vissza a főoldalra

 2015.04.24. 

Gyermekkoromban nem költő akartam lenni, hanem szent
Barlay Ö. Szabolcs: Kosztolányi Istene

Barlay atya munkájában leírja, hogy Kosztolányi Dezső olyan keresztény magyar légkörben nevelkedett, hogy az egy életre meghatározta sorsát. A kiegyezés után létrejött középosztály elhivatottsága, keresztény és patrióta elkötelezettsége olyan fundamentumot adott a később nagynevű írónak, hogy az elbírt minden terhelést. A nagy kilengések ellenére a föld alatt szerteágazó gyökérzet nem engedte, hogy a törzset kicsavarja, földhöz vágja a vihar. Szülei példás családi életet éltek. Az egész család templomba járt, gyakorolta hitét. Édesapja Szabadkán annak a katolikus gimnáziumnak volt igazgatója, ahol nyolc évig kiváló tanárok nevelték és tanították. Műveltsége a szó eredeti értelmében katolikus, vagyis egyetemes volt. A görög–latin antikvitásba beoltott modern tudományosság iránti nyitottság épp úgy jellemezte ezt az örökséget, mint a katolikus hit s erkölcs ismerete és gyakorlása, valamint az égő, lobogó hazaszeretetet.

Kosztolányi gimnazista kori naplójegyzetei pontosan körülírják a fent elmondottak kereteit és tartalmának mélységeit. Ebből a szempontból érdemes beleolvasunk 15 éves korában írt naplójába. „Napló az Úrnak 1900-i évére. Tehát Isten segítségével fel!”

Nov. 30. Holdtölte. Rettenetes álma volt megint. Azt álmodta, hogy meghalt. Amikor reggel felébredt, imádkozni kezdett. „S ekkor feleszméltem, mekkora a Te hatalmad Isten! A veszélyben mutatod meg magad, ott látlak nagynak! Dicsőség az Úrnak mindörökké”.

Dec. 12. „Most meg arra gondolok, hogy közelebb állok a halálhoz. Nem tudom, mi az ember célja”. Dec. 20. „Közeledik a Karácsony… Jó Istenem, adj nekem is békét, nyugalmat: újítsd fel bennem a hit nem pazar fényű, de szelíd nyájassággal lobogó kis lámpáját, gyújtsd fel bennem a szeretet tüzét”. 1901. jan. 1. „Isten nevében! Igen, a te nevedben kezdem az évet, végtelen alkotóm, Istenem, a te segítségedért esedezem ezen új év küszöbén, mert ki tudna nélküled élni, s ki tudna ellened küzdeni, te vagy az erő, a hatalom, a végtelenség, én por, semmi vagyok, egy lehelet, egy láng, egy időig élő kicsiség… Nem, nem nézek a jövendő vakító szemébe, téged követlek csak. Uram, légy te világító csillagom, mint a négy pásztornak, s vezess el a boldogság honába, s adj ó, szép csillag, hazámnak, Magyarországomnak boldogságot, nagyságot, szabadságot…” Jan. 8. „Osztályomban hány nehézfejű. És ezek is emberek, éppen úgy Isten képére teremtve, mint én… Ne zúgolódj tehát, tehetetlen, büszke szív az Isten ellen, borulj le eléje. S adj hálát, hogy ily gazdagon megajándékozott. Áldott légy, Uram!” Jan. 14. „Apám megölelte az öreg Barnabás bácsit… S nekem oly jól esett látni. Látni, hogy nincs az emberek közt különbség… és a boldogság. Egyformák vagyunk mind, ez tetszik Istennek… az Istent láttam mosolyogni a kis fehér szobában. Az Istent, ki bennünket egyformának teremtett”. Ápr. 1. „A lelki béke nyugalmas szent napja ez. Gyónni voltunk. A vallás annyiban igaz, amennyiben a túlvilági s általunk meg nem érthető tényeket mintegy átülteti a mi gondolkodási módszerünkre, mintegy perszonifikálja, s ezért tehát el kell ismerni a dogmákat, s hozzá szigorúan ragaszkodni kell”.

Hogy ezekben az években milyen hatások érték, és mennyire a keresztény életszemlélet elkötelezettje volt, maga írta le levelében egy asszonynak halála előtti évben: „Én gyermekkoromban nem költő akartam lenni, hanem szent. Sanyargattam magam, böjtöltem, titokban jó tetteket vittem véghez, hogy tessem Istennek”.

Amikor gimnazista korában unokahúga, Ilonka meghalt, annyira magába szállt, hogy pap akart lenni. Külsejében, mozdulataiban volt is valami papos. Ezekben az években lelkivezetője is volt. Megszerette a katolikus szellemet, az egyetemes, az általános, a bölcs és megbocsátó katolicizmust, mely minden emberi lehetőséget magába zár, és minden ajtót nyitva hagy.

Az ember azt gondolná, hogy ilyen kezdet után az elvetett mag szárba szökken, majd virágba borul, hogy meghozza százszoros termését. A tények azonban minderre rácáfoltak. Már érettségi előtt egyre több olyan bölcseleti könyv került a kezébe, mely sorra cáfolta a keresztény világnézet alaptételeit. Amikor felkerült Budapestre és az egyetem bölcsészeti karára iratkozott, teljesen átadta magát a századforduló gondolkodását átalakító szabadelvű eszméknek. Leegyszerűsítve a kérdést, azt mondhatjuk, hogy két egymásnak homlokegyenest ellentmondó szemlélet malomköve között őrlődött kortársaival együtt. Az egyik a homo moralis, a másik a homo aesteticus elveit vallotta magáénak. Kosztolányi Szabadkán a keresztény magyar családok erkölcsi normái szerint élt. Budapesten épp ezt a világnézetet támadta és tiporta sárba a szabadelvű életszemlélet, mely gátlástalanul megengedett mindenkinek mindent. Érthető, hogy az összeütközés óriási belső robbanásokat idézett elő. Otthonról nemes érzékenységet, finom lelkületet hozott magával, aki elérzékenyül mindenen. Hogy milyen változásokon ment keresztül és hova tud zuhanni az ateizmussal kacérkodó homo aesteticus, annak egy szomorú, de a költészet nyelvén remeklésnek mondható példája a bal latorról írt verse. Nietzsche egyre növekvő tábora épp azzal vádolja a kereszténységet, hogy az alázat, az irgalom állandó hangoztatása és megkövetelése miatt az emberek karakterét csorbítja, szolgalelkületűvé deformálja. Ennek szellemében szokatlan dologra vetemedik a fiatal lázadó: szakít az ősi, kétezer éves hagyománnyal, mely meghatódottan szemlélte a jobb lator megrendítő Istenhez fordulását. Helyette tudatosan „zord zivatart kavar”, és a „vasderekú” bal latort dicsőíti, a „szótalan óriást”, aki nem volt hajlandó „nyavalyogva koldulni”.

„Nyílt homlokú bűn, hősi, kemény, igaz,

erényt pirító, tisztakezű gonosz –

te hallgatál kővé meredten,

míg az erény nyavalyogva koldult”.

Íme a nietzschei filozófia tételének variációja egy magyar költő versében.

Aki idáig eljut, előbb-utóbb megcsömörlik önmagától. Mindez nyomon követhető Kosztolányinál is. A huszonéves fiatal titán versei pontos látleletei ennek a metamorfózisnak. Elég hamar ráeszmélt, hogy rossz cserét csinált. Harmónia helyett diszharmónia, kozmosz helyett zűrzavar uralkodott benne. Hova lett az egykori vidámság és kacagás?

„Így senki sem sírt, ahogy én sírok most.

A téli éjbe magam siratom…”

Depresszióba hanyatló melankólia minden rezdülése, és amikor tükörbe néz, megijed önmagától:

„Nem hallanak. Nem látnak. Nem szeretnek.

Magam se szeretem…”

És megszólal a megkerülhetetlen, elnémíthatatlan lelkiismeret: „hogy is, hogy is kerülhettél ide?” Ez valóban lesújtó állapot: „ki csókolt? Senki. Mondd, ki értett? / Mindenkinek örökre idegen…” „Dacos nyakam, – kemény, fiatal vállam – / …szegény karom – szegény fiatalságom – / szegény, szegény szemem.”

A „magam se szeretem” szindróma csak kezdet. Mert a mi végre vagyunk a világon? kérdés kínozza tovább. Eldobta magától az isteni választ, helyette üres kráter tátong a lelkében, benne a semmi, ami itt maradt. A vízió úgy kínozza, hogy kibuggyan száján a megfellebbezhetetlen rideg valóság:

„És láttam nyakkendőjét, lógva, árván

a szekrény ajtaján, egy laza spárgán.

...

És várta őt pár cigaretta is,

melyet ezüsttárcában ott felejtett.

...

S egy bot maradt utána a sarokban,

Mellyel sétált tavaszi délután.”

Aki ismeri Kosztolányi életművének egészét, tudja, hogy alapjában véve ez az attitűd, ez a hang nem azonos az író igazi önmagával. Bár mindig is jellemző volt rá a töprengés, de lelke legmélyén életvidámság és derű honolt. Azért sem lep meg, hogy ezt a korszakot ő maga sem viselte el sokáig. Saját szavait idézve „korcs titánnak” érezvén magát, takarodót fújt, és a szakadékban bércekről álmodott új indulót zengett. Nem véletlen, hogy az 1910-es években írt verseinek kötetcíme: Mágia. Nevezhetnénk idegennek is ezt a hangot, hiszen a kötet első versében, a Kösöntyűben ő maga írja: „S csodálkozom a fáradt, furcsa szókon…”

Tény, hogy a látleletből következtetni lehet, milyen harcok dúlnak a lelkében. Az, aki egyszer hallotta a „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”, és merített az Élő vizek tiszta forrásából, annak nehéz megbarátkoznia a nihilizmussal. (Láttuk, hogy ez még Adynak sem sikerült). Az evangélium mércéje a szeretet, méghozzá a jól értelmezett önszeretet: „szeresd felebarátodat, mint önmagadat”. Ennek tagadása szükségképp az öngyűlölet poklába vezet.

A most következő vers világossá tette számomra, hogy az önmagukkal vívódó költők megértéséhez nem elegendő az irodalomtörténész szaktudása. Itt teológusra is szükség van. Mindössze három versszakból áll a vers, de a teológus a psychoanalisis christiana alkalmazásával a gőgnek, mint a legveszélyesebb főbűnnek egész titokrendszerét fedezi fel benne.

„Hogy gyűlölöm magam! Mindig csak Én!

Változva folyton s mégis változatlan.

Tükörszobába járok. S száz alakban

Másolja halvány képemet a fény.

Csak én! Csak Én! A végtelen egy Én!

Kié a szirtben szunnyadó szobor-más?

Arcom kacag belőle: hű – de oly más.

Kié az árnyék a falon? – Enyém.

Nem gyűlöli úgy a rab tömlöcét,

hol örökös a végtelen sötét

s magába rogyva ordít társtalan: –

mint ahogy én utálom önmagam!”

Míg verseiben sokkal inkább megmutatta Istenért küzdő, kételkedő, lázadó lelkét, addig prózájában gyakran találunk olyan szereplőket, akiken keresztül üzen a világnak: egyedül a vallás képes arra, hogy választ adjon az élet nagy kérdéseire. Nem egy ízben külön hangsúlyozza, hogy az illető katolikus –, és ennek kapcsán elmondatja vele az egyház álláspontját, hitvallását. Lehetetlen nem észrevenni, hogy mindezt azért teszi, mert ilyenkor teljesen beleéli magát egykori hívő mivoltába, és megelevenedik lelkében mindaz, ami után élete végéig vágyott: szerette volna élő hittel hinni mindazt, amit egykoron ő is igaznak, jónak, szépnek vallott. Néhányat megemlít a szerző a sok közül.

Ebből a szempontból különösen érdemes Édes Anna című regényét szemügyre venni. Milyen gyönyörűek az elítélt Anna esti imái, hogyan fohászkodik Istenhez. De nézzünk csak be a tárgyalóterembe: A földi igazságszolgáltatás elítéli ugyan Annát, de az író váltig hangsúlyozza, hogy a bíró, az ügyész nem lát bele a lélekbe, ezért az igazi, a végső döntést majd az isteni igazságszolgáltatás fogja hozni. Az egyetlen, akit az író pozitívnak rajzol meg Édes Anna tárgyalásán, és aki helyesen is ítél, a katolikus dr. Moviszter. A regényben tulajdonképpen Kosztolányi rajta keresztül mondja el világnézeti hovatartozását, és vallja meg hitét. Amikor a többiek azt állítják, hogy szükségszerű az úr és a szolga közti különbség, Moviszter nyíltan kijelenti: „Van egy ország, ahol mindenki szolga és úr egyszerre. És egyenlő… Ez Krisztus országa, mely a lélekben van.” Itt köszön vissza gimnazista korában megélt boldog élménye, amikor naplójában arról ír, hogy édesapja átölelte az egyszerű munkásembert. Dr. Moviszter (vagyis Kosztolányi alteregója) minél jobban magára hagyatva látja Annát, annál inkább akar az igazság védelmére kelni: „Kiálts, úgy mint a te igazi rokonaid, mint az őskeresztények hősi papjai, akik fellázadtak a pogányság ellen.”

Mivel a doktor kiállt a bíróságon az igazság mellett, mindenki elhúzódott tőle. De ez nem bántotta, hiszen nem tartozott közéjük. Egy pártnak sem volt a tagja. Nem volt se burzsoá, se kommunista. De tagja volt annak az emberi közösségnek, amely magában foglalja az egész világot, minden lelket, aki él és élt valaha, eleveneket és holtakat. Mintha a szentmise Credóját hallanánk visszhangozni!

Ilyen élményekkel olvasom másik regényét, a Pacsirtát is. – Gondolok arra az asszonyra, akiről a regényben ez olvasható: „Látta, hogy immár egyedül áll az egész világon, és szívét olyan kétségbeesés szorította, hogy majd összeroskadt. De tekintete ekkor önkéntelenül odatévedt az ébenfa feszületre, amely a falon lógott. Évtizedek óta nézte őket az ájult Istenember… Ismerte minden szavukat, minden mozdulatukat, s ő, aki a szíveket és veséket vizsgálja, tudta, hogy nem hazudnak. Karját hősiesen vetette szét a keresztfán, fölistenítve minden emberi fájdalmat, az egyetlen emberi mozdulattal, amelyet csak ő tett, mióta áll a világ. Jelenléte nagy volt, igaz valóság ebben a polgári szobában, ahol minden kicsiny volt. Egy világtörténeti tragédia magasztosságát, a lángész és forró szeretet végtelenségét árasztotta az édes Jézus, aki a boldogtalanokért jött a világra, s meghalt azokért, akik szenvednek. Az asszony egy lépést tett a feszület felé. Szemében pedig most először csillant meg egy kicsi könny… Imádkozni kell – mondta maga elé, inkább magának. Hinni kell Istenben, aki megváltott bennünket mindnyájunkat.” Ugyanebben a regényben hasonlóan írja le megtérését a főszereplő is: „Ágya fölött egy Mária kép lógott, a Boldogságos Szűz képe, aki térdén nagy, halott gyermekét ringatja, és szívére mutat, amelyet a fájdalom hét tőre ver át. Kisgyermekkora óta hallgatta buzgó, gyermeteg imáit… Egy pillanatra feléje emelte karját, heves mozdulattal, amelyet azonnal elfojtott. Csak türelem. Vannak, akik sokkal többet szenvednek”. És hogyha mindehhez hozzávesszük, hogy milyen szeretettel ír azokról a papokról, akik valóban az evangélium Jézusának képmásai, akkor még jobban beleláthatunk Kosztolányi lelkiségébe. Az említett Pacsirta című regényében is egy ilyen papról beszél. Amikor ugyanis Pacsirta zokogva száll fel a vonatra, egy pappal találkozik. „Szembe ült a pappal. Szelíd nyugalma megnyugtatja őt is. A hatalmas Egyháznak ez a kis szegény katonája, aki visszautazott falujába, és ott öregedett meg szeretetben, jóságban, sejtette, miről lehet szó, tapintatból nem szólt, részvétből nem mutatott érdeklődést. Ő tudta, hogy ez a világ: siralomvölgy… Nézte a fáradt, kopott papot, aki túl hatvanon, a sír előtt csodálatos egyszerűségre tett szert, és szó nélkül bátorította, vigasztalta, támogatta… A pap leszálláskor segített leadni holmiját.” Kosztolányi semmiképp sem sorolható azok közé, akik ártani akarnának a vallásnak, egyháznak.

Ebből a könyvből kiderül, hogy az Isten-keresés is világnézeti kérdés. Sőt bátran állíthatjuk, hogy megkülönböztetett helyet foglal el a világnézetek pergőtüzében. Ennek felismeréséhez azonban nem elegendő az irodalmi szakértelem. Ehhez teológusnak is kell lenni. A szerző mindkét diszciplínában járatos. Ennek köszönhetően olyan összefüggésekre is felfigyel, melyeket a laikus észre sem vesz. A psichoanalisis christiana segítségével feltárul előttünk Kosztolányi Dezső ars poeticájának legbensőbb titka, a halálmotívum, mely egész életét s költészetét átszövi. Külön érdeme a tanulmánynak, hogy ugyanakkor elénk varázsolja a magyar irodalom e legfinomabb és legelegánsabb költőjének életszeretetét, vidámságát, arcának, lelkének mosolyát. Az Amor és Mors, vagyis a Szeretet és a Halál szorosan összetartozik. Lehet valaki kételkedő, sőt hitetlen, de a két nagyúr hatalmát, az életét és a halálét letagadni lehetetlenség. Így lesz ő is hiteles tanúságtevője mindkettő urának, az Istennek. Nem véletlen, hogy lakásának ablakánál állva, a csillagos ég szemléletének mámorában bevallja: „Mégiscsak egy nagy ismeretlen Úrnak vendége voltam”.

M.A.