vissza a főoldalra

 2015.08.14. 

Csorja Gergely: A magyarság helye a XXI. században (VI. rész)

–Társadalmi szakadás–

A 80-as évek látszólagos társadalmi homogenitása elfedte a magyar társadalomban több évszázada meglévő jelentős különbségeket. Ezek részben kulturális, nagyobb részben vagyoni különbségek. A magyar társadalom, ahogy a világ összes társadalma, több törésvonal mentén szakadt szét. A XIX. század végére lényegében öt jelentős, egymástól vagyoni, társadalmi és kulturális szempontból is elváló nagy csoport alakult ki. A társadalom tetején az ún. arisztokrácia és a vele szimbiózisban élő nagytőkés csoport ült. Ez a csoport kulturálisan heterogén, kisszámú, a legkisebb mértékben sem egységes elitet jelentett, mely elit sokkal inkább európai, mint magyar jelenségnek, érdeklődésűnek tekinthető. Ez alatt található az egységesen dzsentrirétegnek nevezett, de rendkívül különböző vagyoni helyzetű csoport, mely tulajdonképpen a magyar középosztály alapja lehetett volna, ha befolyása és vagyona nem zsugorodik folyamatosan a XIX. század közepétől.

A magyar polgárság legnagyobb része nem magyar, hanem német, zsidó és ki tudja milyen alapokon állt, de a felemelkedő paraszti, illetve a lesüllyedő dzsentriréteg egyes tagjai, valamint az egyre markánsabb értelmiség a századfordulóra egyfajta polgári létformát vett fel, mely a korábban polgárosodott csoportokkal együtt alkotta a ma ismert polgári értékeket valló jelentős csoportot.

A vidék meghatározó rétege a parasztság. Ez a réteg a századfordulóra a sajátos magyar falut megtöltő csoport, melyről jelentős tudással rendelkezünk. A történelmi Magyarország számtalan településéről készült monográfia, mely monográfiák szociológiai, sőt nem egy esetben kulturális antropológiai igényességgel dolgozták fel a magyar (és nem magyar) parasztság, illetve a magyar falu századforduló környéki és azt követő állapotát.

A magyar parasztság adhatta volna a stabil alsó-középosztályt, azonban az 50-es évektől megvalósuló tudatos politika eredményeként ezt a korábbi homogén csoportot lényegében szétverték.

A társadalom – mai fogalmaink szerint – mélyszegénységben élő csoportjai, a vagyontalan zsellérek, illetve az alattuk elhelyezkedő a társadalomba nem beilleszkedő csoportok – tipikusan a különböző cigány vagy cigánynak gondolt közösségek – adták a Kárpát-medencei lakosság túlnyomó részét. Hogy ez a réteg valójában mekkora volt, arról inkább csak sejtéseink vannak.

1948 után ezt a vagyoni tagozódást az államosítás, illetve a társadalom vagyoni elosztásának erőszakos megváltoztatása átrajzolta. Hogy pontosan hogyan, arról megint csak találgatunk, ugyanis az egységesítő kommunista törekvések ellenére a magánvagyon részben, félig titokban megmaradt, de a felső három csoport – az arisztokrata és tőkés csoport, a dzsentri réteg, valamint a polgárság – vagyonának jelentős részét elvesztette. A parasztság bekényszerítése a TSZ-be jogilag ugyan nem tekinthető vagyonvesztésnek, gyakorlatilag azonban igen.

A vagyoni helyzetet meghatározó folyamatok mellett, a világtrendnek megfelelően megfigyelhető egy másik folyamat, melynek kezdetét legnagyobb hatással Szabó Dezső elsodort falujából láthattuk meg és mely folyamat a falusi embert a városok felé, majd az 50-es évektől a főváros felé terelte. Az elszegényedő magyar falu ugyan többször megpróbált új formában magára találni, de összességében elmondható, hogy a falu eljelentéktelenedése megállíthatatlan folyamat.

A kilencvenes évektől a rejtett különbségek hatalmas erővel törtek felszínre. A vékony, európai viszonylatban nem kiemelkedően gazdag elit után található az egy-két százezres felső-középosztály. Ez a csoport stabil vagyonnal rendelkezik, a mai magyar közéletet tulajdonképpen ők uralják. Ezek alatt egy meglehetősen ingatag alapon álló középosztály található. Ebben a csoportban a felemelkedés és lesüllyedés évek alatt végbemegy. Egy-egy rossz döntés – lásd devizahitel – látszólag stabil középosztálybeli családokat repít a mélyszegénységbe.

A vagyoni értelemben nem, de életformában, kulturális elkötelezettségben, tudatban középosztálybelinek tekinthető középső réteg rendkívül változatos és lényegében felmérhetetlen réteget alkot. Adott esetben minimálbér környéki jövedelemmel folytatnak egyesek polgári életvitelt az egyik oldalról, míg jelentős jövedelem mellett is előfordul a teljes lesüllyedés.

Ugyanakkor a magyar társadalom legnagyobb rétege, a szinte megbecsülhetetlen méretű, teljes kilátástalanságban tengődő csoport, mely nemcsak vagyoni, de kulturális szempontból is teljesen elkülönül a többitől, lényegében feltérképezetlen.

A korábban tárgyalt és a mélyszegénységben élő csoportok közötti szakadék megdöbbentően mély. Ebben az alsó csoportban az érettségivel rendelkezők száma messze 1 százalék alatt van. (A teljes társadalomban 36%.) Értelmiségről pedig nem beszélhetünk. Értékelhető vagyonnal vagy értékelhető tudással – ideértve a stabil írás és olvasási készséget – nem rendelkeznek. Életvitelük generációk óta az egyik napról a másikra tengődés. Megélhetésüket alkalmi munkák, kisebb bűncselekmények és a szociális juttatások adják. A csoport jelentős rétegeit a különböző cigány csoportok adják, de legalább ekkora mértékben mutatkoznak nem cigány identitású csoportok is.

A csoport teljes megismeréséhez az amúgy rendkívül hasznos KSH adatok, illetve a különböző szociológiai munkák többnyire használhatatlanok. Ugyanis magukból az adatsorokból nem olvasható ki, hogy ki, mely réteghez tartozik valójában. A kategorizálás így önkényes.

Adott esetben a jövedelmi és vagyoni állapota alapján mélyszegénységben élő család valójában tisztes polgári körülmények között él, mivel rendelkeznek valamiféle rejtett bevétellel. Legyen az egy gazdag rokon, feketemunka, vagy egyéb be nem vallott jövedelem. A másik oldalon látszólag jelentős ingatlanvagyonnal rendelkező család a valódi mélyszegénység poklában tengődik.

Ez a szociológusok által oly ismert jelenség az oka, hogy statisztikákból a következőkben tárgyalt jelenséget lehetetlen megismerni.

A jelenség alapja, hogy a fent leírt szakadás a mélyszegénység kilátástalanságban tengődő rétegei és más csoportok között alapvetően más viselkedési mintákat, életvitelt, életfelfogást mélyít el. Míg a felső réteg kevés gyermeket vállal, hatékonyan igyekszik vagyoni helyzetét stabilizálni, és elsősorban a fiatalok a különböző programokon keresztül vagy csak egyszerűen megélhetésből, kalandvágyból megismerik a Nyugatot, átveszik a nyugati gondolkodás paneljait, addig a másik csoport jelentős gyermekáldás mellett szegényes ismereteit mikrokörnyezetéből meríti. Ez még akkor is így van, ha a magasabb szociális segély reményében Anglia vagy Kanada felé indulnak.

Tehát nem feltétlenül csak a vagyoni különbség a két csoport viselkedése közötti különbség oka, hanem tulajdonképpen egy lassan, de teljesen kettéváló kulturális attitűd. Míg az egyik egyre inkább nyugatias gondolkodású a másik sokkal inkább valamiféle keleti, az ortodox civilizációra jellemző a nyugatitól alapvetően különböző viselkedés, érték és jövőkép mintát követ.

Ez igaz a csoportból vagyoni szempontból kiemelkedőkre is. Mivel a ma mélyszegénységben élők és tudatilag is idetartozók egy jelentős része magát cigánynak tartja, így a következőkben cigányságról beszélek, holott egyrészt nincs egységes cigányság, másrészt ugyanez a minta igaz a mélyszegény csoportok nem cigány rétegeinek egy részére is. Így amikor cigányságot írok, akkor a teljes réteget ideértem.

A cigányság, ahogy Pokol Béla 2010-ben kimutatta 2050-re a munkaképes lakosság nagyobb részét adja. Ez a következtetés a gyermekvállalási kedv jelentős eltéréseiből adódik. A cigányság körében nyilvánvalóan többszörös a gyermekáldás a többi csoporthoz képest, így az elkövetkező évtizedekben a társadalom egyre nagyobb része ebből a körből kerül ki. Ennek elsősorban nem „faji” vagy vagyoni jelentősége van, hanem a fent leírt két minta közötti különbség adja a kérdés súlyát. A cigányság, ha vagyoni helyzete javul is – és erre bizonyos rétegekben nyilvánvalóan sor kerül – lényegében ugyanazt a mintát, vagy annak valamilyen változatát követi, melyben most él. Ez egyre élesebben áll szemben a társadalom másik felének egyre nyugatiasabb mintáival.

Az Erasmus és egyéb egyetemi programok, a most már a kormány által is szorgalmazott életút, hogy a fiatal nézzen körül Nyugat-Európában, majd tapasztalattal, tudással telten térjen haza, kizárólag a felső rétegekre vonatkozik. A cigányság ezekben a programokban nem tud részt venni, hiszen köztük 1 százalék alatti az érettségivel rendelkezők száma.

Ugyanakkor már most látszik, hogy kezd kialakulni az a felemelkedő cigány réteg, melynek már jelentős anyagi lehetőségei vannak, elhatárolja magát a mélyszegény tömegektől. Viselkedésében, mintáiban ugyanakkor nem tudja és nem is akarja átvenni a másik csoport által egyre inkább követett nyugatias mintákat.

A szakadás tehát nem csak vagyoni jellegű, hanem az látszik, hogy az elkövetkező évtizedekben létrejöhet egy teljesen önálló identitású cigány és részben nem cigány csoport, mely közel akkora társadalmi súlyt képviselhet, mint a ma még többséginek nevezett társadalom. Ezzel az új, saját elittel rendelkező csoporttal mindenképpen számolni kell az elkövetkező 30-60 évben.

Ugyanis miközben a ma többséginek nevezett társadalom egyre inkább nyugatias, egyre inkább az európai struktúrákat és mintákat magának tudó és egyre több európai nyelven jól kommunikáló csoporttá válik, addig a cigányság egyre távolabb kerül a nyugati kultúrától, és egyre inkább a Nyugatra más civilizációkból bevándorlók közösségéhez kezd hasonlítani.

A sajátos kettéválásnak egészen érdekes következményei lehetnek. Az egyik és dolgozatom szempontjából legérdekesebb következmény, hogy miközben a korábbi fejezetekben tárgyalt esetleges európai centralizáció hatására a magyar szuverenitás, sőt államiság veszélybe kerülhet, az egyre európaibb magyarság egyre hajlamosabb lehet a végső feloldódásra. Hiszen ahogy fent írtam sokan beszélnek a magyaron kívül más európai nyelveket, ismerik a szokásokat, a struktúrákat. Így nem okoz akkora sokkot betagozódni a centralizált Európa rendszerébe és végül néhány generáció alatt feloldódni.

Ezzel szemben a nyelveket nem beszélő, de már önálló elittel rendelkező cigányság – mely, ahogy fent írtuk nem feltétlenül roma származású – egyszerűen adottságainál fogva képtelen lesz a feloldódásra. Így előállhat az a paradoxon, hogy a magyar identitás, a magyar nyelv legstabilabb forrása éppen ez a felemelkedő tömeg lehet.

A másik forgatókönyv legalább ennyire megdöbbentő. Ugyanis amennyiben Pokol Bélának igaza van, akkor ez a fent leírt cigány társadalom képtelen felemelkedni, ugyanakkor olyan szociális terhet jelent, annyira képtelen a nemzeti össztermékhez hozzájárulni, hogy először a nyugdíjrendszer, majd a teljes államháztartás összeomlik. Ha ez megvalósul a centralizációval együtt, akkor az önálló magyar államiság szinte bizonyosan a megszűnés szélére sodródik.

Természetesen a két forgatókönyv valamiféle egyvelege is elképzelhető. Akárhogy is, a társadalmi szakadás és annak kezelése a XXI. századi magyarság létkérdése