vissza a főoldalra

 2015.08.21. 

Győzedelmes élet

Készülj Istened elé – Joó Sándor igehirdetései

Dr. Joó Sándor lelkipásztor, teológiai magántanár (1910–1970) Kecskeméten született. Szüleinek negyedik gyermeke volt, de mivel az első – a Gyula nevű fiú – korán meghalt, így csak hárman nevelkedtek fel. Nénjei, azaz nővérei a Mária, Sára névre hallgattak. De kik voltak a szülők? Édesapjuk Joó Gyula, édesanyjuk Révész Mária. Joó Gyula a Református Jogakadémia tanára volt. A gyülekezet presbitereként, majd főgondnokaként is szolgálta az Urat. Joó Sándor Kecskeméten érettségizett a református reálgimnáziumban. Szülei azt szerették volna, ha fiuk jogi pályára megy, ő azonban egyre tisztábban hallotta Isten elhívását a lelkipásztori szolgálatra. Édesapjával történt megegyezés után beiratkozik a budapesti Református Teológiai Akadémiára, és ezzel egy időben a kecskeméti jogakadémiára is, úgynevezett „mezei jogásznak”. Jogtudományi tanulmányai azonban csak egy évig tartanak. Édesapja, látva fia erős elhatározását, a második évre már nem íratja be a jogakadémiára. A Teológiai Akadémián sokat tanult az ottani kegyességi és teológiai irányzatoktól, de egyedül Jézus Krisztusnak kötelezte el magát a magyar református egyház szolgálatában.

A lelkészi oklevelet 1932-ben szerzi meg. 1932–1934 között ösztöndíjas Amszterdamban, a Szabad Egyetem Teológia karán. Így kiválóan elsajátítja a holland és a német nyelvet. Különben angolul is jól beszél. Hollandiából hazatérve előbb Budapesten, majd Kecskeméten és újból Budapesten volt segédlelkész. Budapesten a Kálvin téri gyülekezetben Ravasz László és Muraközi Gyula voltak a főnökei. „Ravasz Lászlótól az igehirdetést, Muraközi Gyulától a pásztori munkát tanulta” – olvashatjuk Draskóczy István életrajzi könyvében. És itt szeretném mindenkinek a figyelmébe ajánlani ezt a könyvet. Draskóczy később lelkésztársa és barátja lett Joó Sándornak. Könyvének címe: Nékem az élet Krisztus – és a meghalás nyereség. Közben Budán, a II. kerületben élő reformátusok gyülekezet- és templomépítési álmokat kezdenek szövögetni. 1937-ben a Budapesti Református Egyházmegye közgyűlése létrehozza a Pasaréti Református Missziói Egyházközséget. Még ugyanennek az évnek a végén Joó Sándor lesz a gyülekezet első segédlelkésze, 1938 májusában pedig adminisztrátor lelkésze. Persze az istentiszteletek ekkor még a Gábor Áron utcai ideiglenes gyülekezeti teremben vannak. 1938 júniusában Joó Sándor feleségül veszi Máthé Imolát. A templom igen rövid idő alatt felépül, amennyiben ’38 novemberében helyezik el az alapkövet, ’39 júniusában pedig Ravasz László püspök már felszenteli a templomot. Igaz, az orgonát csak 1940 Pünkösdjén szentelik fel. Joó Sándor beiktatására 1940 októberében kerül sor, majd 1941-ben a missziói egyházközség anyaegyházközséggé alakul. Közben a gyülekezet lelkésze teológiai magántanári vizsgát tesz: megjelenik Református Diakonátus c. könyve. 1942-ben a debreceni egyetemen doktori fokozatot nyer. Ekkor jelenik meg Húsvét Homiletikuma c. munkája, mely könyv ismerete minden teológiai hallgató számára kötelezővé lett később. Joó Sándor és Máthé Imola házasságát Isten hat gyermekkel áldotta meg: egy lányuk és öt fiuk született. Minthogy a nagytiszteletű aszszony zenetanár volt, nem csoda, hogy valamennyi gyermek zenét tanult. Különben Joó Sándor maga is zongorázott, ha nem is olyan művészi fokon, mint a család többi tagja. A gyülekezet presbiterei, diakónusi munkát végző tagjai, de az egész gyülekezet odaállt lelkésze mellé, Isten pedig gazdagon megáldotta Joó Sándort és a gyülekezet életét. Kivirágzott az egyházi élet. 1944-ben Joó Sándor ismét a kecskeméti reformátusok látókörébe kerül. Ebben az évben hal meg Hetessy Kálmán, a kecskemétiek neves lelkipásztora. Joó Sándor szülei nagyon szerették volna, ha fiuk kecskeméti lelkész lesz. A terv a presbitériumnak is tetszett, sőt Ravasz László is támogatta azt. Tulajdonképpen mindenki mellette volt, Joó Sándor és természetesen az őt már nagyon szerető pasarétiek kivételével. Joó Sándor „kitette a gyapjút” – hogy a Gedeon-történetekből ismert kifejezéssel éljünk – és maradt Pasaréten. A szovjet megszállás utáni idők üldözöttei, a háború után a fővárosból kitelepítettek is meggyőződhettek Joó Sándor és az egész gyülekezet szeretetéről. A kitelepítettek bútorait biztonságba helyezték, a kitelepítés helyére csomagokat küldtek. A gyülekezetben még 1952-ben is működött – külön engedéllyel – a szeretetkonyha. A világháború utáni években megindult a lelki ébredés. Joó Sándor örömmel vett részt a munkában. Sok-sok konferencián hirdette az evangéliumot. Ami meg a pasaréti gyülekezetet illeti, a templom mindig teli volt. A lelkészi hivatal pedig sok-sok mély lelki beszélgetés színtere lett. 1950 után azonban Joó Sándornak azt kellett észrevennie, hogy az egyház hivatalos vezetői és ennek következtében néhány lelkipásztor társa is elhidegül tőle. Pedig ő mindenkit tisztelt, sőt szeretett. Csakhogy az ’50-es évektől kezdődően a Magyar Református Egyház felcserélte kálvini bibliai látásmódját egy ránk erőltetett politikai látásmódra, melynek lényege – röviden megfogalmazva – az volt, hogy az úgynevezett „létező szocializmus” valósággal Isten országának az előszobája, eltekintve az ateizmusától. Különösen is félre tett ember lett 1956 után, már csak azért is, mert fontos szerepe volt a Megújulási Mozgalomban, sőt esperesnek is jelölték. A levert forradalom után két hétre a gyűjtőfogházba került. l970-ben bekövetkezett halála előtt nem sokkal egy hivatalos egyházmegyei látogatás során az esperes vezette küldöttség, bár mindent rendben talált a gyülekezetben, szemére vetette, hogy sokan vannak” a templomban. Megvádolta azzal, hogy tisztességtelen eszközökkel „gyűjti maga köré” mindenhonnan az embereket. Pedig Joó Sándor mindig Jézus Krisztushoz hívott mindenkit. Bírálói sajnos, soha nem tették fel maguknak a kérdést, hogy az ő gyülekezeteikből ugyan miért mennek át a hívek Pasarétre? És hogy miért jobb ott a gyülekezeti légkör?

Különben az érzékeny lelkű Joó Sándor „kárpótlást” is kapott. Saját gyülekezete nagyon szerette őt. Szerették őt a teológiai hallgatók, tanárok és sok-sok fiatalabb vagy idősebb, szintén félretett lelkipásztor is ugyanúgy. Mivel ökumenikusan gondolkodó szolgája volt Urának, rengeteg evangélikus, metodista, baptista barátja volt, de még római katolikusok is. A református lelkészek közül különösen is Gyökössy Endrével volt jó barátságban. Sokszor együtt készültek igehirdetéseikre. Főleg egyházi ünnepekre készülve. Egy-egy eldugott kis budapesti kávéházban beszélték meg a textust, amelyikről Isten üzenetét akarták hirdetni. És ahogy ez már azokban a szörnyű időkben történt, soha nem tudhatták, hogy nem figyelik-e meg őket a „rájuk állított” besúgók. Ez ellen úgy „védekeztek”, hogy feketekávéjuk fölé hajolva imádkoztak csendesen. Sosem volt dicsekvő alkat, viszont igehirdetésein, bölcs lelkigondozásán és hűséges pásztori munkáján nemcsak Jézus Krisztusba vetett élő hite látszott meg, hanem sokoldalúan művelt, kulturált intellektusa is. Közben hat gyermek édesapja volt, sokszor anyagi gondok, nélkülözések közt. A háború utáni évek ébredésének élvonalában szolgált, sokfelé végezve evangelizációs szolgálatot. Mivel a politikai hatalomnak nem hódolt be, sok mellőztetést, sőt meghurcoltatást kellett szenvednie. Ő azonban mindvégig kitartott amellett, hogy a Bibliához ragaszkodó, Krisztus-központú, a mai ember mai problémáira igei választ adó igehirdetések hangozzanak a pasaréti szószéken. Ennek a hatását a mai napig érezzük.

A könyv Joó Sándor igehirdetéseit tartalmazza. Az egyik legmegfogóbb az, ami a győzedelmes élet titkáról szól. Több évtizede tapasztalhatjuk, hogy ma mindenki győzni akar, első akar lenni. S hogy miben? Az az alkatától, nevelésétől függ. Vannak, akik már azt is győzelemnek tekintik, ha tolakodásukkal elsőként érnek egy bevásárlóközpont pénztárához. Már az óvodások is győzni szeretnének a versenyeken, ez hajtja a sportolókat is, a politikusokat is, szinte mindenkit. És valljuk be, hogy még a vasárnapi liturgiákra érkezők is azon versenyeznek, hogy ki ülhet a „legjobb” padsorban. Persze, a tisztességes versenyzők hazájuk, nemzetük érdekében cselekednek. Amikor legidősebb lányom egy általános iskola floorball-csapatával kapusként kiment Brnóba, s ott megverték a cseheket, s aranyérmet kaptak, az engem is büszkeséggel töltött el, s férfiként nem szégyelltem, hogy könny szökött a szemembe, mikor a meccs végén a sporttársai átölelték, s gratuláltak neki. No de vessünk számot, tartsunk lelkiismeret vizsgálatot, a napi, e világi győzelmek által elérhetjük-e lelki aspektusból a győzedelmes életet?

1969-ben a győzedelmes életről így prédikált Joó Sándor: Győzelmes élet! Ennek már szinte a hallatára is elpirul a lelkünk. Hát van ilyen egyáltalán? Győzelmes élet? Van olyan, hogy valaki győzni tud a mindig megújuló kísértések fölött, a mindig visszatérő bűnei fölött, a szakadatlanul körülötte ható sátáni erők fölött? Az egyéni keresztyéni élet e mindig túlerőben lévő ellenségei fölött? Győzelmes élet? Ez az, amit a legkevésbé tapasztalunk magunkban is, meg másokban is. Pedig de sokszor születnek bennünk nagy elhatározások, nekibuzdulások, sőt fogadalmak, hogy ezután másként lesz, – és marad minden a régiben! Megint csak elveszítjük a csatát. Egyszer egy társaságban arról beszélgettek, hogy mi a legszomorúbb dolog a világon. Az egyik azt mondta: boldogtalan házasságban élni, a másik így vélekedett: gyógyíthatatlan betegségben szenvedni. A legmélyebb benyomást azonban ez a gondolat keltette: látni valakit, akit nagyon szeretünk menthetetlenül elpusztulni. – Hát ilyen szomorú az is, amikor önmagunkban látjuk a keresztyén életet szinte menthetetlenül elpusztulni. Valamikor talán sokat reméltünk attól, hogy ha hitben járunk, fölül fogunk emelkedni életünk sok-sok hitványságán, gyarlóságán, azután szomorúan rájöttünk, hogy hívő mivoltunkban is csak olyan tehetetlenek vagyunk hitványságunkkal és gyarlóságainkkal szemben, mint hit nélkül. Mit ér akkor az egész keresztyén hitünk? Miért vagyunk akkor egyáltalán keresztyének, ha nem tudunk győzni, ha a hit harcában mindig újra és újra csatát vesztünk? Hát a keresztyén ember, akinek Jézus Krisztus az Ura, az is rabja marad az indulatainak, amelyek feltörnek a lelke mélyéből? Azt is emészti a gond, a Sátánnak ez a szörnyű inkognitója? Az is elbukik a kísértésekben, amelyek meglepik akár a munkában, akár a pihenésben, társaságban, vagy szórakozások közben? Az is rabja marad olyan régi bűneinek, amiket pedig már letett és átadott megváltó Urának? Hát a Krisztus táborába való tartozással nem változott semmi? Olyan ígéretesen, szól Jézus szava egy helyen a Bibliában: „Ímé mindent újjá teszek,” meg az apostol ujjongó felkiáltása: „Aki Krisztusban van, új teremtés az!” Azután ha magunkra nézünk, meg egymásra, csalódottan állapítjuk meg, hogy ímé maradt minden a régi, nincs semmi igazán új! Maradtam ugyanaz a nyomorúságaival, bűneivel megküzdeni nem tudó ember, aki mindig is voltam. Hát nincs győzedelmes élet? Törődjünk bele, hogy a Jézusban való hittel is rabjai maradunk az önző vágyainknak, testünk, vérünk kívánságainak, egy-egy leküzdhetetlen szenvedélynek, egész utálatos természetünknek? Törődjünk bele, hogy nincs győzedelmes élet? Nem! Ne törődjünk bele! Mert a bibliai történeteken át éppen arra biztat Isten, hogy igenis van győzedelmes élet.

Szintén egyik ’69-es prédikációjában az ima erejéről beszél. Azt tapasztalom, hogy ma sokan nem értik, érzik, mi is a valódi ima. Nem abszurd, hogy többen imádkoznak azért, hogy ők nyerjék meg az ötöst a lottón, vagy hogy legyen még az akciós termékből a boltban, mire odaérnek? Mit mond erről a lelkész? Hívő embereknek gyakran szokott problémája lenni az imádság általában. És ez nem is csoda, mert ha igaz – márpedig igaz –, hogy az imádság a hívő embernek lélegzetvétel, akkor az imádság valóban nagyon központi szerepet tölt be minden hívő embernek, tehát mindnyájunknak az életében. A kérdés így hangzik: Olyan gyakran mondják, hogy milyen sokat jelent az imádság a számunkra. Jézus is mindig újra és újra biztat, hogy csak imádkozzunk és kérjünk, zörgessünk és keressünk, de én nem érzem az erejét! Mondom, mondom, de utána éppen olyan gyenge és erőtelen vagyok, mint előtte. Miért? Azt hiszem, akármelyikünk feltehette volna ezt a kérdést, akik most itt ülünk, mert mindnyájunknak van ehhez hasonló tapasztalatunk. Arról van szó, hogy milyen nagy erő van az imádságban! És kétségtelen, hogy ez nagyon merész állítás, hiszen már magában azt is nagyon merész dolog föltételezni, hogy van egy láthatatlan, de valóságos Valaki, Aki hallja egyáltalán, és meghallgatja a mi Hozzá szóló esedezéseinket és imádságainkat. És ez az imádság, amit mi el szoktunk mondani itt a templomban, vagy otthon, a magányos csendességünkben, az nemcsak egyszerűen egy kultikus, megszokott esemény. Nem autoszuggesztió-féle lelki jelenség, hanem tényleg olyan valami, aminek reális értelme és gyakorlati haszna van. Tényleg merészség föltételezni azt, hogy az imádság révén mintegy kapcsolat létesül közöttem és az Isten között, a föld és a menny között. Pedig erről van szó! De soha ne felejtsük el, hogy ezt a kapcsolatot nem én vettem fel, hanem az Isten vette fel először a kapcsolatot velem. Nem én tárcsáztam fel valami lelki telefonautomata készüléken a mennyet a láthatatlan űrben, hanem onnan hívtak fel először engem. Nem én szólítottam először az Istent, hanem mindig, újra és újra Ő szólít meg engem. És én már csak válaszolok erre a hangra, ami hozzám érkezik onnét. És ezek a hangok és mennyei üzenetek szakadatlanul érkeznek hozzám! Csak az a baj, hogy nem vagyunk mindig kellőképpen ráhangolva! Valahogyan úgy van, mint ez a templomtér, ahol most együtt vagyunk. Tele van sokféle rádióhullámmal. Nem látjuk, pedig itt vannak, nem halljuk, pedig itt rezegnek. De amelyik pillanatban egy megfelelő vevőkészüléket, egy rádióvevőt állítunk ide, és azt működésbe hozzuk, megszólal közöttünk az a muzsika, ami az előbb is itt volt, csak éppen nem volt hallható. Valahogy a lelkünknek is van egy ilyen titokzatos vevőkészüléke. Nevezzük azt hitnek. Hogyha beállítjuk és ráhangoljuk a mennyei hullámhosszra, akkor egyszerre hallhatóvá válik számunkra a mennyei adás.

Joó Sándor igehirdetései több mint 40 év távlatából is maiak, aktuálisak, frissek, szívet melengetők, az örökkévaló Isten örök Igéje szól rajtuk keresztül. S bizony nem árt, ha a fiatal nemzedék is megismeri örök érvényű gondolatait.

(Készülj Istened elé – Joó Sándor igehirdetései; első kiadás (1983), kiadó a Torontói Első Magyar Református Egyház és a Kanadai Magyar Református Lelkészegyesület; a harmadik, bővített kiadás 2014-ben jelent meg Budapesten)

M.A.