vissza a főoldalra

 2015.08.07. 

Csorja Gergely: :A magyarság helye a XXI. században (V. rész)

– A magyar kultúra helye és jövője –

A Kárpát-medencébe érkező magyarok magukkal hozott sajátos, sok tekintetben ismeretlen és feltehetőleg rendkívül sokszínű kultúrájától a magyarság eljutott a mai magyar, sok tekintetben ismeretlen és rendkívül sokszínű kultúráig.

Persze, hogy pontosan mit értünk a magyar kultúra teljesítményein, magán a mai magyar kultúrán, arra lényegében lehetetlen válaszolni. A magyarság története – legalábbis amit ismerünk belőle – a folyamatos befogadásról és a befogadással együtt hevesen megnyilvánuló különállásról szólt. Távol álljon tőlem valamiféle amatőr nyelvészkedés, de kétségtelen, hogy a magyar nyelvben megdöbbentően sok jövevényszó található, miközben tulajdonképpen egyetlen ismert nyelv hangzására sem hasonlít.

Ez a kettősség az egész kultúránkra jellemző. Miközben a magyar kultúra nagy alkotásai leginkább az egyetemes kultúra értékeit próbálták adaptálni erre a sajátos – nem ritkán szikes – kulturális termőtalajra, addig a magyar népi kultúra egyedi, igaz, a Kárpát-medencei népek kultúráját integráló értéktömeget hozott létre.

Hogy vizsgálódásunk ne váljon parttalanná, és ne vesszünk el a fenti tágan értelmezett kultúrafogalomban, szűkítsük gondolataink tárgyát a képernyőn, nyomtatásban, színpadon, koncerttermekben, hanghordozókon megjelenő kulturális megnyilvánulásokra.

Ezekben egyértelmű az egyetemes, sőt a nyugati kultúra hatása. A nyugati kultúra magyar lecsapódásán kívül a fenti felületeken a magyar kultúra, nem vagy csak részben nyugatias megnyilvánulásai alig jelennek meg.

Mire gondolok?

Talán a legnagyobb – részben nyugati indítású –, de ízig-vérig magyar kulturális megnyilvánulás a magyar népzene és néptánc, mely mögött ráadásul egy hatalmas mozgalom áll, alig tudott képernyőre kerülni. A néptáncmozgalom népes tagsága a Fölszállott a páva című műsor mostani televíziós megjelenését hatalmas sikernek érezte, miközben majd 100 együttes, mindennel együtt közel tízezer ember hétről-hétre aktívan részt vesz az egész világon egyedülálló közösségben. (Még mielőtt felhorgadna a kedves olvasó, hogy miért tartom a népzene- és néptánckincset részben nyugati indíttatásúnak meg kell magyaráznom, hogy itt elsősorban a népzene barokk gyökereire gondoltam, illetve a néptánc uraktól ellesett páros formáira.)

De térjünk vissza a korábban meghatározott szűken vett kultúrafogalomra.

A teljesen nyugati – vagy ma már globálisnak is mondható – formai indíttatású kulturális produktumok közül a jelentősek elsősorban valamiféle nyílt vagy lappangó diktatórikus közegben tudtak hazánkban kiteljesedni. Az elbukott szabadságharcok, a magyar nemzet nagy tragédiái, vagy a kommunizmus terrorja alatt, lényegében ellenállásból születtek a formailag többnyire nyugatos, és jelentős alkotások, köztük nem egy remekmű.

Az 1990-es váltással ez a közeg talaját vesztette, és a korábban tűrt (és ritkábban tiltott) aczéli kategóriában jelentőset alkotó csoportok egymásra támadtak, egyes egységeik kollaboráltak a támogatottak többnyire tehetségtelen csoportjaival a túlélés reményében. Ez az egzisztenciális harc és a kulturális szempontból – de talán más szempontból is – teljesen kiüresedő, olcsó közbeszéd a nyugatias magyar kultúra mélyrepülését hozta.

Érdektelen, unalmas, megfáradt alkotók, érdektelen, unalmas és nem egyszer tehetségtelen művei születtek. Hogy milyen okok miatt lesz a diktatúrában zseniális művészből a demokráciában érdektelen ripacs, tehetségtelen epigon, arra semmilyen válasszal sem tudok szolgálni. De ez történt. Példaként a mindenki által ismert Bacsó Péter Tanú című filmjét hozom fel. Miközben az első részben Bacsó és a teljes stáb brillíroz, a rendszerváltás után megszülető második rész a kulturális szemét kategóriájába tartozik. Pénzhiány miatt? Nem valószínű. A diktatúra nyomása hiányzott? Nem tudom.

Tény azonban, hogy 1990-től Magyarországon alig született értékelhető alkotás. A színvonal olyan mértékben süllyedt, hogy egyes kétes tehetségű alkotókról megpróbáltuk elhinni, hogy jók, ők magukat pedig megpróbálták világhírűnek beállítani. Ehhez elég volt egy néhány száz példányban Berlinben eladott könyv, egy másodosztályú európai fesztivál különdíja, egyszeri fellépés valamely híresebb nyugati intézményben.

Eközben a budapesti kulturális életet magához ragadta néhány egymást kiegészítő csoport, melyek Demszky Gábor meglepően hosszú regnálása alatt elfoglalták az összes színházat, a kulturális intézmények nagy részét és úgy általában az új, a haladó, a modern, a XX., majd XXI. századi művészet – nemzetközileg jelentős – letéteményesének tartották magukat, szemben mindenki mással. Mindenki más pedig mucsai, avítt és nevetség tárgya lett.

Így fordulhatott elő, hogy az egyik legtehetségesebb filmes alkotó András Ferenc 1990 után a korábban megalapozott világhír helyett az érdektelenséget kapta, hogy jelentős színházi emberek marginalizálódtak, hogy az eddigre már mindent meghatározó képernyőt ripacsok és egyéniség nélküli figurák foglalták el.

Ennek ellenére a meglehetősen stabil intézményrendszer, a színházak országos hálózata, a játszóhelyek sokaság, a pezsgő zenei élet, az egyre másra megjelenő és csődbe jutó kiadók, a grafománok elhivatottsága, valamint a virágzó korrupció, mely a kultúrát kiváló talajjá tette állami és EU-s pénzek észrevétlen ellopásához, ezt a kulturális közeget látszólag életben tartotta. Méghozzá külföldről nézve, az ország méretéhez képest egész jó színvonalon.

Valójában a mai magyar kultúra alig tud az egyetemes kultúra értékeihez hozzáadható produktumokat kiizzadni magából. Hacsak a fesztiváldömpinget nem tekintjük az egyetemes kultúra részének.

A fent körülírt kultúrharc – mely valóban hatalmi és egzisztenciális, valamint ezzel együtt mélyen politikai kérdéssé vált – győztesei 2010-re olyan mértékben sajátították ki a nyugatos indíttatású magyar kultúrát, hogy tulajdonképpen minden más gondolatot kiszorítottak belőle.

2010 után a Fidesz folytatta azt a már szokásjoggá vált gyakorlatot, hogy a kulturális intézmények közül néhányat a saját embereinek oszt ki. Ez az addigra már végletesen felborult erőviszonyokat alig módosította, bár néhány nagy pénzforrás átkerülése az addig labdába se rugó alkotókhoz elvileg megadta a lehetőséget az erőviszonyok radikális változtatására.

A kulturális élet hegemónjai veszélyben érezték a 30 éve alakuló kulturális hatalmi rendszer stabilitását, és meghirdették az évtizedek óta folytatott kultúrharc újabb csatáját. Kezdődött Csurka intendánsi és Dörner igazgatói kinevezésének támadásával az Újszínházban, folytatódott a Magyar Művészeti Akadémiával, majd Vidnyánszky igazgatóságával a Nemzetiben. Csurka István közben meghalt, Dörner a támadások hatására moccanni sem mer, közben Pozsgai Zsolt a főrendező elkerült a színháztól, Vidnyánszky pedig létharcot folytat és próbál támadhatatlan maradni. Az MMA-ba szép lassan beszivárognak a pénzért sorban állók. Ilyen körülmények között persze alig lehet alkotni. Közben a filmes pénzek elosztása Andy Vajnához kerül, aki tulajdonképpen biztonsági játékot játszik, amikor az ezredik holokausztfilmet megtámogatja, majd a már említett Pozsgai darabjának adaptációjából egy első filmes rendezővel az utóbbi évek legjobb filmjét csináltatja meg. A Liza, a rókatündér című film megállja a helyét a nemzetközi vásznakon. Jó film, ami nálunk ritka.

Vajna, a Nemzeti Kulturális Alap, az önkormányzatok és egyéb finanszírozó intézmények értékítélő képessége, az Opera–Erkel konglomerátum kiemelt támogatásának felhasználása és egyéb törekvések korántsem kiforrottak. Mégis látszik valami törekvés, mely az egészhez, az egész magyar kultúrához képest persze alig-alig számít.

De még ezzel is – Ascher, Schilling és a többi szerint – végletesen megbomlott az egyensúly. Ezért aztán a kormányzat meglehetősen visszafogott kulturális törekvéseit a vérnácik előretörésének mutatják be Berlinben.

A magyar „kultúra” egy részéről nem vagy alig beszéltünk. A fesztiválbizniszről. Ennek szerintem – bár tudom, hogy sokan nem értenek velem egyet – tulajdonképpen alig van köze a kultúrához. Mégis érdekes, az ország egészének hasznot hajtó jelenség. Minden héten van vagy öt fesztivál. Életem során bizonyosan több mint száz fesztiválon vettem részt, de valódi kulturális értéket, jó ha ötön láttam. Ettől függetlenül ezt a fesztiváldömpinget egyáltalán nem tartom károsnak, sőt alapjában érintkezik az általunk tárgyalt szűken vett kultúrával, de csak felületesen.

Kulturális értéket létrehozni persze nehéz, egyedi pillanatot igényel, egy olyan áldott szellemi állapotot, mely vagy létrejön, vagy nem.

Ma Magyarországon, ha létrejön is ez az állapot, az senkit sem érdekel. Az elsikkad a finanszírozók, az intézményvezetők, meg ki tudja kik kezén. Ma már ott tartunk, hogy többnyire a valódi egyetemes érték felé mutató egyedi magyar alkotás létrehozója sem hisz saját feladatában. Ott tartunk, hogy a szakma, a közönség sem ismeri fel a nemzetközi kulturális életet esetleg érdeklő alkotást, értéket.

Elsősorban azért nem, mert Magyarországról leginkább még mindig Nyugatra tekintünk, holott a Nyugaton „értékesíthető” formákban többnyire a közelében sem vagyunk annak a színvonalnak, mely a Nyugat nagy kulturális központjaiban a kiindulási pont. Ezeket a termékeket, ezeket a kultúripari produktumokat mi tőke, tapasztalat, felvevőpiac hiányában nem tudjuk előállítani.

Ennek a sorozatnak az alapját, az a gondolat adja, hogy az elkövetkező évtizedeket a giganemzetek, az újonnan feltörekvő óriásállamok határozzák meg.

Ha az arra alkalmas formákat és alkotókat megtaláljuk, az újonnan feltörekvő nagy népeknek mutathatunk újat, olyan kulturális különlegességet, mely Nyugaton „eladhatatlan”. A magyar kultúrának lehet helye a XXI. század nemzetközi kulturális terében. Ha megtaláljuk az alkotni képes alkotókat.

Ezt a fejezetet azzal kezdtem, hogy a mai magyar kultúra sok tekintetben ismeretlen és rendkívül sokszínű. Az ismeretlenség magyarázata az előző sorokban van. Jómagam is találkoztam olyan másod, sőt harmadvonalbeli alkotókkal, akik jót, újszerűt, értékeset alkotnak. Csak nem jutnak vele sehova, sőt a kutya nem ismeri őket. Akikkel én találkoztam, már belefáradtak a küzdelembe, velük nem biztos, hogy tovább lehet lépni. De biztos vagyok benne, hogy létezik egy olyan, ma még ismeretlen réteg, mely biztosíthatja, hogy a XXI. században helye legyen a magyar kultúrának.

A kultúra megerősödésének különös jelentősége lehet az államiság, a szuverenitás esetleges elvesztésekor, mely lehetőség dolgozatomban többször megjelenik.