2015.08.21.

Szinkron

Legutóbb azt ígértem, közkinccsé teszek néhány mondatot a budapesti lengyel nagykövet, Roman Kowalski egyik friss beszédéből. Abból az alkalomból lépett a mikrofon elé, hogy a lengyel–magyar barátság Magyar Örökség Díjas lett, egyidejűleg bekerült a Magyarok Szellemi Múzeumába. Ezt a Magyar Tudományos Akadémián nyilvánították ki, egy családias hangulatú ünnepség keretében. Lengyelország képviseletében nagykövet úr többek között e szavakkal reagált: „Kedves Barátok, nagyon köszönjük a magyaroknak a barátság ajándékát. Mindig őszintén meghat ez minket, és a sors által kitüntetve érezzük magunkat általa. Azon sors által, amely igazából nem volt különösképpen kegyes, se hozzátok, se hozzánk. Már sokszor elmondtam ezt, de kérem, engedjék meg, hogy e különleges alkalommal még egyszer felhívjam rá a figyelmet: olyan időkben, amikor még két ember őszinte barátsága is egyre ritkább jelenségnek kezd számítani, a nemzeteink egymás iránt érzett kölcsönös empátiája és barátsága egy egyedülálló jelenség. Legyünk büszkék erre, és kezeljük ezt a barátságot olyan nagy és közös elköteleződésként, amely a jövőben is szolgálni fogja az elkövetkező lengyel és magyar nemzedékeket. Még egyszer teljes szívből köszönöm minden magyarnak a barátság eme ajándékát, nemcsak az itt jelen lévő lengyelek, hanem az összes lengyel nevében. Ápoljuk ezt az ajándékot, és közös kihívásként tekintsünk rá. És végül kívánom, hogy legyen úgy, ahogyan szomorú, de ugyanakkor mégoly gyönyörű himnuszukban fohászkodnak magyar testvéreink: Isten, áldd meg a magyart!” Felemelően szép szavak, igaz?

A lengyel sajtójelentéseket böngészve megakadt a szemem egy gyászhíren: hatvanötödik életévében elhunyt a leghíresebb lengyel lektor, vagyis a legismertebb hangú lengyel férfi, Zdzislaw Szczotkowski. Szegény hosszú küzdelmet folytatott a rákkal, és végül alulmaradt. Foglalkozásának elnevezését (lektor) a magyar olvasó számára kicsit magyarázni kell, hiszen a külföldi filmek anyanyelvünkön történő megszólaltatása, vagyis a szinkronizálás a magyar televíziózás és színművészet nemes hagyománya. Az elmúlt évtizedek során hány kiváló színészünk kölcsönözte a hangját különféle nemzetközi nagyságoknak! E kölcsönzés nem egy esetben olyan pompásan sikerült, hogy az átlagos magyar néző tudatában a szinkronhang eggyé vált a külföldi szereplővel. Nekünk, magyaroknak, Bud Spencer már mindörökké Bujtor István hangján szólal meg, a bűbájos kőkorszaki szaki, Frédi pedig Csákányi Lászlóként – szinte el sem tudjuk képzelni, hogy e kedves figurák eredetileg más hangon beszélnek. Tehát a magyar filmrajongónak természetes, hogy egy-egy külföldi film szereplői magyarul szólnak a képernyőről – ám ez nincs minden országban így. Például Lengyelországban egyetlen külföldi tévéfilmet sem szinkronizálnak: az alkotás az eredeti hanggal pereg, a szereplők olaszul-angolul-franciául-japánul beszélnek, a fordítást pedig az úgynevezett hangalámondással, azaz dubbinggal oldják meg. Ezt a feladatot végzik a lektorok, akik közül Szczotkowski volt a legismertebb. Töredelmesen bevallom, ez a lektoros megoldás engem rettentően idegesít. A filmben elhangzó mondatok lengyel megfelelőjét egy kellemes bariton olvassa fel: Sophia Loren ugyanazon a férfihangon beszél, mint Charles Bronson vagy egy nyolcéves kisfiú – és végig ugyanazzal a hangszínnel, szenvtelenül, már-már gépiesen. Ráadásul nem fordít le mindent, hanem tömörít: ha Miss Marple egy párbeszédben mond angolul három mondatot, azt a lektor egyetlen lengyel mondatban összefoglalja. A remek szinkronokhoz szokott magyar fülnek ez elviselhetetlen…

A hangalámondás természetesen sokkal olcsóbb megoldás: nyolc-tíz színész helyett csak egyetlen felolvasónak kell gázsit fizetni. Lengyel földön valószínűleg azért alakult ki, mert a hetvenes években ténylegesen nagy volt a szegénység, 1981-ben pedig bevezették a hadiállapotot. Húsz-harminc év alatt annyira hozzászoktak a dubbinghoz, hogy a kilencvenes években beköszöntött fellendülés, a mai jólét nem hozta magával a szinkronizálás gyakorlatát. Magyarországon az efféle spórolást nem hangalámondással, hanem feliratozással oldották meg – ám ennek van egy kényes vetülete: a feliratok betűit olvasni kell. Azt pedig sokan fárasztónak találják…

Ha már itt tartunk, éppenséggel a magyar szinkronok minőségével is akadnak gondok. Egészen pontosan a hazánkban évtizedek óta uralkodó általános vallási műveletlenségről van szó. Az elmúlt tizenöt évben folytatott buzgó megfigyeléseim alapján arra a vaskos megállapításra jutottam, hogy egy-egy ország szinkronipara hűségesen tükrözi az adott társadalom lelki és szellemi állapotát – ugyan mi mást is tehetne… Így aztán vajmi kevéssé meglepő, hogy a magyar szinkronszövegek készítői üzembiztosan összekeverik a katolikus és a protestáns egyházi kifejezéseket. Naná, hogy keverik, ha egyszer halvány fogalmuk sincs az egészről. Nem tudják, miben különbözik a szentmise az istentisztelettől, a plébános a tiszteletestől, a plébánia a parókiától és így tovább. Hányszor halljuk, hogy egy katolikus közegben játszódó történetben a papot a magyar szinkronhang lelkésznek nevezi… S arra is hallottam már példát, hogy az angol eredetiben elhangzó Holy Maryt a szinkronban Szent Máriának fordították – a magától értetődően helyes Szűz Mária helyett. Egy ismeretterjesztő(!) filmben pedig Szent Ágoston neve helyett a narrátor következetesen Szent Augusztint mondott, szolgai módon meghagyva az angol Augustin változatot.

Nemrégiben olyan elképesztő ostobaság ütött meg a Johnny English című filmben (főszerepét a korábban Mr. Beant alakító nagyszerű komikus, Rowan Atkinson nyújtja), hogy azt hittem, rosszul hallok, biztosan csak a fülem csengett. Módszeresen vadászni kezdtem rá az egyik filmcsatornán, s néhány hét elteltével sikerült is újra megnéznem. Nos, jól hallottam… A vidám történetet záró koronázási jelenetben a püspök kétszer is kimondja az áldás Szentháromságot szólító szavait. Ám az elsőnél a magyar fordító hibája miatt azt mondja: „Az Apa(!), a Fiú és a Szentlélek nevében.” A magyar színész szolgaian felolvasta – ha egyszer ez volt a szinkronszövegbe írva… Valóban, az egészben az a legszomorúbb, hogy ezek a tévedések nem kizárólag a fordítókról állítanak ki gyászos bizonyítványt, de a színészekről és a televíziós „szakemberekről” is. Mert szánalmasan nevetséges, hogy ott van a szinkronstúdióban egy rakás színész, hangmérnök, asszisztens, azaz tucatnyi ember, és közöttük egyetlen kultúrlény sem akad, aki szólna a szinkronrendezőnek: „Lajoskám, egy ekkora marhaságot mégsem kellene a szövegben hagyni!”

Zsille Gábor