vissza a főoldalra

 2015.08.28. 

Csúcsra ért a szerény klasszis

Amikor már nem számított rá, akkor nyert egyéni vb-aranyat Imre Géza

Már eltelt egy kis idő a vb-aranyat eldöntő asszó győztes találata óta, így nyilván önben is ülepedett a siker okozta eufória. Időben némileg távolodva, miként éli meg, hogy ennyi év után összejött az egyéni vb-cím?

 –Be kell vallanom, nem sokat ér, hogy eltelt egy kis idő, még mindig ugyanúgy hitetlenkedem, és valóságos csodának, meseszerű történésnek élem meg így, a pályafutásom vége felé járva, az egyéni világbajnoki cím megszerzését. Nem is tudnám elfelejteni a diadalt, mert nagyon sokan keresnek, gratulálnak még a mai napig is. Csodálatos érzés, hogy nyerni tudtam, főleg annak tükrében, hogy ennél nem is lehetett volna erősebb a mezőny. Mindenki jelen volt, aki számít a férfi párbajtőrben, és ráadásul a legnagyobb klasszisok közül többekkel a páston is meg kellett küzdenem.

 Önt mindenki igazi, hamisítatlan csapatemberként említi, aki mindig alárendeli egyéni szereplését a csapat sikerének. Nem nehéz egy élsportolónak rendre háttérbe szorítani önmaga egyéni sikerét a csapat eredményessége mögé?

 –Ez azért egy összetett dolog. Ott kezdődik, hogy mindig kiváló csapatban, nagyszerű társakkal vívtam együtt. Ez most nem valami púder, hanem a valóság, amit igazol, hogy az esetek jelentős részében az élmezőnyben végzett az aktuális világversenyen a párbajtőr-válogatott. Ehhez viszont az kell, hogy a csapat tagjai képesek legyenek felülemelkedni a saját ambícióikon, és amikor arra van szükség, tudjanak csapatban gondolkodni. A dolgok egyébként is összefüggnek, hiszen a versenyeken majdnem mindig van olyan a csapatból, akinek éppen kevésbé megy a vívás – velem is megesett ez jó néhány alkalommal –, és olyankor a csapattársak teljesítménye viszi a vállán a gyengébben szereplő társat. Ez így van rendjén. Ami pedig az egyéni ambíciókat illeti, valamilyen szinten személyiség-függő is, hogy kit mennyire motivál egy versenyen az egyéni siker, és mennyire a csapat diadala. Kétségtelen, hogy én inkább az utóbbi kategóriába tartozom, de ez nem azt jelenti, hogy ne próbáltam volna meg mindig egyéniben is a lehető legjobb eredményt elérni.

 Ez most, a moszkvai vb-n sikerült is! Ha most eltekintünk a végeredménytől, és csak a névsort nézzük, akikkel megmérkőzött, akkor mennyire volt nehéz sorsolása?

 –Két koreai, egy svájci, egy ukrán, egy kínai és egy francia ellenfelem volt. Közülük az egyik koreai srác, az ukrán fiú, illetve döntőbeli francia ellenfelem a világ közvetlen élvonalát képviselik, a mezőny legjobbjai közé tartoznak. De általánosságban is azt lehet mondani, hogy az elmúlt évtizedek sportágban bekövetkezett átalakulása miatt ma már nem igazán van könnyű asszó, különösen a legnagyobb versenyeken. Azok a nemzetek, akik mindig is jók voltak vívásban, mára elveszítették a korábbi, egyértelmű hegemóniájukat, és nagyon kiegyenlítetté vált a mezőny. Ez pedig együtt jár azzal is, hogy nem csak a megfelelő fizikai állapot fontos, hanem az aktuális koncentrációs készség és a mentális felkészültségi állapot is, hiszen az esetek jelentős részében apró nüanszok döntik el az asszók végkimenetelét.

 Ez most is így volt, hiszen két asszóját is egyetlen tussal, 15:14 arányban nyerte meg. Ennyire jó állapotban volt mentálisan, vagy másra vezethető vissza a szoros asszók megnyerése?

 –Igen, az ilyen szoros asszók végkimenetelét illetően döntő fontosságú a mentális állapot. Számomra is meglepő módon nagyon könnyeden, jól ment a vívás az egész versenyen. A korábban olykor jellemző görcsösség, amely a túlzott akarásból, bizonyítási vágyból is fakadt, most nem hátráltatott. Nem éreztem a terhet, sőt, bizonyos értelemben a tét sem foglalkoztatott. Ahogy haladtam előre, mindig csak arra koncentráltam, hogy itt egy asszó, amelyet szeretnék megnyerni, nem mélyedtem bele abba, hogy ez most a nyolc közé vagy a négy közé jutásról dönt-e éppen, netán az aranyról, csak a vívással foglalkoztam, és mint az eredmény mutatja, az bejött.

 Amikor a döntőben 14:14 volt az állás, mi járt a fejében? Hogyan tudta kizárni, hogy ez a tus most a világbajnoki címről dönt? Vagy pont az a titok, hogy nem zárta ki?

–Mindenképpen ki kell zárni a tétet! Aki már látott párbajtőr-versenyt, az pontosan tudja, hogy milyen kevés idő van egy-egy találat után. Szinte azonnal folytatódik az asszó. Éppen ezért, aki két tus között elkezd agyalni, az még akkor is vereséghez vezethet, ha az asszó elején járunk, 14:14-nél viszont egyenlő a biztos vereséggel. Ilyenkor el kell felejteni, hogy mekkora tét van, kizárólag arra kell koncentrálni, hogy miként járjunk túl az ellenfél eszén.

 A döntőbeli ellenfele sem akárki a férfi párbajtőrben...

 –Igen, a francia Gauthier Grumier a világ egyik legjobbja, aki jelenleg vezeti is a férfi világranglistát a szakágban. Ennek ellenére végig azt éreztem a páston, hogy akkor és ott én vagyok a jobb. Megértettem a vívását, ha lehet így fogalmazni, ráéreztem, hogy mivel lehetek sikeres ellene aznap. A döntő után őszinte csalódottságot, elkeseredést láttam az arcán. Egyértelműen nyerni szeretett volna, mert egyéniben ez még nem sikerült neki. Kétszer lett már vb-második, és ő sem fiatal már, elmúlt 30 éves. Szerintem átérezte, hogy talán nem lesz még egy ekkora sansza egyéni vb-aranyat nyerni.

 Az elmúlt években több ízben is felvetette, hogy ideje visszavonulnia, de szerencsére mégis folytatta a versenyzést. Újsütetű egyéni világbajnokként, egy évvel a riói olimpia előtt, remélhetőleg most már nem gondolkodik a visszavonuláson.

 –Kétségtelen, hogy Londonból úgy jöttem haza, hogy befejezem, mert nagyon csalódott voltam, hogy kikaptam norvég ellenfelemtől. Aztán kicsit lehiggadva annyiban módosítottam, hogy egy évet még vívok. Ennek oka az volt, hogy 2013-ban ugye Budapesten rendezték a vívó világbajnokságot, és úgy terveztem, hogy hazai közönség előtt, egy szép eredménnyel szeretnék elbúcsúzni a versenyzéstől. Ám miután megnyertük a csapatversenyt és világbajnok lettem, elbizonytalanodtam. Rövid mérlegelés után a folytatás mellett döntöttem, de most, Moszkva előtt azt mondtam Beának, a feleségemnek, hogy ez immár tényleg az utolsó vb-m lesz. Erre most itt a győzelem. Kettősség munkál bennem, mert egyrészt ugye adott a helyzet, hogy a csúcson hagyhatnám abba, viszont jövőre olimpia van, ami megint új dilemmát jelent. Nem tudom megmondani, hogy mit hoz a jövő, ám az biztos, hogy most már óvatosabb leszek majd, amikor a visszavonulásomról beszélek.

 Kicsit bonyolult az olimpiai kvalifikáció a vívóknál. Avasson be bennünket, hogy pontosan miként is lehet kvótához jutni?

 –Amióta a női kard is megjelent az olimpiai versenyszámok között, sokat változott a lebonyolítás. Azóta az a rendszer dívik, hogy minden olimpiáról lemarad egy férfi és egy női csapatverseny. Azért, hogy valamennyire mégis igazságos legyen a dolog, ez amolyan vetésforgó-rendszerben zajlik, ennek ellenére mi, férfi párbajtőrben már átéltük ennek a hátrányát, hiszen 2012-ben, Londonban éppen a mi csapatversenyünk volt az aktuális távol maradó a férfi vívómezőnyben. Nagy érvágás volt számunkra, hiszen jó formában voltunk, akár a végső győzelmet is megcélozhattuk volna. Rióból a női tőr és a férfi kard csapatversenyei maradnak majd el, ebben a két szakágban csak egyéni kvótákat lehet szerezni. Mi tehát két esélyt is kapunk, hogy ott legyünk, hiszen egyéniben és csapatban egyaránt lehetőségünk lesz kijutni Rióba.

 Ezek szerint álmodozik már olykor az olimpiáról?

 –Nem, nem álmodozom róla. Ez alatt nem azt értem, hogy nem szeretnék kijutni, mert persze, hogy szeretnék. Ugyanakkor legalább annyira szeretném azt is, hogy ne érjen semmiféle csalódás, amit az előzetes hiú ábrándok miatt kellene átélnem. Sokkal fontosabb, hogy a jövő tavaszig hátralévő négy világkupa-viadalon, és egyéb, a világranglista szempontjából fontos versenyeken minél jobban szerepeljünk egyénileg is, de főleg csapatban.

 Tessék, ismét a csapatot emeli ki!

 –Számomra ez egyébként is magától értetődik, de az olimpia esetében kétszeres oka is van. Amennyiben ugyanis valaki csak egyénileg szerez kvótát, akkor kizárólag az egyéni versenyen állhat a pástra. Ennek esélye egyébként sem sok, szinte hibátlan vívással lehetne csak felérni a világranglista legelejére, ami egyéni kvótát jelenthet. Ugyanakkor azok az országok, amelyek csapatként meg tudják szerezni az indulási jogot, automatikusan jogot nyernek az egyéni versenyen való indulásra is. Vagyis ha csapatban kvótát szerzünk, alapból megkétszerezzük az olimpiai részvételünket, és ezzel az ottani siker esélyét is.

 Ha álmodozni tudatosan nem is hajlandó, a remény azért él a kvótaszerzésre, ugye?

 –Természetesen. 2003 nyarán, egy évvel az athéni játékok előtt, sokkal kevésbé tűnt reálisnak a kvótaszerzés, mint most. Saját magunkon és edzőinken kívül más nem is nagyon bízott a kvalifikációnkban, mégis sikerült, sőt, az olimpián egészen a döntőig meneteltünk, és végül ezüstéremmel térhettünk haza. Most az akkorinál kedvezőbb helyzetből várjuk a további kvalifikáló versenyeket, így reménykedhetünk abban, hogy ott lehetünk Rióban.

Kovács Attila