vissza a főoldalra

 

 

 2015.08.14. 

Az ellopott világválogatottság

Az egykori kiváló középpályás, Pintér Sándor 65 éves

Tagja volt a magyar labdarúgás egyik legragyogóbb középpályás-sorának, a Nyilasi-Pintér-Zombori összetételű hármasnak. Karrierje a rendszeres sérülések miatt gyakran pechesen alakult, ám mégis több oka van büszkének lennie, mint keseregnie. Volt az Év labdarúgója, játszhatott vb-n, meghívót kapott a világválogatottba Pelé búcsúmeccsére, és a szurkolók egyöntetű véleménye szerint elsősorban az ő megalkuvást nem ismerő, csupaszív játéka eredményezte a nagy mumus, szovjetek elleni sorsdöntő magyar győzelmet 1977-ben.

Sportrovatunk vendége a magyar válogatott és a Budapesti Honvéd korábbi középpályás csillaga, a napokban 65. születésnapját ünneplő Pintér Sándor, aki pályafutása rendhagyó fordulatainak felidézése mellett elmeséli a szovjetek elleni emlékezetes győzelem kulisszatitkait, a kommunista döntéshozók által ellopott világválogatottságát, valamint a külföldi túrákon rendre a nyakában lógó anyai rózsafüzér küldetését is.

 Isten éltesse 65. születésnapján! A történet, mely szerint egy lábtörés miatt kis híján azelőtt véget ért a karrierje, mielőtt elkezdődött volna, igaz, vagy ennyire azért nem volt súlyos a helyzet?

 –Igaz bizony. Nyolcadikban, az iskolai bajnokságban játszottunk a Mahart ellen a pomázi füves pályán. Hozzám került a labda és láttam, hogy érkezik a védő becsúszva, de már késő volt. Elvitte a támaszkodó lábamat, és kettős lábszártörést szenvedtem. Élénken emlékszem, hogy nekem ezért a ballagás kimaradt az életemből.

 Így nézve még nagyobb eredmény, hogy később világválogatottságig vitte.

 –Imádtam a futballt, az volt az életem. És kettős lábszártörés ide vagy oda, azért 14 évesen az ember csontozata is hamarabb regenerálódik, emellett pedig én is mindent megtettem, hogy egyszer visszatérhessek a pályára. Erősítettem, edzettem, amíg a lábaimat nem lehetett, addig a felső testemet, a karjaimat. Amikor aztán újra elkezdhettem mozogni, hamar visszajöttek a régi, focis mozdulatok. Két évet így is ki kellett hagynom, de aztán hamar bekerültem a Pomáz megye kettes csapatába, ahol rögtön házi gólkirály lettem. Az egyik téli felkészülési időszakban edzőmeccset játszottunk a Szentendrével, amelynek edzője az Aranycsapat egykori jobbszélsője, Budai II László volt. Bár az edzőm féltett, hogy a szentendreiek – mint katonacsapat – bevonultatnak, hogy megszerezzék a játékjogomat, végül mégis betett a csapatba. Jól játszottam, két gólt is rúgtam a Kossuthnak, és edzőmnek igaza lett: két hét múlva ott volt a kredencen a katonai behívóm. Szívesen mentem, hiszen a Kossuth akkor NB II-es csapat volt, így magasabb osztályban játszhattam, ráadásul a katonaságon belül a sportszázadba kerültem, ami az akkori viszonyok között nem volt mindegy. Két évet futballoztam Szentendrén, a második félszezontól folyamatosan házi gólkirály voltam, mikor aztán felfigyelt rám a Bp. Honvéd, és szerződést ajánlott számomra.

 Milyen közeg fogadta a Honvédnál, amikor 1970-ben odakerült?

 –A fegyelem terén érződött, hogy a honvédség csapatáról van szó, de más értelemben nem volt gond. Vallásos neveltetésem okán sem a hivatásos katonai státuszt, sem semmi egyebet nem fogadtam el, de ezt nem is erőltették különösebben. Csak a futballra koncentráltam, mindent alárendeltem annak, hogy jó labdarúgó váljon belőlem. Az első idényemtől fogva meghatározó játékosa voltam a csapatomnak. Az elején, amikor még csatárt játszottam, a gólszerzés is ment, később aztán hátrébb kerültem egy sorral. Védekező középpályás lettem és később a válogatottban is ebben a szerepkörben számított rám Baróti Lajos szövetségi kapitány.  

Hol mutatkozott be a válogatott csapatban?

 –Több évi utánpótlás-válogatott szereplés után 1975 márciusában Párizsban, Franciaország ellen debütáltam. Egy hónappal később, Bécsben az első tétmeccsemet is lejátszottam, a második félidő közepén álltam be csereként. Innentől számítom pályafutásom legnagyszerűbb időszakát, mert 1975 és 1978 között több mint harminc válogatott meccset játszottunk, valamennyin pályára léptem és szinte mindet végig is játszottam. Nagyszerű csapatunk volt. Legyőztük a kontinens akkori kiváló válogatottjait, Lengyelországot, Franciaországot, Jugoszláviát, Csehszlovákiát, a későbbi világbajnok Argentínát, és sorsdöntő világbajnoki selejtezőn, idehaza, 70 000 néző előtt a Szovjetuniót is.

 Erről a szovjetek elleni 1977-es meccsről kérném, hogy bővebben is ejtsünk szót, mert minden akkori tudósítás, illetve utólagos visszaemlékezés önt nevezi meg a mezőny legjobbjának, ami jelzi: oroszlánrészt vállalt a győzelemből.

 –Nekem is különleges emlékeim vannak erről a meccsről. Már Tatán, az edzőtáborban is folyamatosan hergeltük egymást szobatársammal, Nyilasi Tibivel, hogy most aztán mindenáron győznünk kell. Amikor begördült a buszunk a Népstadionba, várt ránk egy hatalmas tömeg. Nemes egyszerűséggel kijelentették, hogy ha most kikapunk, ők törni-zúzni fognak a városban. Képzelheti, hogy ez is hatott ránk jócskán. Külön érdekesség, hogy kitaláltuk: a játékoskijáróban vezényszóra hátat fordítunk a szovjeteknek a felsorakozás ideje alatt, hogy addig is elkerüljük a szemkontaktust velük. Ezzel sikerült is megzavarnunk őket. A legfelemelőbb dolog azonban a pályán ért bennünket: a válogatott meccsek előtt a Himnusz mindig szöveg nélkül szólt, ám itt a szöveges változatot játszották le, amit 70 000 torok énekelt a lelátón, mi pedig a gyepszőnyegen. Kellően feltüzelve kezdtük tehát a meccset és végig jobban játszottunk az egyébként világklasszisokkal teletűzdelt szovjeteknél, Kipiani csak az utolsó percben fejelte be a szépítő góljukat. 2-1-es sikerünkkel nagyon nagy lépést tettünk a vb-részvételért, amelyet végül ki is vívtunk, így 12 év után szerepelhettünk ismét a vb-n. Sajnálatos, hogy a felkészülés során elkövetett hibák, és egyéb tényezők miatt Argentínában nem jött ki a csapatban lévő valós tudás, így pont nélkül zárva a csoportmeccseket, kiestünk.

 Önnek így sincs szégyenkezni valója, hiszen olyan jól játszott a vb-n, hogy 1978 őszén meghívták a világválogatottba. Mi az oka, hogy nem lépett pályára mégsem?

 –Ha hiszi, ha nem, a konkrét okot nem tudom. Megérkezett az angol nyelvű meghívó, amelyet máig őrzök. Négy napra mehettem volna New Yorkba, és a 2000 dolláros tiszteletdíj mellett a két repülőjegyet és a két fő részére szóló szállodai foglalást is elküldték. Akkori klubedzőmet, Tichy Lajos kértem meg, hogy kísérjen el. Ám nem adtak engedélyt az utazásra odafentről, így kútba esett, hogy a Fekete Gyöngyszem, azaz Pelé búcsúmeccsén – egyedüli magyarként – pályára léphessek. Tichy Lajos is próbált kilincselni a kedvező fordulat érdekében, de ő sem járt sikerrel. Pedig a 2000 dollárt még az utazás időpontja előtt felajánlottam jótékony célra, egy szociális otthon részére. Nem tudom, neki mondtak-e indokot, és már nem is tudom meg soha, mert Lajos bácsi sajnos már nem él. Az biztos, hogy életem nagy lehetőségétől fosztottak meg.

 Lehet, hogy attól féltek: disszidál?

 –Attól nem kellett volna félniük. Még soha nem meséltem el, most önnek elmondom: amikor első külföldi utamra elmentem a Honvéddal, mélyen hívő drága édesanyám a nyakamba tette a legféltettebb rózsafüzérét. Azt mondta: kisfiam, ez vigyáz majd rád, de okvetlenül vissza kell hoznod nekem. Egyértelmű volt az üzenete. Onnantól kezdve minden egyes külföldi meccs előtt ugyanígy, a nyakamba akasztott a rózsafüzérrel engedett utamra. Már csak ezért sem maradtam volna kint sosem, bár azt is el kell mondanom, hogy én nagyon szeretem a hazámat. Itt születtem, soha el sem tudtam volna képzelni, hogy akár a pénz, akár a csillogás miatt itt hagyjam Magyarországot. Ugyanígy nem értem meg azokat a játékosokat sem, akik ilyen-olyan okból lemondják a válogatottságot, mert annál szentebb dolog, mint a nemzetedért küzdeni, és annál nagyobb megtiszteltetés, mint a hazád legjobbjai között ott lenni, szerintem nincsen.

 Akár a profi szemléletét, akár a kiemelkedő tehetségét nézem, nekem nagyon kevésnek tűnik az ön 39 válogatottsága. Miért nem szerepelt többször a legjobbak között?

 –A rengeteg sérülés miatt, amit elszenvedtem. Több komoly műtétem is volt, amely szép lassan derékba törte a pályafutásomat. A vb után, 1978 őszén még játszottam a válogatottban, illetve részese voltam a Honvéd nagy sikerének, az Ajax Amszterdam UEFA Kupából történő kiverésének, ám térdsérülést szenvedtem, amelynél a műtét után még szövődmény is fellépett. Lassú volt a felépülésem, és bár makacsul próbálkoztam, már nem lettem többé a régi. A Honvédban még voltak jó meccseim, az 1980-as bajnoki címből is kivettem a részem, de mire utolértem volna magam, újból megsérültem. Ugyanígy peches voltam a légiós szerepléssel. A belga Royal Antwerpen annak ellenére leigazolt, hogy tisztában voltak a korábbi műtétekkel, sérülésekkel. A bajnoki nyitány előtti utolsó edzőmeccs 90. percében – ahol egyébként 2 gólt is rúgtam – hátulról felrúgtak, és ott, abban a pillanatban éreztem, hogy a térdemnek ismét annyi. Nem is léptem végül pályára a belga bajnokságban. Hazajöttem és gyakorlatilag véget ért a pályafutásom. Nem kesergek azonban, annak ellenére sem, hogy ilyen kurtán-furcsán lett vége, egyrészt azért, mert hiszek abban, hogy így volt megírva, másrészt azért, mert amilyen sikereket előtte átéltem, az bőven kárpótol mindenért.

 Manapság nincs szem előtt, alig hallani önről. Ennek mi az oka?

 –Sok más, a korosztályomba tartozó játékoshoz hasonlóan engem is elfelejtettek, én pedig nem vagyok az a nyomulós, könyöklő típus. Ennek ellenére képben vagyok a maiak teljesítményét illetően, igaz, sok örömet nem lelek benne. Ezen kívül lassan tíz éve dolgozom Budakalász csapatánál. Nagyon szeretem ezt a munkát. Már végigvittem egy korosztályt, a serdülőkortól egészen a felnőttig, és most ismét fiatalabb korcsoporttal kezdtem foglalkozni. Eljárok az MLSZ által a korábbi válogatott játékosok részére szervezett összejövetelekre, régi játékostársaim közül többekkel – kiemelve a zalaegerszegi Csepregi Lászlót és a siófoki Bódi Zoltánt – tartom a kapcsolatot. Idén, év elején rendkívüli megtiszteltetés ért. A Honvéd-szurkolók beválasztottak minden idők legjobb Honvéd-csapatába, mások mellett Bozsik, Puskás és Détári mellé. Az a tény, hogy több évtizeddel a visszavonulásom után még mindig emlékeznek rám a drukkerek, igazolja, hogy megérte minden áldozat, amit a futballért hoztam.

 

Kovács Attila