|
 2015.08.07.
Vállald a
legnagyobbat!
Kocsis István Magyar Szeretet Rendjelére
Hetvenöt éves
barátunk, Kocsis István úgy bujdokol – főt felvetve – a
magyar színházi életben, mintha neki kellene szégyenkeznie a
ritka színpadra kerülésekért. Noha nekünk kell, rendezőknek,
dramaturgoknak, színházi mindeneseknek, kritikusoknak, újságíróknak.
Igaz, lámpások, erős fénnyel világítók, néha kigyúlnak a
feje fölött – ilyen volt az Újszínház napokkal ezelőtti
bemutatója (Az áldozat – Szent Margit legendája) –, de hol
marad a sok évtizeddel ezelőtti lelkesedés? Amikor – az író
még otthon volt Erdélyben – az Árva Bethlen Kata ezer előadása
(magam is többről írtam), a Bolyai János estéje, a Magellán,
a Tárlat az utcán, A nagy játékos Budapesten át Szabadkától
Veszprémig az író dicsőségét zengte.
Nemcsak a kor, de
a kor lelkülete, és a magyar színházi élet is megváltozott.
Új igények, új nemzedékek ütötték föl a fejüket. Ma már
nem szokás – jobb körökben tiltják is – az egyetemes
magyarságról, az összetartozás fontosságáról beszélni. Az
egyén (az individuum) ügyes-bajos dolga győzött (vagy győzni
látszik?) a közösség sorsproblémái fölött. Szabadság,
szeretet, önfeláldozás, felelősség, a közjó tisztelete
sutba dobandó fogalmak, az író ne népéért, népe szabadságáért
küzdjön, hanem a minél nagyobb kenyérért. Magyarán – csak
az önboldogító pénz érdekelje. Mit neki az éhezők, a
szenvedők nyomora!
Amikor Kincses
Elemért, a marosvásárhelyi rendezőt arról faggatták, hogy
„Mi izgatja legjobban a színházban?”, így felelt:
„Mindenfajta erőszak, elnyomás elleni tiltakozás, a poézis,
a csend és végső soron a szenvedély”. A választ Kocsis István
is adhatta volna. Az az író, aki – hősei bizonyítják –
avval bizonyítja felelősségét, hogy mindig, minden nehézség
ellenére a legnagyobbat vállalja! A lehetetlent, a szinte megvalósíthatatlant.
Poétikus drámái nem ismernek olyan falat (pedig nem egy hatalom
– Ceausescu, Kádár – sokáig vakolta), amely áttörhetetlen
volna, olyan bástyát, amelyet – lett légyen a legerősebb
sziklából – ne tudna átbökni az igazmondás nyila.
Ezt a nyilat hosszú
ideje, amióta az író a Szent Korona tan tudós búvárlója
lett, Égi Hatalmak is élesítik. Nincs tudásom, hogy vitassam
eme kitágított horizont értéktermő, értéktudatosító képességét.
Nekem továbbra is az a golgotai kereszt – a szenvedés általi
megváltás – marad meg, amelyet többek közt Bolyaija, Árva
Bethlen Katája és az újabb korszak hőse, az Égi Térbe nyújtózkodó
Szent Margit képvisel.
Az áldozat –
Magyar szentek (2013) című kötet élményteli előszavában
olvashatjuk: „Ha a katarzis által a Színház tanítja az elvarázsolás
ősi tudományát, akkor válasszuk ki színházunk számára a
legmegfelelőbb teret és időt… Kórusban mondtuk: Amely térben
és időben élünk, abban a térben és időben élni lehetetlen,
ezért elvarázsoljuk a teret és az időt; tehetjük, mert mi valódi
művészek vagyunk!”
Kocsis István is
ilyen valódi, a varázsolás – égi földi varázslat – tudományát
életelixírnek, boldogság-vitaminnak, az igazságot kivívó erőnek
tudó művész. Író, akit a tolla a népszolgálat nemes ügyéhez
irányít.
Mit kívánhatnánk
mást, a Magyar Szeretet Rendjel – barátaink megbecsülése –
továbbra is segítse, elméjét frissen tartva, további munkásságában!
Szakolczay Lajos
|
