vissza a főoldalra

 2015.08.07. 

Nemzeti libikókánk

Egyre többet tesszük fel magunknak a kérdést: mi végből vagyunk mi magyarok, itt e hálátlan Európában? Hivatásunk van, avagy csak pufferként működünk a népvándorlás ártalmai ellen, netán csak vonatkozási pont vagyunk? Eligazodás mások számára? Sárkány tanár úr, a ceglédi Kossuth-múzeum akkori igazgatója és történelemokítónk mondta volt: „Könnyű dolga van Európának, csak meg kell nézni, hol vannak a magyarok, mert az az örök vesztesek oldala. Ha győzni akar, a másikhoz kell átállnia.”

Valóban köztünk és Európa között valami misztikus kettős könyvelésből kifolyólag rendezetlenek a számláink, melyeken valahogy nem lehet eligazodni. Mindkét fél a maga verzióját tartja igaznak és a másikat tekinti hálátlan adósnak. Ezt a kérdéskört, úgy vélem, még sokszor elővesszük, de most csak arról szeretnék beszélni, hogy a XX. században a „művelt nyugat” többször is „csődeljárást” indított ellenünk. Hiába bizonygattuk, hogy nekünk van követelnivalónk tőlük. Hiába hivatkoztunk arra, hogy a társbérlőnk csinálta az adósságot, hogy mi nem vállaltunk kezességet, mégis bűntársként kezeltek és büntettek mértéken felül.

Ténykérdés, hogy a Nyugat (Európa és az USA) először az I. világháború alatt és után árult el bennünket igazán. Bennünket, magyarokat és egész Közép-Európát, Németországgal, Ausztriával egyetemben.

A naiv Wilsont és az állhatatlan Lloyd George-ot félrevezetve a clemenceau-i maffia, a központi hatalmakat kommunista segítséggel széttrancsírozta és gazdaságilag versenyen kívül lökte. Ez a békediktátum azonban már előkészítette az igazi világégést, a II. világháborút. Azt, melynek ugyanúgy a legnagyobb vesztői lettünk, mint az előzőnek. Tudtuk, hogy helyzetünk abszurd és önveszélyes, a történelem azonban nem kérdezett, hanem először Hitlernek, majd Sztálinnak szolgáltatott ki. Igyekeztünk azonban tisztességesek, de legalábbis emberek maradni. Ez sikerült, de nagy árat fizettünk érte.

Az országot megfosztották erőforrásaitól, így saját önkizsákmányolásunkkal tudtuk az európaiságunkat fenntartani. Ennek érdekében hagytuk szétesni a családot és a nemzetet és hagytuk megsemmisülni nemzeti értelmiségünket, a nemzeti újjászületés reményét, és agyondolgozva, az öngyilkosok országa lettünk. Szétestünk szellemileg, mert a magyarságtudat hatalmas ütemben épült le és lépett helyébe az internacionalizmus, később pedig a liberálkozmopolitizmus.

A majd fél évszázados kommunista uralom alatt, a primer életösztön – a napi lét biztosítása – működött, egyre jobban kiürítve a család- és hazaszeretet ösztönét.

A nemzetfenntartás és a szolidaritás ösztöne pedig már alig pislákolt. A valamikori öntudatos és büszke magyarból lassan a rövid távú önmegvalósítás amerikanizált alanya lett. Furcsa fintora a sorsnak, hogy ez a felfogás elősegítette relatív jólétünk kialakítását és a Keleten irigyelt helyzetünk elérését. Ennek ára, úgy látszik, nemzeti identitásunk, magyarságtudatunk leépülése lett. A tapasztalat viszont azt erősíti meg, hogy ez fontosabb, mint a kenyér, mert rajta keresztül formálódik a nemzeti összetartás és a tisztuló öntudat.

A népek egyszerre kínlódnak a kommunizmus kényszergönceinek levetésén, nemzettudatuk kialakításán és gazdasági talpra állásukon. Kínlódnak, mert a Nyugat magára hagyta egy olyan veszélyes gépezet kezelésével és működtetésével, mint a „szabadversenyes kapitalizmus”, mely még Nyugaton is százezrével szedi áldozatait.

Beültették tehát őket egy speciális libikókába, mely nem fel-le, hanem jobbra-balra leng ki és szórja szét a ráülő bátortalan kezdőket.

Törvényszerűen hol erre, hol arra lendül ki és sodorja el kíméletlenül az útban lévőket. A kommunizmus után valami klasszikusan konzervatív vadkapitalizmus jelenik meg, melynek sorsa úgyszintén a bukás. Ezután visszalendül az inga, de most már a posztkommunizmus liberálszocialista változatába, mely semmivel sem fog jobban szerepelni, mint az elődje. Lehet ugyanis, hogy jobban fogja működtetni a mechanizmust, de látványos javulás nem lesz, a nép követelőzőbb lesz. Utánuk valamiféle liberál-neokonzervativízmus jöhet, melyet balról már csak nemzeti szociáldemokratizmus válthat le. Az újabb forduló pedig a nemzeti konzervatívokat hozza hatalomba, míg végül kialakulhat egy kelet-közép-európai konzervatív nemzeti szociálkapitalizmus.

A folyamat magamagát alakítja és módosítja, csak éppen egy emberöltő alatt juthat el a kielégítő megoldásig. Nekünk nincs időnk ezt az emberöltőt kivárni. Leszálló nemzet vagyunk két nagy problémával. Az új nemzedék egyre nagyobb része tartozik a nagyon hátrányos helyzetű cigánysághoz, egyre kevesebb lesz a nemzeti jövedelmet termelő és egyre több az eltartott. Másrészt a munkaszerető és tehetséges állampolgárok egyre nagyobb része távozik majd a sokszorosan jobban fizető országokba.

Tekintettel arra, hogy szocialista szakértők szerint is csak az ezredfordulóra következik be jelentős fordulat az életminőségben, egyre nagyobb ütemű kontraszelekciós folyamat indul be. A kinti jól kereső viszi a barátját-rokonát. A tönkrement helyiek javait, az ország termelési és jövedelemtermelő struktúráit olcsón fogják kivásárolni az idegenek. Részben a bennünket régóta fojtogató szláv-orosz újgazdagok, akiknek tökéletesen megfelel ez az Európa közepén lévő, kellemes ország. Ide tendálnak aztán az Izraelbe csábított, de ott dolgozni nem akaró tömegek, melyeknek eredeti célja, Amerika, már elérhetetlen.

Az ország esélyei tehát nem rosszak, kérdés azonban, hogy az új tulajdonosok, az új polgárok hová jutnak?

A világ ugyanis teljes átalakulás alatt van. A XX. század uralkodóinak, az angolszász–zsidó kapitalizmusnak a trónja egyre jobban inog. Az USA-ban is nyomul előre a tehetséges nyugati és Ázsia-konform kapitalizmus, melynek egyre kevésbé tetszik az izraelitán elkötelezettség. Igaz, Dél-Amerika és Afrika még respektálják a Wall Street-i császárokat, de Ázsiában, a mohamedán világban és a jobbra igazodó Nyugat-Európában már a német és a japán módi kezd divattá lenni.

Közép- és Kelet-Európa (orosz Szibériával együtt) kiadó. Kérdés, ki „privatizálja ki”? A zsidó–angolszász tőke, vagy a német–muzulmán–japán kistigris-tengely képviselői?

A mi dolgunk tehát nagyon egyszerű. „Csak” el kell találni, hogy az új évezrednek honnan diktálják a tempót és azok mellé kell állni. Talán a második évezred kimúlásával, a történelemtől kapunk még egy sanszot, bár félek, hogy talán ez sem lesz már teljes. Ám akkor a legfőbb, sőt legvégső ideje lesz, hogy a győztes oldalra jussunk. Ha ez megtörténik, úgy joggal reménykedhetünk abban, hogy a nemzeti tudat talán mégiscsak felébredő szelleme esélyt adhat a 3. évezred megélésére.

A történelem helyzeteket teremt és esélyeket ad az arra legjobban felkészülteknek. A jók és a szerencsések jutnak előre, a többiek elbuknak. Antall József kapott egy esélyt, de nem tudott vele élni. Horn Gyula és csapata orozta el a magyar nép elől a következőt.

Práczki István