2015.04.17.

MEGJELENT A HAVI MAGYAR FÓRUM ÁPRILISI SZÁMA!

A tartalomból:

ÉVFORDULÓ

115 éve született Szabó Lőrinc pályaképe

Költői és műfordítói életműve a magyar líra ritka kivételes teljesítménye, amelyben a műalkotás nemcsak valamely történeti jelen idő eseményeinek átélése, emberi és társadalmi igények bejelentése, hanem a létezés egészében való jelenlét átgondolásának poétikai alkalma. Cusanus napjainkban sokat idézett, Vas István által már a századközépen versbe is foglalt meghatározása Szabó Lőrincre igencsak érvényes, a költőre és a magánemberre egyként: „coincidentia oppositorum” („ellentétek keresztezési pontja”). Ugyanezen a költő Tao te king című, 1931-ben írott versének szavaival: „igaz egész csak ellentéteiddel együtt lehetsz”. Szabó Lőrinc verseinek sokak által dicsért formai erőssége: ennek a sokféleségnek az összefogása a kompozícióban. Sokat emlegetett merész poétikai szabálytalanságai: a változtathatatlannak látszó rend szabályain ütött sebek; az üdvözülésért kiáltó szenvedés ziháló jajdulásai. Költői szólamaiban önmaga állításaival és beszédmódjával is állandóan vitatkozóban Gottfried Benn és T. S. Eliot társaként tűnik fel, akiket ő maga is fordított. Verseinek többféle olvasata érvényes lehet, mégis, azt hiszem, a többféle tendenciájú olvasatnak az egyszerre való megjelenítése adhatja a Szabó Lőrinc-i költészet világirodalmilag is érvényes jelentőségét. Ha költői alakját imigyen látom föltűnni, életműve a huszadik századot leginkább reprezentálóak közé tartozhat. Azt a századot szólaltatja meg, amelyben minden következetes törekvés éppen önmaga ellentétére váltott át; ahol a kimondott szó a megfogalmazásba fogás pillanatától máris mást fedez; a tett pedig állandó ellenkezésben él az erkölcscsel; és az ember végső menedéke, a magány is újabb kiszolgáltatottság terepévé lényegül át: „Magányod barlangját kard kutatja át” – írja 1931-ben a Politika című versében. Minden látványosan önmaga ellentéteként is létezik. Egyidejűleg is, utólag szemlélve még inkább. A költő is keresztúton áll, mint évszázadának emberisége.

Szabó Lőrinc prózája – Csurka István előszava

Állócsillag, pontosabban szupernóva mivolta irodalmi körökben, legalábbis addig, ameddig léteztek ilyenek, sohasem volt kétséges. Hatása mégsem volt értékével arányos. Utánzók nem ügettek a nyomában. A vitákban ritkán hivatkoznak rá. Egy iskola sem tartja ősforrásának. Szabó Lőrinc maga van az égben, fénye nem elhalványítja a többiekét, hanem átsugárzik másokba. Az értékvesztések, az egymást követő rendszerváltások korában kézenfekvő volna a rá történő viszonylag kevés hivatkozást és a fiatal költők tartózkodását politikai okokkal magyarázni. Az értékvesztések, az egymást követő rendszerváltások korában kézenfekvő volna a rá történő viszonylag kevés hivatkozást és a fiatal költők tartózkodását politikai okokkal magyarázni. Kétségtelen, hogy évtizedekig kitagadott és megbélyegzett volt. Nem érte utol olyan kegyetlen büntetés, mint Erdélyi Józsefet, de egyik-másik, a háború alatt és előtt írt cikkéért, jobboldalhoz kötődéséért komoly nehézségei támadtak, és egészen addig, amíg Illyés Gyula az olvadás éveiben le nem írta róla, hogy a század legnagyobb költője – talán kihívóan és éppen a túlzással provokálva ki a minimális befogadást, a mindennapi kenyeret – szóba sem lehetett hozni a nevét. Egy költő csak forgalomba kerülve szívódhat fel a nemzeti tudatba. De nem mindegy, hogy milyen állapotában kezdődik el a befogadás művelete. Akad, akinek mielőtt valóban kialakult volna, sikerül belőnie magát és aztán már igazi arcát sohasem sikerül elfogadtatnia; van, akinek egy könyvvel sikerül a könyvtárnyi művesek közt helyet kapnia. De akit a maga zenitjén tesznek félre, annak alig van esélye a megillető hely elfoglalására. Szabó Lőrinc mindent tudott és minden eszköze birtokában volt, amikor elhallgattatták és a róla való beszédet is megtiltották.

Kétezer évvel ezelőtt

Fantasztikus reális riport egy porrá

lett világról, amely kultúránk őse volt

Szabadságomat utazással töltöttem. Hat hétig jártam a hegyeket; hátizsákom volt az éléskamrám, párnám az éjszaka, takaróm a csönd. Már napok óta nem láttam embert, mikor egy este váratlanul fény csillant a szemembe. Elhagyott vadászkastély állott előttem; ajtó, ablak tárva-nyitva. Csak egy szobában égett lámpa; az asztalnál zöld ernyős villanylámpa mellett egy öreg ember ült. A haja ősz volt, arca fehér, szoborszerű tudósarc. Bemutatkoztunk egymásnak – (nem értettem a nevét) és ő hellyel kínált meg.

– Különös – szólt az öreg különc -, az újságírók mindenütt rám akadnak. De azért nem haragszom. Hozzászoktam kétezer év óta.

– Kétezer év óta?

– Úgy van!

Egy pillanatra azt hittem, bolonddal van dolgom. De a vén tudós nyugodtan ült karosszékében: látszott, hogy észrevette zavaromat.

– Nem csodálom, hogy zavarban van – folytatta.

– Legutóbb egy franciával beszélgettem: Pierre Louis volt a neve. Az is így bámult. Bolond, tisztára bolond – gondoltam magamban – de mindenesetre mulatságos bolond. – Aztán fennhangon folytattam:

– És hogy csinálta ezt... hogyis mondjam csak... hogy ilyen sokáig él? És mivel foglalkozik?

–Semmivel. Unatkozom. És olvasok. Mindent elolvasok, amit maguk összeírnak. Legjobban az érdekel, ami rólunk szól.

Erdélyi József a ponyván

Erdélyi József, aki, ha munkáit nagyon megválogatják, teljes joggal kelthetett volna forradalmival egyenlő értékű feltűnést a népies szellemű lírában; aki – nem mondom, hogy csodálatraméltó bátorsággal, mert hiszen ösztönszerűen cselekedett – megmentette a népi iskola kompromittált jelenét; aki a maga hajlékony egyszerűségével, mint minden jó, újat is jelent, és éppúgy hozzátartozik Magyarországhoz, mint Budapest mellett a vidék és a falu: Erdélyi József Délibáb és szivárvány címmel kiadta kilenc költeményét, mint legközelebbi verseskötete első füzetét. A kis füzet két verssel a legmagasabb költészetet is gazdagítja: a Gólyaköszöntő-vel és a Vadgesztenyefák-kal; s olyan vékony, hogy sorra vehetjük egyes költeményeit.

Karinthy, a kritika és az alapszabályszerű modernség

Azzal a kritikával kapcsolatban, amelyet a Pandora legutóbbi számában Illés Endre írt Karinthy Frigyes Lepketánc című, meglepően gyenge egyfelvonásosáról, Karinthy, – ez az ötletmozaikmunkában aprózódó, de kiváló tehetség, mely oly könnyedséggel tudja meghódítani a magas elismerést és olcsó népszerűséget, hogy sokszor már mintha maga sem tudná megkülönböztetni magában az elsőrangú direktívákat és tiltásokat – egy hetilapban kijelentette többek közt, hogy egyáltalában nem ellenszenves neki a fiatalok szigorú, bíráló hangja. Megjegyzem azt is, hogy a cikk bevezetése váratlan támadásról beszél, amely Karinthyt egy írócsoport részéről érte, holott sem támadásról, sem váratlanságról nem beszélhetünk, s Illés a maga nevében írt, noha, úgy tapasztalom, nagyon sok Karinthy-hívő véleményét fejezte ki.

Magyar sors és fehér szarvas

Voltak, s lehetnek korok, amikor az írók a múltba néznek, hogy a megtépett és megalázott jelen vigasztalanságában felemelő analógiákat keressenek. A mai korszak, színházi szempontból, nem ilyen. Ma elsősorban a közönség fordul vissza, de nem a történelmi múlt érdekli, inkább csak a saját gyermekévei. Nem analógiát, nem biztatást keres – még a regényben sem nagyon, hát még a szórakozás-kényelmesítő színházban! – hanem csak az emlékeit s olyannak akarja még egyszer látni az életet, amilyennek akkor látta: az erőszakos megfiatalodás vágya ez. S a színház alkalmazkodik. Színpadjainkon évek óta ragyog a békevilág többnyire átdolgozott napfénye, a tunya álmodozásba ringató közelmúlt kellemes szellemidézgetései mellett azonban ritka s többnyire hatástalan a távoli múlt. A jelen, legalább, mint egyetemesség, nem szerepelt színpadjainkon; részletábrázolásai pedig a lelkiség kortalan területén mozogtak vagy egy-egy divatötlet mesterséges problémaságába és a jelentéktelenség egyetemességébe siklottak át. Amikor Zilahy Lajos szembefordul ezzel a veszedelmes és mind mélyebbre gyökerező közízléssel, amikor a ma frissen vérző sebeihez nyúl: darabja, a Fehér szarvas több mint néhány embernek négy felvonásra tagolt története, bár önmagában véve alatta marad némely jelentéktelen, problémátlan, de formakész színpadi történetnek.

Hatezer év múzeumában

Az ember a ragyogó boulevardokról, a rendetlen és tolakodó keleti élet elől, bemenekül ide, az Egyiptomi Múzeumba, meghökken az előcsarnok plafonig meredő négy szobor-kolosszusán, aztán valamilyen szisztémát követve végigsétál a földszint és az emelet négyszögének galériáin és termein, minden intellektusát igyekszik a szemeibe összpontosítani, csak ötperceket tölt egy-egy helyiségben, csak a legfeltűnőbb műremekeket nézi meg, félévezredeket hanyagol el tehetetlen belenyugvással, és fél nap múlva, mikor az időben eljutott körülbelül odáig, ahol a görög-római kor antikvitásai kezdődnének, leroskad a fülledt, fehér palotában egy kőpadra és már sajátmagát is szomorúnak vagy múmiának érzi.

Az irodalom propagandájáról

Kifogásolták, hogy a balatoni íróhét akkor nyílt meg, amikor a nyaralóközönség már hazautazott. A kifogás jogos, ha az írók egyéni és pillanatnyi eredményért dolgoztak. Ha viszont, mint sokan hisszük, az efféle irodalmi propagandaakcióknak másban kell az igazi célját keresni, akkor rögtön mellékessé válik a kifogás, tekintet nélkül arra, hogy igaza van-e, vagy sem. A füredi Anna-bál rendezőinek feltétlenül helyszíni sikerre kell törekedniük; az írói hét azonban nyilván az egész országot és a kort szerette volna háttérnek. És ha így áll a dolog, akkor az a pár száz főnyi hallgatóság, amit a kongresszus a főszezon lezajlása miatt veszített el, semmi ahhoz a sok százezer közönséghez képest, amelyet egyébként most szintén nem sikerült megszereznie a sajtó útján.

Magyar költő 1933-ban

Előadás egy tervezett kongresszus számára

Az orvosság az, hogy nem kell megijedni. A baj pedig, amire az orvosságot ajánlom, az, hogy a költők 1933-ban (s egyébként mindig) túlságosan meg vannak győződve a fontosságukról, a közönség viszont (majdnem mindig) túlságosan meg van győződve az ellenkezőről. Aki úgy gondolkozik, ahogyan a költők nagy része, az rettenetesen téved, és veszélyesen hajlamos arra, hogy ezen a mostani írókongresszuson is újra elsírja mindazt az elégiát, amit már százszor és százszor elsírtak a költők anyagi és szellemi nyomorúságáról. Arról, hogy a világ teljesen mechanizálódik, a lélek munkanélküli sorsra jutott, a politika megöli a gondolat szabadságát, a sport és a könnyű szórakoztatóipar lefoglalja a tömegek maradék érdeklődését, és jövőjüket kikerülhetetlenül egyenruhába bújtatja a kollektív rend valamelyik válfaja, a kommunizmus vagy a fasizmus.

ÉVFORDULÓ

A 100 ÉVE SZÜLETETT CSERES TIBORRA EMLÉKEZÜNK

Bertha Bulcsu: Cseres Tibor

Zuhogó esőben érkeztem Visegrádra. A Kisoroszi átkelőhellyel csaknem szemben megtaláltam a jegenyefákat, melyekhez igazodnom kellett. Az út mellett teherautó vesztegelt. Néhány ember és gyerek nyulakat rakodott. A nyulakat fűzfakosárban hordták az autóhoz. Megszólítottam egy asszonyt: „Cseres Tibor írót keresem…” A fák között fehérlő falusi házra mutatott. A hegy lábánál nyaralók s a gazdálkodók ősi portái békés összevisszaságban váltakoztak. A jegenyék között nekivágtam az író házához kanyarodó útnak. Néhány lépés után megtorpantam. Az utat mély árkok szabdalták fel keresztben, hosszában. Szerencsémre Cseres Tibor észrevett a házból, s gumicsizmásan, köpenyesen elém jött.

Mik ezek, lövészárkok?

– A csöveknek ásták, bevezetik a Duna-vizet… – mondja, miközben a szomszéd kertjén át felbotorkálunk a házig.

A ház hosszúkás, leginkább egy majorsági épületre emlékeztet. Mögötte van még egy kisebb vendégház is, s egy pajta- vagy istállóféle épület. Mindhárom fehér, tiszta, egyszerű. A házak mögött hegyomlás, sziklaüreges szakadék, alattuk és körülöttük nagy kert, legalább nyolcszáz négyszögöl. A kerten túl egy rét, aztán az országút, majd a Duna következik. A kertben sok a szilvafa s a bokros, egyszerű növényzet.

Cseres Tibor dolgozószobájának az ajtaja egyenesen a kertbe nyílik. Az ajtó nagy, kétszárnyú, s a szoba padlózata egy szinten van a kerttel. Nincs lépcső, nincs előtér, semmi, ami elválaszthatná az embert a fáktól, levegőtől, növényzettől. Az ajtó előtti részen a fehér terméskövek hézagaiban kövirózsa és porcsfű duzzad.

Cseres az ajtóban lehúzza a csizmáját, papucsba lép, s közben a növény szétterült ágaira mutogat:

– Tudod, mi ez? Porcsfű… Amit a Péter bácsi is szokott emlegetni. Ez a tő az Alföldről került ide. Parasztnövény. Nézd meg, milyen szívós, erőszakos. Elnyomja a kövirózsát…

Az ajtótól kicsit jobbra nagy szelencebokor tölti be a teret, s odább is fák, bokrok mindenütt.

Cseres Tibor

Sokszoros megtorlás: Vendetta

Volt-e halálos parancs?

Amikor októberben a magyar hadsereg kivonult Bácskából s Malinovszkij marsall parancsnoksága alatt a Vörös Hadsereg átlépte a Tiszát, az oroszok árnyékában, mintegy védelme alatt bevonultak a védtelenül hagyott területekre Tito partizánjai, a Népfelszabadító Hadsereg. Ezek a szerb csapatok azzal a szigorú elhatározással érkeztek Bácskába, hogy „a leghatározottabban kell fellépniök az ötödik hadoszlop, különösen a svábok és a magyarok ellen”. Az ötödik hadoszlop alatt a kivonult „ellenség” hátrahagyott bomlasztó és harcos szervezeteit és tömegeit kell érteni. A Népfelszabadító Nemzeti Bizottság és a Vörös Hadsereg a szükséges együttműködés végett idejében megállapodott egymással. A partizánok kezdettől fogva ismerték véres feladataikat. A katonai közigazgatás bevezetéséről Joszip Broz Tito a következőket mondja: „A Bánát, Bácska és Baranya felszabadulása megköveteli e területeken a helyzet mind gyorsabb normalizálását és a népi demokratikus hatalom normális működésének megteremtését. Azok a rendkívüli körülmények, amelyek között e területek a megszállás idején éltek, valamint annak szükségessége, hogy minél gyorsabban és teljesebben hárítsunk el minden olyan szerencsétlenséget, amelyet népeinknek okoztak a megszállók és az idetelepített idegen elemek, s a gazdaság teljes mobilizálása a népfelszabadító háború minél sikeresebb folytatása érdekében megköveteli, hogy kezdetben minden hatalom a hadsereg kezében legyen.”

Cseres Tibor

A bácskai magyarság fogyasztása

Nincsen adatunk arra, hogy a francia védernyő alatt bevonuló szerb csapatok megszálló műveleteik alkalmával hány bácskai magyart lőttek vagy vertek agyon. Csak azoknak a családoknak emlékezetében élt, míg élt, az elszenvedett halálos sérelem, amelyekben az apa vagy fiúgyermek áldozatul esett. Az elveszített területeken egyebütt is, bár számszerűen sok magyar szenvedett a hatalomváltozásoktól - a maradék magyar állam még a béketárgyalásokra előkészített érvrendszerébe (amelyet egyébként sem vettek figyelembe a békecsináló hatalmak) sem iktatta be azokat az atrocitásokat, amelyek a történelem változásaiba beletörődő délvidéki magyarokat érték. Talán abban a hiszemben, hogy a nemzetközi jogszokás egyébként is számol azzal, hogy a katonai megszállás háborús cselekménynek minősülvén, a hadmozgásnak szükségképpen vannak halálos áldozatai.

NOVELLA

Pósa Zoltán

MENEKÜLÉSTÖREDÉK (III. rész)

Kisregénybetét a szökés és vezeklés című nagyregényből

Alaposan szembesülhettél itt felejtett éndarabkáiddal,

s tényleg darabkákról van szó… Róbert, Csilla és most Judit.

– Kísérteties –mondaná Márta. A tegnapi és a mai szorongás felhői egymásba hömpölyögnek. Képzelt tályog a gyomor helyén, a mai felesek csak kárt csináltak… Jaj, de körkörös ez a tér! Mi a tér? Egyetem tér...Futás!

Barna lihegése csitul. A piszkos, körkörös udvar világos ablakszeme szakállas koponyát villogtat. L alakban összetorkolló szobapáros rövidebb szárában görnyed Szila a sötétsárga íróasztal fölé.

– Szia Zoli –köszön rá a vándorra a szakállas Szila, amint megnyílik a tanszék ajtaja. Házipapucsos zugpiássá szelídült, kissé züllött bölcs gurus hipsterarcán hál’Istennek nyoma sincs a sértődésnek.

– Meddig akarsz Logomér Szegeden maradni ?

– Most már végképp nem tudom –morog Barna.

A szobamelegben fokozódik a becsípettség, a díványon szétfolyik a teste.

– Tudniillik elmarad a holnapi órám, s ha nincs jobb ötleted, akár azonnal fölszállhatunk az ötórás nembutándebreceni közvetlenre… Barna bensője is megváltásként fogadja az ötletet, hirtelen fölszakad a szorongás lepedéke, kellemes pikkelyekre reped.

– Szerintem is, jobb, ha hazamegyünk.

– Oké, gyere kajáljunk. Praktikus találmány a Logomér- Nembután közvetlen járat. Kellemesen megteremti a két város közötti átmenetet. Szelídített rohanásaim szimbóluma –vigyorog Szilágyi-Szilvássy.

– Alaposan meghosszabbítod az otthon és a munkahely közti villamosutat. S mindez belefér egy konszolidált, de a kelletéig hipster életvitel kereteibe… Háromnegyed kilenckor már az ágyban dideregheted ki magadból a csonka, de tömény két napot. Délelőtt ejtőzhetsz paplanod alatt a kék szobában, még nem keresed föl Mártát, nem lehetsz önző, szemináriumi dolgozatot ír, ülepedj le egyedül… Pillavillanás... pilla…

Domokos Kázmér: „A Vörös nem elvtárs”

Ez év első napjainak egyikén Budakeszire telefonáltam. Régen látott ismerőseimet hívtam. Talán 1962-ben találkoztunk utoljára. Most 1999-et írnak. A bemutatkozás jól sikerült, gyorsan egymásra találtunk. Szándékomban áll Laciról írni, de előtte szeretnék Veletek beszélgetni – mondtam. Gyere. A régi barátságra való tekintettel szeretettel várunk, de mi, a lánytestvérei, az 56-ban történtekről és ebben a Laci szerepéről már nem kívánunk nyilatkozni. Régi történet, hadd nyugodjon békében, hangzott a válasz. Elmentem. Beszélgettünk. Nem kellett nyilatkozni. Könnyeztünk és mosolyogtunk, miközben egyre elevenebbé vált a múlt, a történelmi és személyes jellegű egyaránt. Budakeszi, 1956. október 26. Nevezetes nap. A helybéli nemzetőrség a fegyverek begyűjtéséről döntött. Négy-öt fős csapatok indultak végrehajtani a feladatot. Ekkor ütközött össze a közel 10 éves kommunista múlt érdeke a változást óhajtó jelen akaratával. A történelmi tapasztalatok szerint, a mindenkori hatalom elleni lázadás áldozatokat követel és hősöket teremt. Erről tanúskodik ez a Budakeszin történt esemény is. Az ideérkezőket – az átutazókat, a kirándulókat, – ma kétnyelvű helyiségtábla fogadja: Budakeszi, Wudigess. A tábla arról árulkodik, hogy a II. világháború után, 1946-ban, a svábok kitelepítésének időszakában, sokan kényszerültek elhagyni szülőföldjüket.

NYELVMŰVELÉS

A japán nyelv érdekesebb, mint a keresztrejtvényfejtés

Beszélgetés dr. Kállay István jogtörténésszel

Ami a kínai fogalmi jeleket illeti, tudomásom szerint egy művelt kínai 40 000 jelet ismer, de szabad „újat” is kitalálnia. A japán nem ilyen. Mindent tökéletesít, miniatürizál. Ez a nyelvre is igaz talán. A második világháború után elrendelték, hogy összesen 1850 kínai fogalmi jel használható. Ha egy szót, összetett fogalmat leírok, akkor nem találok ki új képi jelet, hanem egymás mellé teszem a megengedett 1850-ből a megfelelőket. Persze, ehhez fantázia kell. Például: töltőtoll-man-nen-hitsu (három kínai fogalmi jel), ami tízezer + év + ecset, azaz nem kell sokáig mártogatni, sokáig (tízezer év) használható. Érdekesebb ez, mint a keresztrejtvényfejtés! És nagyon jó segédeszközök vannak hozzá (szótárak), amelyekben a jeleket kiejtés szerint, vonásszám szerint, sőt egy régi, hagyományos „214 történeti gyök” szerint is meg lehet fejteni.

TANULMÁNY

Dr. Diószegi György Antal:

II. Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelmünk emlékezete Tokajtól Rodostóig

1735-ben, 280 éve hunyt el dicsőséges szabadságharcunk hőse, vezérlő fejedelmünk. Szabadságharca örökre meghatározó értéke a magyar történelmi értéktárnak: államférfiként Magyarország teljes függetlenségét tűzte ki életcéljául, és ennek jegyében is cselekedett egész életében. Nemzeti hősünk kuruc világa művelődéstörténeti értéket is teremtett a kuruc nóták máig ható, hazafiságot és rettenthetetlen bátorságot hordozó volta révén. „Isten az igaz ügyet nem hagyja el!”: II. Rákóczi Ferenc lovassági zászlójának latin nyelvű felirata magyarul ezt üzeni napjaink világának! A szamosszegi és tiszakóródi néphagyományban Rákóczi igazi táltos lovon járt: ezen mondahagyomány szerint a neve is „Táltos” volt, és Rákóczit még a felhők közé is felvitte az Égbe! Magyar életfánk műveltségi öröksége jegyében arra is érdemes gondolnunk, hogy Rákóczi emlékét őrzik azok a fák, melyek a népemlékezet világában élő hagyományt teremtenek napjainkban is a kuruc múlt és a jelen magyarsága között! A hagyomány szerint Bazin tájékán, a csukárdi tölgyek alatt vert tábort Rákóczi serege. Bodrog-Sára település 2 méter magas Rákóczi-fájáról is azt őrizte meg az emlékezet, hogy itt volt Rákóczi tábora. A bihari Déda 15 méter magas vadkörtefája alatt vett búcsút a fejedelem hűséges jobbágyaitól. A hagyomány szerint Máramarosban, az úrmezei határban egy szilfa alatt ebédelt meg utoljára magyar földön Rákóczi: ennek emlékezetére az ottani nép keresztet állított. Gyermekkorom balatoni utazásai során rendre megálltunk édesapámmal és testvéreimmel a Balatonakarattyán lévő Rákóczi-fánál (ezt a hagyományt azóta is folytatjuk feleségemmel és leányunkkal): történelmi erőtér volt ott mindig érezhető, szinte tapintani lehetett vezérlő fejedelmünk kuruc világát. Rákóczi kiváló író is volt: „Vallomások” címet viselő könyve a magyar művelődéstörténet igazi remeke!

Dr. Sebestény Sándor ny. főiskolai docens, országgyűlési szakfőtanácsos

Képviselőválasztás Losoncon

– 1865 –

Az „Osztrák Örökös Császárság” (németül hivatalosan: Erbkaisertum Österreich) legfőbb államvezetésében – I. Ferenc József császár hozzájárulásával –, politikai fordulat kezdődött meg 1865-ben. Anton Schmerling államminiszter (1861. nov. 5. – 1865. július 27.) provizóriumának, átmeneti kormányzati rendszerének fenntartása, több okból tarthatatlanná vált. A gróf legfőbb titkolt célja, az alkotmányos nagynémet egység megteremtése, egyre kilátástalanná vált. A politikai vonalvezetést eddig alapvetően meghatározta az 1861. február 26-án kiadott Februári Pátens és annak kiegészítő melléklete, mely A birodalmi képviseletet illető alaptörvény címet viselte. Az uralkodó célja az összbirodalmi központosítás erősítése volt, ezért a tartománygyűlések fölé egy birodalmi gyűlést (Reichstag) állítottak. Az osztrák birodalom nyugati felében mindez alkotmányos előrelépést jelentett, lehetővé tette a régóta mellőzött parlament összehívását. Ezért tekintették ott tényleges alkotmánynak.

ORSZÁGUNK TÖRTÉNELME

Märle Tamás latin-történelem szakos tanár

Szent István államszervező harcai III.

– Tonuzaba, Keán és a fekete magyarok –

Az ország központosítását már Géza nagyfejedelem megkezdte, erre utalnak azok a feljegyzések, amelyek azt írják, hogy csak véres intézkedések árán tudta fenntartani a belső rendet, azonban arról már kevésbé van tudomásunk, hogy pontosan miben álltak ezek az intézkedések. Géza 972-ben indította el a magyar nép keresztény hitre térítését, amiért bizonyosan sok mindenkivel szembekerült. Szövetségesei közül kevesekről van tudomásunk, Beliud és Kulán tartoztak ide, akiken keresztül feleségül vette Saroltot, továbbá Aba Sámuel őse, a kavar Pata úr. Ellenfeleiről már többet szólnak a krónikák, elsőként a besenyő Tonuzabát végeztette ki feleségével együtt, mivel azok nem voltak hajlandóak megkeresztelkedni, később Tonuzaba rokonai be is hódoltak a fejedelemnek. Géza a tiszántúli dukátusból kiindulva a Duna menti területeket tette meg központjának, és a Közép-Tisza vidékére helyezte az imént említett Patát. Egyre több területet hajtott a maga uralma alá, Szabolcs vezértől elvette Fehérvárat, Veszprém várát pedig megszerezte és odaadta feleségének, Saroltnak. Bulcsú utódait is behódoltatta, elvette tőlük Zalavárt, majd a Dunától északra fekvő területekre is kiterjesztette hatalmát. Erdélyben továbbra is a Gyulák uralkodtak, de néhány sóbánya mindig is az Árpádok kezében volt.

Keresse a Havi Magyar Fórumot az újságárusoknál! Vagy fizessen rá elő!

Előfizetési információ: +36-30-7545-017

info@magyarforum.hu

Az áprilisi Havi Fórumot április 17-én, pénteken 16.30-ig megvásárolhatja a kiadóhivatalban.

Cím: Budapest, IX. kerület, Ráday u. 32. I. emelet. 3. (Ráday utca-Kinizsi utca sarok)