2015.08.21.

Csurka István: A rendszer

Ez a rendszer, Medgyessy, Gyurcsány, Hiller, Pető Iván, Kuncze Gábor és Kis János ávós gyökerű rendszere mindenütt az alapokat támadja. Az elmúlt századok félelmetes tömegű információt, tapasztalatot, emléket, tudást halmoztak fel, s amíg ezt a bandát nem hagyta magára telepedni a nemzet, ez a hatalmas tudásmennyiség a közös, nemzetkénti megmaradást szolgálta, még akkor is, ha időnként, mint minden más élő szervezetben, felléptek zavaró tényezők. Rossz, sőt bűnös változatok is keletkeztek. Most azonban csak a beteges mutációkat hajszolja a rendszer. Ugyanakkor pusztít minden természetest, hagyományost és az élet szolgálatában állót. Nincs egyetlen olyan mozdulata, ami a magyarság érdekét, megmaradását szolgálná.

Ennyi tudás és tapasztalat birtokába, a bolsevizmus és neoliberalizmus házasságának, nemzetellenességről szóló információknak ebbe a bőségébe sem a Kádár–Aczél-korszakban, sem a Horn-pufajkizmus idején nem jutottunk, mint ebben a három évben, amely a magyar történelem legsötétebb árnyaként suhant el felettünk. Ez kvinteszenciája mindannak, amit ez az ideológia és hatalomgyakorlás Lenin óta előhívott magából. Lenin, majd Sztalin, nálunk előbb Rákosi, aztán Kádár gu lág gal, majd börtönnel és akasztófával csináltak rendszert, Gyur csá nyék és a kétpártrendszer kifinomult terrorja – egyelőre – akasztófa nélkül gyilkol. Pokoli zűrzavart teremt, elárasztja hazugságokkal a közéletet, végső soron elveszi a nép életkedvét. Az általános kilátástalansággal öl. Azt a reményt is elveszi az emberektől, hogy valaha rend lesz ebben az országban. Időnként egy-egy kábítószerekkel fűtött buli, amikor kitombolhatod magad, aztán pedig a hétköznapok végtelen sora, amikor csak másod- vagy harmadrendű pária vagy, tengődsz, és nem hívnak senkinek. Az ifjúság egy része ezekért a tébolyult órákért mondjon le az értelmes munkáról, a családalapításról, a tanulásról és a jövőről. Összesítve: a nemzet önmagáról.

Szent István napja előtt, most nem ünnepi cikket írok, hanem számvetést készítek. Elsőre az oktatást, a kultúrát és a tájékoztatást, a tudatipart teszem vizsgálatom tárgyává. Mi maradt magyar ezekben? Maradt-e még valami magyar ezekben?

Kezdjük előbb az oktatással. Az oktatási tárca nem tudta, mert nem is akarta rendesen lebonyolítani az érettségiztetést és a felvételiket az egyetemre. Az érettségi tételek kiszivárogtak. Az iskolaigazgatókat Budapesten, hajnalban egy sportpályára rendelték, és nehéz dobozokban cipeltették velük az új tételeket, s ezzel a felelősséget is a nyakukba akasztották, hogy aztán a jelesen érettségizők egy része ne kerüljön be az egyetemre. Egy fiatalember nyolcévi kemény munkája, tiszta törekvése és egy család figyelme, alkalmasint nélkülözése, erőfeszítése ment semmibe azért, mert különórák megfizetésére már nem voltak képesek. Megindult egy újfajta kontraszelekció, amelyben csak azok voltak előnyben, akiket drága különórákon tudtak szüleik taníttatni, mert az a nyelvtudás, amit adott esetben az alma mater jelessel honorált és ami az egyetemen eddig továbbfejleszthető volt – különórák és külön díjazás nélkül, természetes módon –, az most elégtelennek bizonyult, mert nem fizetett meg érte senki. Ennél ravaszabb, csak a gazdagabbakat szolgáló kontraszelekciót még nem alkalmaztak ebben az országban. Ha hagyjuk, jövőre továbbfejlesztik, és születési anyakönyvi kivonatot is fel kell mutatnia a diáknak, és jaj neki, ha csak magyar szülők megkeresztelt gyermeke, és nincs a felmenői között volt ávós, szavatolt marxista, vagy legalább egy olyan polgárbarát, aki csak egy-két magyar polgárt jelentett fel, húzott ki a jutalmazási és kinevezési listáról.

Kevesebb magyar tudóst akarnak látni, kevesebb kutatót és egyetemi oktatót, kevesebb tanárt és orvost, és mindenütt elsősorban azokat, akik számára fenntartják ezeket a pályákat. A vezetésre jogosító tudást egy szűk kör között akarják szétosztani. A cél egy uralkodó kaszt kialakítása, amelyik már nem magyar, hanem nemzetközi, gyökértelen és lehetőleg megbízható származású, azaz zsidó vagy valamilyen mértékben odakötött.

Itt meg kell állnunk egy pillanatra, és fel kell tennünk a kérdést, hogy kiknek a kezében van az ország, kik vezetik a társadalmat. Ezt a kérdést sosem teszik fel. Ez tilos és veszélyes. Ha erre a kérdésre úgy válaszolunk, hogy az országot zsidók birtokolják és vezetik, nem teljesen helyes választ adunk. Nem így van, mert a hatalombirtoklásból, a vezetésből a tisztességes magyar és magyar érzelmű zsidó honfitársaink kimaradnak. Kimarad sok vallásos ember, sok kis- és nyárspolgár, iparos, kereskedő és szorgos, munkájából élő ember, aki rosszallva és sokszor félelemtől eltelve nézi, mit művelnek sokszor a nevében maffiózók, gonosztevők, a hatalom és a bosszú megszállottai, a magyarság ellenségei, az idegenség és sokszor Izrael és Amerika megbízásait teljesítők. Akkor járunk közel az igazsághoz, ha azt mondjuk: Magyarországot ma egy volt marxista – és marxizmusába mindenkor visszaállni kész –, sztalini diktatúrára hajló, legfeljebb kétszázezer tagot számláló szűk elit vezeti, amelynek vezető posztjait ilyen marxisták, ávósok utódai, ávós szellemiségűek vezetik, igazgatják. Fosztják meg, a példánál maradva, a tisztes érettségizéstől.

Az oktatásért most Magyar Bálint oktatási miniszter a felelős. Kicsoda Magyar Bálint? Az azonos nevű félarisztokrata színházi dramaturg fia, aki a Nemzeti Színház vezetői között maradt a zsidótörvények idején is, Kiss Ferenc alatt is. Anyja, Siklós Olga, esztétikát tanított a Színművészeti Főiskolán 1952-ben, amikor engem oda felvettek. A főiskolát akkor a cionista-marxista, sztalinista Simon Zsuzsa igazgatta. A származás semmit nem magyaráz meg, Magyar Bálint lehetne nevéhez méltó magyar vezető is, de belőle a marxista jelleg ütközött ki, s egy teljesen magyarnép- és nemzetellenes oktatást hoz létre, illetve e létrehozás érdekében tönkreteszi a még meglévő nemzeti oktatást, az egyházi iskolákat, a minőségi magyar nevelést. Nem a származás a lényeg, hanem a program. Magyar Bálint programja nem magyar, hanem neoliberális, marxista, ávós gyökerű és zsidó, annak ellenére, hogy ő maga nem az.

A Magyar Rádiót most a saját közalapítványi kuratóriumának elnöke, egy, az átvilágítóbírói testület által ügynökmúltja miatt elmarasztalt egyén, bizonyos Gellért Kis Gábor akarja tönkretenni. Az illető híres pártállami krakéler, és természetesen hitetlen, marxista zsidó. Elődje, illetve támogatója, a kuratórium másik tagja, Agárdi Péter, akit Aczél György egyszer már kihelyezett a Rádióba alelnöknek, hogy magyartalanítsa. Régi pártközpontos elvtárs ő, s szép neve felkínál egy játékos irodalmi futamot. Az Agárdi Péter név véletlenül-e vagy sem, azonos Heltai Jenő verses vígjátékának, a Néma Leventének a főhősével. Ezt a kedves kis darabot ma is sokat játsszák, és a közönség még mindig jól szórakozik rajta. A darabot az általam is nagyra becsült Heltai Jenő írta, akit eredetileg Hertzlnek hívtak, s aki unokaöccse a cionizmus megalapítójának, Hertzl Tivadarnak. Heltai Jenő a magyar irodalom és újságírás, versírás méltán megbecsült alakja, a Nyugat nemzedék tagja. Nevéhez fűződik a „mozi” szavunk feltalálása. Heltai Jenő magyar író, Agárdi Péter, a létező, magyarellenes, marxista, s hogy milyen származású, az szinte mellékes. Apja Agárdi László, anyja Wassermann Klára. Most éppen azon fáradozik, hogy száz százalékban visszavegye a Magyar Rádiót a marxistáknak. Ötven százalékban el sem vesztették.

(2005)