vissza a főoldalra

 2015.08.14. 

Interjú Dr. Szili Katalin miniszterelnöki megbízottal

Nincs újabb 25 évünk

Nem mindennapi dolog a szívből jövő nyitottságot tetten érni, nekünk pedig ma megadatott. A hét legelején a Szentháromság téri pazar épületben fogadott bennünket Szili Katalin a miniszterelnök személyes megbízottja, az az asszony, akit valamilyen rejtélyes okból, noha politikus, a polgárok mégsem politikusként tartanak számon. Ezt onnan tudom, hogy az a szokásom, ha bejelentkezem egy találkozóra, míg készülök, érdeklődöm az embereknél, meg akarom tudni, rajtam kívül más mit gondol a beszélgetésre általam kiválasztottról. Azzal, gondolom, nem lepek meg senkit, ha leírom, az élő politikusra manapság sokan csak rálegyintenek. Sziliről pedig kis gondolkodás után szinte egyöntetűen úgy vélekedtek: egy nagyon rendes asszony. Igen, egyetértünk rendes, és még milyen? Ezen gondolkodom. Olyan, mint egy fiatal demokrata, vagy olyan mint egy szocialista? Nem, valahogy nem pártemberszerű, a pártembereknél sokkal alázatosabb, nem gondolja magáról, hogy ő fújja a passzát szelet, egészen más, sőt nagyon más, pedig hosszú évekig politizált a szocik között, és mégis, Szili közösségi ember a szó valódi értelmében. Volt saját pártja, de odahagyta, hogy Orbán Viktor kormányfő felkérésére a miniszterelnökség nemzetpolitikai államtitkárságán autonómiakoncepciók kidolgozásával foglalkozzék. Persze azonnal röptette a sajtó a hírt, hogy aztán kapjon a szélsőségesen liberális hasábokon hideget-meleget. Pedig a politika férfiak uralta világában az Országgyűlés első női elnöke lett. Határon innen és túl népszerű, és a jobboldaliak jelentős része által is elfogadott. Már akkor, amikor sokan azért hagyták el az MSZP-t, mert szava sem volt a hazafiságról, és hagyta magát terrorizálni az idegenek szekértolóiként számon tartott SZDSZ-től, Szili Katalin szólt pártja kívánatos megújulásáról például nemzetpolitikai kérdésekben. Nem tegnap ismertem meg, az eltelt hosszú évek emlékeiben visszalapozva mindig az villan fel, hogy arról tanakodunk:

Mit lehetne jobban csinálni?

– Most például autonómiaügyben a határon túli magyar civil, társadalmi és politikai szervezetek között a közvetítést. Ennek legfőbb célja, hogy megállapodásra jussanak egymással a kérdésben legfőképpen érdekeltek, a határon túli magyar szervezetek és legyen egy autonómia-statútum, amelyet mindenki elfogad.

 Miért esett pont Önre a választás?

 – A Miért-re majd válaszoljon a megbízóm, hogy mikor és hogyan történt, azt pedig elmondom én: 2014 decemberében a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) 10. jubileumi ülésén, Kövér László házelnök úr – ennek a grémiumnak a mindenkori házelnök az elnöke – felkérésére beszédet tartottam. Ezt követően kért föl miniszterelnök úr megbízásából Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes úr, hogy mivel a KMKF hajdani elnökeként minden egyes dokumentumot teljes konszenzussal alkottunk meg, segítsem elő a párbeszédet elsősorban az autonómiakoncepciók kidolgozásában, az egységességre törekedve. Úgy gondolom: nagyon sokat ártanánk a határon túli magyarságnak, ha ebben a kérdésben éppen a megosztottság miatt nem érné el legfőbb célját a hazai és határon túli civil társadalmi és politikai szféra. Miniszterelnöki megbízottként az a feladatom, hogy autonómiaügyben elősegítsem a párbeszédet. Emellett mindent megtegyek annak érdekében, hogy az autonómia az európai párbeszéd része maradjon, s a magyar közösségek autonómiatörekvése is ugyanolyan sikeres legyen, mint más EU-s országoké. Némi gondolkodást követően vállaltam a feladatot, s természetszerűleg a média egy része azonnal kikiáltott árulónak és megélhetési politikusnak. Holott én tényleg ugyanazt vallom, mint 10-15 éve, mint 2004. december 5-én, vagy akkor, amikor a Nemzeti Összetartozás Napjáról szavaztunk a parlamentben. Nem tagadom nem volt egyszerű a döntés, végül is arra jutottam, nem hagyhatom azokat cserben, akikkel eddig együtt dolgoztam a nemzetpolitika területén. Akkor lettem volna hűtlen a saját elveimhez, ha ezt a felkérést elutasítom. Egyesek azt mondták, hogy igen kemény fába vágtam a fejszémet, s nem biztos, hogy siker koronázza a tevékenységemet. Számomra éppen az okozna lelkiismeret-furdalást, ha kényelemből vagy gyávaságból megfutamodnék.

 A politikai haszonszerzés vádja csak a szélsőségesen liberális sajtó levelében van megírva. Sok embert megkérdeztem, s még érintőlegesen sem alkottak ehhez hasonló véleményt, éppen ellenkezőleg. Mindenki azt mondja, hogy Szili Katalin becsületes ember.

 – Köszönöm a visszajelzést, fontos, hogy bíznak bennem, és én ezért semmilyen áldozattól sem riadok vissza: a megbízás elfogadásával egy időben szakítottam a pártpolitikával. Lemondtam a KTI Néppártban betöltött pártelnöki pozíciómról. A hitelességem megőrzése megkövetelte ezt a lépést. A múltam is arra kötelez, hogy az autonómia kérdésében minden tőlem telhetőt megtegyek. A nemzetpolitika területén tapasztalható pártmegosztottsággal sem, a kormányt külföldön feljelentő politikusokkal pedig végképp képtelen vagyok azonosulni.

 Pedig a magyarság sorskérdéseiben nincs pardon. Ha nem lehet jobb belátásra bírni az ügy közös és sikeres vitele ellen értelmetlenül fenekedőket, a feljelentőket, mit tudnak tenni?

 – Abban látom a missziómat, hogy az autonómia kérdését próbáljuk meg kivonni a napi pártpolitikai csatározások területéről. Mi tagadás, bántott tavasszal az egyik erdélyi fórum résztvevőjének nekem szegezett kérdése: más államokban a pártok képesek összefogni a nemzetük érdekében, védelmében, akkor a magyarok erre miért képtelenek?

 És mit lehet egy ilyen kérdésre válaszolni?

 – El kell ismerni, jogos a kérdés, s mert a magyarság lélekszáma jelentősen csökken, egyetértek miniszterelnök úrral: nincs újabb 25 évünk a kérdés rendezésére. Ha néhány éven belül nem tudjuk egy azonos koncepció mentén a szomszédos országokkal megegyezve, az EU-s szabályoknak megfelelően kialakítani saját elképzelésünket, akkor negyedszázad múlva – figyelve a demográfiai adatok alakulását – lehet, már nem is lesz értelme beszélnünk a kérdésről.  

A Tusnádfürdőn mondottakra utal? Drámai volt a felszólítása Orbán Viktornak: jól vigyázzunk, mert, ha most elrontjuk, talán örökre rontjuk el. Ütés a szívre. A felelősség súlya nem nyomasztja?

 – Érzem, hogyne érezném a személyes felelősségem mérhetetlen súlyát is. Nekem azt minden áron el kell érnem, hogy ebben a témában egységes hazai álláspont alakuljon ki. Ennek érdekében vezető kormánypárti és ellenzéki politikusokkal, határon túli magyar szervezetek elnökeivel tanácskoztam, s azt tapasztaltam, egyetértünk abban, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozni kell. Nem vagyok magányos, a nemzetpolitikai államtitkárságtól kezdve a Külgazdasági és Külügyminisztérium, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet, a Nyelvstratégiai Intézet, a Nemzetstratégiai Intézet mint szellemi műhelyek segítségére számíthatok, kérem is őket, hiszen nem rendelkezem külön apparátussal. Így a feladatom kissé transzmissziós és koordinátori is. Augusztusban már megbeszélést folytatok az erdélyi politikai szervezetek erre kijelölt képviselőivel.

 Le a kalappal, még alig száradt meg a tinta a megbízólevelén.

 – Ez tény, de nagyon szorít az idő.

 Mi a stratégia?

 – A stratégiát illetően egy indián mondással válaszolok: amíg két indián egymás skalpját követeli, addig a sápadtarcúak örülnek. Nem egymással célszerű hadakozniuk az erdélyi magyar pártoknak. Nem egymást kell legyőzniük, hanem meg kell találnunk azt a modus vivendit, ami a mai európai keretek között érvényesíthető, elfogadtatható.

 Hogy áll az autonómiakoncepciók elkészítésével?

 – Sehogy, nem a koncepciók kidolgozása a feladatom, az egy óriási hiba lenne a részemről. Egyébként éppen a közelmúltban a KMKF Regionális Munkacsoportja értekezletén Kalmár Ferenc Magyarország szomszédságpolitikájának fejlesztéséért felelős külügyi miniszteri biztos úrral együtt vehettem részt, ahol beszámoltam a kezdeti lépésekről. S ott is hangsúlyoztam, hogy az autonómiakoncepciókat a helyben élő magyar közösségek dolgozzák ki. A mi feladatunk, hogy elősegítsük a szülőföldön való megmaradás, gyarapodás biztosítását. Ezt nem minden előzmény nélkül teszem, hiszen másfél éven át vezettem a Nemzeti Összetartozás Bizottság Autonómia Albizottságát, s az első lépésként a dokumentumok összegzését végeztem el; hogy megtudjam 25 év alatt kik milyen koncepciókat dolgoztak ki, s vannak-e az egyes területeken „versengő” elképzelések. Azt is megvizsgáljuk, hogy a szórványban megvannak-e a feltételei a személyi és kulturális autonómiának.

 Most akkor versengő vagy egységes koncepció mentén haladnak?

 – Nem mondtam még végig, mert éppen az a következő lépés, hogy ahol „versengő” koncepciók léteznek, ott el kell érni, hogy egyetlenegy, mindenki által elfogadható készüljön, ami mellett kiállnak a határon túli és a magyar civil és politikai élet képviselői. A nyár végére pedig új terminológiai rendszert alakítunk ki, mert a szomszédos országokban a többség mást ért autonómia alatt. Például szabad-e az autonómia szót használni Székelyföldön?

 Már miért ne szabadna?

 – Úgy értem, ha kell – mert a célunkhoz ezáltal közelebb kerülhetünk – a tartalom változatlanul hagyása mellett a kifejezések, az elnevezések módosítását is megfontolhatjuk.

 Hát én ezzel vigyáznék; nem érzik majd úgy a magyarok, hogy fel kellett adni egy teljesen jogos törekvésüket?  

– Feladni nem szabad semmit, pusztán azt kell megfontolni, hogy például nem érnénk-e el nagyobb eredményt, ha a helyi önkormányzatiság, vagy a helyi közigazgatás fogalmat használnánk. A Nemzetpolitikai Államtitkárság, a Nemzetpolitikai Kutatóintézetet, a Nyelvstratégiai Intézetet, a Nemzetstratégiai Intézetet munkatársaival dolgozunk ezen.

 Olyan gyors léptekkel haladva végzi a munkáját, hogy erről jut eszembe a miniszterelnök női fül számára igencsak hízelgő mondása: Ha azt akarod, hogy egy feladatról sokat beszéljenek, bízd azt egy férfira, de ha azt akarod, hogy az meg is legyen csinálva, bízd egy nőre. Persze sietek kijelenteni, a nagy közös ügyünkben együttműködő felsorolt intézmények vezetői általam nagyra becsült férfiak, mind egy szálig.

 – Hogyne, itt van példának okáért mindjárt a Pásztor István által vezetett Vajdasági Magyar Szövetség, amely mintaértékű önkormányzatiságot teremtett meg a Délvidéken. Ott azt kell vizsgálni, hogy a szerb alkotmányban, s az alacsonyabb szintű szabályozásban, a pozitív jogban hogyan jelenik meg az autonómia kérdése. Használják-e az autonómia kifejezést, s ha nem, akkor mit értenek az önkormányzatiság, az önrendelkezés, az önigazgatás alatt? Hogyan illeszkedik ez az európai színtéren használt szubszidiaritás fogalmához? Pásztor elnök úrék legfőbb törekvése, hogy az állami szervekben, a hatóságoknál a magyarság az önkormányzatokban lévő jelenlétük arányában képviseltesse magát. A sorolt feladatokat szeretném elvégezni a nyár végéig, s ha elkészülnek a határon túli szervezetek mindegyike által támogatott koncepciók, akkor következik azok egyeztetése.

 Mi magyarok, ezt azért el ne feledjük, nem bevándoroltunk, az a hely a mi 1000 éves hazánk, csak szerencsétlen módon a hatalmak a határokat tologatták, a mi megkérdezésünk nélkül.

 – Valóban éppen ennek a ténynek a figyelembevételével a lehető legszélesebb kört szeretnénk bevonni az autonómia ügyébe. Tehát csapatmunka kell, én pedig megpróbálom egy asztalhoz ültetni a csapat tagjait. Nagyon lényeges, hogy milyen tartalom van az autonómiák mögött. Az még nem jelent autonómiát, ha csak a térképen bejelölünk egy területet. A tartalom azt jelenti, hogy a magyarság lélekszámához mérten képviseltesse magát, helyben hozzák a döntéseket. S azt is tudni kell, hogy ezeken a területeken élnek a többségi társadalom tagjai is, így őket is be kell vonni ebbe a folyamatba, hogy lássák, az autonómiának milyen pozitív hatásai vannak. Európában kimutatható, hogy a területi autonómia gazdasági fellendülést hozott a többségi társadalom számára is. Mindez egy nagyon pozitív jövőképet mutat, hiszen a mai globális világban, melyben szinte mindenki izoláltan él, szükséges a kisebb közösségek megerősítése, összetartozása. Hangsúlyozom a verbális óvatosság szükségességét, mert ma, ha autonómiáról szól bármelyik közösség, akkor a szomszédos államok vezetői azt nemzetbiztonsági kockázatként kezelik. Holott, ha mi autonómiáról beszélünk az nem jelent szeparatizmust, elszakadást, hanem a szülőföldön való boldogulást, gyarapodást, megélhetést.

 Szép gondolat, de ma a gyarapodás, a boldogulás mind a határon túli, mind a hazai fiatalok számára nem a külföldi munkavállalással azonos?

 – Ezt a kérdést óvatosan kezelem. Amikor az EU tagja lett Magyarország, akkor újdonság volt számunkra, hogy fiataljaink tanulni, dolgozni külföldre mehetnek. Az elvándorlás értelmezése bonyolult ügy. A többség bizonyára nem azért megy Nyugatra, mert nem érzi itthon jól magát. A kint vállalt munkában benne van a világot látni vágya is. A lényeg, hogy ha akarnak, akkor bármikor visszatérhessenek szülőföldjükre, ahol boldogulni tudnak.

 Arról van személyes tapasztalatom, hogy a húszas éveiknek közepén külföldre távozott fiatal emberek öt év után úgy jöttek haza, hogy tökéletesen elsajátítottak legalább egy idegen nyelvet, ez ugye jelentős egzisztenciatöbbletet jelent. Mint ahogy a kinn maradottak is hasznosak lehetnek a kapcsolati tőke szempontjából. De az ilyen kapcsolatok kialakítását szorgalmazza valaki?

 – Kettőn áll a vásár, szerintem elvárható az unió országaiban vállalkozóktól és az ott dolgozóktól, hogy megőrizzék identitásukat. Maradjanak meg magyarnak, ne szégyelljék származásukat!

 Ez az, éppen ezt nem értem, hogy a hazai liberális véleményterroristák miért akarnak ellenséget kreálni a külföldre távozott magyarokból?

 – Én másként közelítenék. Egyszerűen nem értik a XXI. század globális világát. Ők XX. századi kérdéseket tesznek fel, és XX. századi válaszokat adnak rá. Nézzük meg például a kereskedelmi televíziók híradóit. Az maga egy katasztrófa cunami, így nem csoda, hogy azt sugallják, hogy menekül innen mindenki.

 Azt akarják, hogy rosszul érezzük magunkat?

 – Mire gondoljon az ember, ha éjjel nappal azt közvetítik, hogy itt mindenki kiszolgáltatott, senki nem kap semmilyen védelmet, itt mindenki drogos vagy öngyilkos hajlamú, minden rossz.

 Ez ellen nem elsősorban a magukat baloldaliként jegyzőknek kellene fellépni?

 – Dehogynem, csakhogy van itt egy súlyos félremagyarázás. Többen azt próbálják nekem bemagyarázni, hogy a baloldali eszme azonos a XX. századi liberalizmussal. Holott szó sincs róla. Valódi, XXI. századi baloldali eszmerendszer még ma sem ismert idehaza. Pedig megvannak az előzményei. Nem kell kitalálni: Németh László, Sinka, Veress Péter, így együtt – a nép-nemzeti baloldal képviselő lerakták az alapokat.

 Sem az elmúlt negyedszázadban sem a korábbi időkben nagy megbecsülést, általában a hatalom részéről, nem tapasztaltam a népi nemzeti eszmerendszerrel és képviselőivel kapcsolatban.

 – Most ugye a nem létező, de nagyon is hiányzó népi nemzeti baloldalról beszélünk. Nézzük meg az elmúlt 25 évünket, hogy a nemzeti baloldal képviselőit mennyire lenézték, megvetették a neoliberális oldalon.

 Miért a múlt idő, változtak talán a liberális apokalipszis lovagjai és lovaginái?

 – Dehogy változtak, csupán az ellenzék egy része PR fogásként rafináltan balliberálisnak mondja magát. Ez ugyebár fából vaskarika. Arról van szó: baloldali köntöst adnak a liberalizmusra.

 Meggyőződésem, hiába, azt a magyarok már megtanulták, hogy kutyából nem lesz szalonna. Ám most, miután terjedelmi okokból beszélgetésünk vége felé közeledünk, CIVIL-rovatunk vendégétől azt kérem, mondjon valamit a családjáról, rokonairól.

 – Két nevelt gyermekem van, az ő szüleik a barátaink voltak, de 1997-ben autóbalesetben meghaltak. A két tizenéves gyermeket magunkhoz vettünk. Most már 30-31 évesek. Peti jogász, Eszter pedig formatervező művész, településmérnök. Sokan hiszik, hogy vér szerinti gyermekeim, mert mindketten szőkék, ám nem tévednek sokat a köztünk hasonlóságot felfedezők, mi tulajdonképpen összenőttünk.

 Milyen családból származik?

 – Többen nekem szegezték már a kérdést, miért is lettem annak idején baloldali politikus, hiszen anyai ágon polgári családból származom. Édesanyámnak köszönhetően az első áldozó kislány annak idején bérmálkozott a templomi esküvőnket pedig 1977-ben a pécsi Bazilika Corpus Christi kápolnájában tartottuk. Férjem statikus mérnök, aki abszolút civil, kerüli a nyilvánosságot. Édesapám földműves család sarja volt. Egyedüli gyerek vagyok, s biztos, hogy édesanyámtól örökölhettem is sok mindent, de példamutatása a rendkívül karitatív, szociális magatartásformát illetően, alakított engem.

 Vallásos?

 – Hívő, vallásomat gyakorló katolikus vagyok. Nagyra becsülöm Ferenc pápa tevékenységét, s egyetértek minden szavával: bizony nagy szükség van az egyház reneszánszára. Olyan időket élünk, mikor szinte az egész világon kiszolgáltatottnak érzik magukat az emberek. Ilyenkor nagy szükség van a lelki és szociális támpontokra, kapaszkodókra. Meggyőződésem, minél többünkben él a belső hit, annál jelentősebben csökken majd az agresszivitás, egymás legyőzésének vágya, nő az együttműködés, egymás segítése.

Úgy legyen, köszönjük, hogy rendelkezésünkre állt.

Papolczy Gizella-Medveczky Attila