenyér s a bor az Úr áldozatának csupán jelképe, de semmiképp sem Krisztusnak valóságos teste és valóságos vére. Ezt már csak a túlzó népi áhítat fantáziája gondolta így hozzá, s a római Egyház dogmatizáló, elmerevítő, betűn rágódó sablonossága foglalta hivatalos hitcikkelybe. A kenyér s a bor az úri szent vacsorán is megmarad kenyérnek és bornak; márpedig a kenyeret és bort imádni merő bálványozás. Így beszél a racionalista kételkedés, melyet egyes felekezetek magukévá tettek. Bangha Béla leírja, hogy a bécsi szocialisták a kételkedés helyébe a gúnyt és gyűlöletet állították, s odáig mentek, hogy Úrnapján (az Oltáriszentség ünnepén) gúnyolódó ellenkörmenetet rendeztek, s ez alkalommal káromló feliratokat hurcoltak körül, amelyek az Oltáriszentség hitét nevetségessé igyekeztek tenni. „Ne imádjatok lisztpépet!” (eine Mehlpappe) – hangzott az egyik körülhordozott felírás. Csakugyan – gondolhatta akárhány felvilágosodott, hitevesztett elvtárs –, de naiv hiszékenyek is ezek a katolikusok! Lisztpépből készült ostyát imádnak! Az Istenük – kenyérdarab! Mekkora kerékbetörése az emberi értelemnek, mily mélyre süllyedése a vallási babonának, mily vakmerősége a papi ámításnak: bálványként imádtatni egy ostyadarabot, egy kehelynyi bort! Vegyelemezzétek azt a kenyeret és bort a konszekráció után – kiáltott fel egy nagyszájú vitázó –, és meg fogjátok látni, hogy bíz az bor és kenyér, nem pedig vér, hús, csont és hasonlók! Nem veszik észre, hogy mi hivők is azt valljuk, hogy a kenyér s a bor színei, látszatai, külsőleg érzékelhető tulajdonságai az Oltáriszentségben is megmaradnak. Mi, hivők is ismerjük a kémiát, és tudjuk, hogy vegyelemzés, gyomorba szállás, megfagyás stb. esetén teljes mértékben érvényesülnek a kenyér és bor színein a fizikai és kémiai törvények. Eszünk ágában sincs azt mondani, hogy a kenyér s a bor színei megszűnnek, vagy hogy a jelenlevő Jézus fizikailag és kémiailag bármily módon megfogható, bármily értelemben érzékelhető volna. Egészen másról van szó az Oltáriszentség tanában. Arról van szó, hogy ha Jézus Isten, akkor mindenható. Akkor tehát csodát is művelhet. Ha Jézus halottakat támaszthatott, ha vakokat és leprásokat gyógyíthatott, ha évezredekbe előreláthatott, ha halálából feltámadhatott – mindezt a hívő keresztény nem vonja kétségbe –, akkor megművelheti azt a csodát is, hogy láthatatlanul, kenyér és bor színébe rejtőzve itt maradhat a közelünkben. Arról van szó, hogy Jézus szeretett és nagyon szeretett minket – ki kételkednék ebben? – s akkor egészen megfelel az ő hozzánk való nagy jó voltának, hogy szeretetének találékonysága oly csodálatos eszközt gondolt ki, amellyel mindennél jobban megbizonyíthatja ezt a hozzánk való végtelen jóságát, és amellyel mibennünk is leghatásosabban indítja életre a hitet s a viszontsze retetet. Arról van szó, hogy Jézus az egész emberiség Megváltója, nemcsak azoké, akik megváltói keresztáldozatának bemutatásán a Golgota hegyén fizikailag jelen voltak, s ezért módot keresett és talált arra is, miként tegye világmegváltó keresztáldozatát azok számára is valamiképpen jelenvalóvá és közvetlenül hatóvá, akik későbbi századok folyamán fognak élni, s akik szintén sóvárognak az ő megváltói kegyelmei után. Az Oltáriszentség lélektana hívő szempontból a legmagasztosabb, legcsodálatosabb, de egyben legésszerűbb is. Aki szeret valakit, az közel szeret lenni ahhoz, akit szeret; emlékjelet kíván adni neki, amely szeretetének tárgyát őreá emlékezteti; aki végtelenül szeret valakit, az a szíve vérével, öntestével is szeretné táplálni, védeni, erősíteni szeretete tárgyát, és főleg ég a vágytól, hogy újra és újra áldozzon érte, felajánlja, feláldozza magát azok üdvéért, akik drágák neki. Van ebben valami különös? Valami lélektanellenes? Valami értelmetlenség? Pedig aki ezt megérti, annak az Oltáriszentség titok ugyan, de magasabb szempontból mégis tökéletesen érthető, fenséges, magasztos értelmű tan. „Az Isten a szeretet” – mondja a Szentírás. Ez a szó és Jézus szava: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mintha valaki életét adja barátaiért” – sehol oly fölséges, tökéletes és maradéktalan beteljesülést nem talál, mint az Oltáriszentségben.

Itt csak az a kérdés: az, aki e csodát megművelhette, meg akarta-e művelni valóban? Az a Jézus, aki az utolsó vacsorán a kenyeret s a bort „Ez az én testem” s „Ez az én vérem” szóval nyújtotta tanítványainak, csakugyan mint az ő valóságos testét és vérét nyújtotta-e, avagy csak mint szép emlékképet és kegyeletes szimbólumot? S amikor azt mondta, hogy „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”: azt akarta-e, hogy ne csak az apostolok maguk, hanem majdan az Egyház papjai is átváltoztassák a kenyeret s a bort Jézus testévé és vérévé a világ végezetéig? Ez hát a nagy kérdés. Az egyetlen perdöntő probléma. Ha Jézus csakugyan ezt akarta, akkor hívő keresztény ember nem kételkedhetik többé az Oltáriszentség tanában. Mert ha Isten szólt, akármennyire csodás, rendkívüli, szokatlan, foghatatlan és érzékfeletti az, amit mond, csak igazságot mondhatott. Aki halottakat támaszthatott, aki egy világot teremthetett, annak hatóképességét nem lehet a mi parányi érzéki tapasztalatvilágunk szűk méretei közé szorítani, annak mindenhatóságát nincs jogunk a saját korlátozottságaink és törpe tehetetlenségünk skáláján méricskélni. Kicsinyes elképzelése az Istennek, ha azt hisszük, hogy ő nagyot, szokatlant, emberi mértékkel nem mérhetőt nem tehet, hogy nem lehetnek egészen más útjai és gondolatai, mint nekünk, törpe embereknek. Az, hogy valami emberfölötti, csodás és magasztos, még nem jelenti, hogy Isten erejét is fölülmúlja. „Ami az embereknél lehetetlen, Istennél lehetséges” (Lk 18,27), mondta maga Jézus. Az ő szava igazság és élet. Csak az a kérdés: szólt-e hát s mit mondott, és szavainak mi az értelme? Az alábbiakban erre a kérdésre kell a tárgyilagos választ megkeresnünk.

Szerencsére nem kell a sötétben tapogatódznunk. Alig van a keresztény kinyilatkoztatásnak még egy pontja, amelyre oly verőfényes világosságot derítene Jézus Krisztus szava, mint az Oltáriszentség tanítására. Aki az Üdvözítőnek erre vonatkozó kijelentéseit elfogulatlanul vizsgálja, lehetetlen kibújnia a kategorikus, feltétlen és félremagyarázhatatlan állítás ereje alól, amely ezekben a kijelentésekben megnyilatkozik. Az Üdvözítő olyan határozott egyértelműséggel, oly kétséget nem tűrő nyomatékkal hangoztatja az Oltáriszentség tanát: a saját valóságos jelenlétét a megszentelt kenyér és bor színe alatt, hogy éppen emiatt kétezer éven keresztül alig akadt eretnekség, amely ezen a hitigazságon kételkedni merészelt volna. Csak a valdusok, albiak, wyclifiták és husziták kezdték a valóságos jelenlétet tagadni, de ezzel a tagadással egyedül is maradtak a kereszténységben. Még az első hitújítók is vallották a valóságos jelenlétet az Oltáriszentségben (így nevezetesen Luther Márton), és csak Zwingli befolyása alatt inogtak meg ebben a hitükben. Luther Márton ezt írja a strasbourgiaknak: „Nem tagadhatom, és nem is tagadom, hogyha Karlstadt vagy bárki más öt évvel ezelőtt meg tudott volna győzni arról, hogy a szentségben nincs más mint kenyér és bor, nagy jótéteményt tett volna velem. Ugyanis nagy gondok közt forgattam magam is ezt a kérdést, és minden erőmből megkíséreltem kibontakozni belőle, és megszabadulni tőle, mert jól tudtam, hogy ezen a ponton különösen nagy bajt okozhatnék a pápaságnak. Azonban fogva érzem magam; nincs menekvés; mert az evangélium szövege nagyon is világos és szembeszökő, úgyhogy nem lehet egykönnyen megdönteni.” Zwingli volt az, aki az utolsó vacsorai igékben először vélt csak jelképi, szimbolikus jelenlétet felfedezhetni. Kálvin szerint Jézus a kenyér s bor színe alatt úgy hat, mintha jelen volna. Az anglikánok ma is ingadoznak a valóságos jelenlét hite s a merőben szimbolikus értelmezés között; nagyon sokan közülük ma is hisznek az Oltáriszentségben, míg mások többé-kevésbé racionalisztikus magyarázatokat keresnek. A különböző görög nem egyesült egyházak azonban, valamint a katolikus egyháztól már az első századok során elszakadt vallási csoportok (pl. a nesztoriánusok) valamennyien kivétel nélkül éppúgy hiszik Jézus jelenlétét az Oltáriszentségben, mint mi, katolikusok.

Végül beszéljünk a szerzőről. Ma már közhelynek számít, hogy az elmúlt rendszer a számára nemkívánatos személyeket az agyonhallgatás nagyon hatékony eszközével likvidálta a szellemi életből. Az agyonhallgatottak táborát főként a két világháború közötti „keresztény-nemzeti kurzus” jeles képviselői alkotják, akik között minden bizonnyal rangos helyet foglal el Bangha Béla jezsuita atya, vagy csak egyszerűen „a páter”, ahogy sokan hívták. Akkori népszerűségét a mai popsztárokéhoz vagy politikusokéhoz lehetne hasonlítani, és tekintetbe véve, hogy ez a népszerűség történelmi jelentőségével egyenes arányban állt, megdöbbentő, hogy fél évszázaddal halála után már szinte senki sem ismeri. Tudjuk, hogy az elmúlt rendszerben a pártállami cenzúra miatt lehetetlen volt a Horthy-korszak objektív kutatása, ezért érthető, hogy az „aki nem akar hazudni, inkább ne is írjon” elv alapján nem születhettek igényes és hiteles tényfeltáró munkák. Bangha Béla értékelésének még ma is van egy jelentős akadálya, nevezetesen azok a vádak, amelyekkel ellenfelei már életében is illették. Halála után a történelmi konstelláció, a háború, majd a kommunizmus időszaka ezen hangok felerősödésének és elterjedésének kedvezett, következésképpen nem meglepő, hogy az érdekvédelem teljes hiányában ma már részint a katolikus oldal is osztja ezeket a vádakat. A marxista propaganda tipikusnak mondható jellemzése például az 1959-ben megjelent Új Magyar Lexikonban olvasható: „Bangha Béla páter (1880–1940) hírhedt jezsuita, az 1919-i ellenforradalom gyűlölködő agitátora, a Horthy-fasizmust támogató katolikus klérus irányítása alatt működő Központi Sajtóvállalat egyik megalapítója”. Voltak persze kissé durvább méltatások is: „Bangha páter […] a legfélelmesebb és legförtelmesebb gonosztevők közül való. Ez a papi ruhába bújt vadállat a legféktelenebb felekezeti uszító és sok-sok gyilkosság értelmi szerzője. Vezére volt annak a hordának, amelyik végigpusztított Magyarországon, halomra ölve az ártatlan szegény munkásembereket és zsidókat.” Ma már tudjuk, hogy mindez hazugság. Ám azt is észre kell venni, hogy még mindig vannak olyan katolikus papok, akik felszisszennek, mikor meghallják Bangha, Prohászka vagy Mindszenty nevét. Emlékeztetem az olvasókat, hogy mikor 2012. december 21-én Esztergomban nagyszabású konferencia keretén belül bejelentették, hogy egy orosz alapítvány Mindszentynek szobrot állít Esztergomban, akkor arról az eseményről nem csak az országos napilapok, hanem még az Új Ember és a Katolikus Rádió sem tudósított. Kint volt a helyi tévé és rádió. A Magyar Fórum két újságírója viszont részt vett a konferencián, s megírták: A „Békességszerzők és béke” Orosz Föderáció Alapítványa megkövette Mindszenty József hercegprímást a rajta ejtett brutális kegyetlen sérelmek miatt, és posztumusz I. Sándor cár díjjal tüntette ki. Ezen sem árt elgondolkozni…

Az erkölcsi értékek fogyása, a hitehagyás ma talán még nagyobb mértékben sújtja a társadalmat – erősen a médiának köszönhetően – világszerte, mint a könyv megírása idején. Ezért is ajánljuk a jezsuita páter gondolatait minden keresztény, jó akaratú embernek.

(Az 1938-as Világkongresszus 75. évfordulójára megrendezett Váci Egyházmegyei Eucharisztikus Kongresszus alkalmából készült kiadványt a Stella Maris Alapítvány adta ki 2013-ban.)

M.A.