|
 2015.08.28.
Faji lélek
Hóman Bálint: Ősemberek – ősmagyarok
Mielőtt a könyv
ismertetésére rátérnék, így augusztus 20. közeledtével,
engedje meg az olvasó, hogy szóljak Hóman Bálint Szent István
című munkájáról is. Miért fontos Hóman Bálint munkásságában
az 1938 végén megjelent Szent István? Elsősorban azért, mert
Hóman Bálint első tudományos munkájától – melyet 23 évesen
írt, és amely kötet formájában a Magyar városok az Árpádok
korában címet viselte – foglalkozott a korral, foglalkozott
Szent István alakjával, és végig ez maradt kutatásainak középpontjában.
A Szent Istvánnal, illetve az Árpádok korával foglalkozó munkáinak
a betetőzése, ami nem csak Magyarországon, hanem Ausztriában,
Németországban is ismert volt, a nevezetes Magyar történet
című munkája. Ez az első olyan kötet Magyarországon önálló
monográfiaként dolgozza fel Szent Istvánnak az alakját. Ennek
előtte a XVIII. század közepén egy németalföldi jezsuita
volt egyedül, aki Szent István életének egy latin nyelven írt
önálló kötetet szentelt. Tehát ez az első szakmonográfia
Szent István az életéről, amely tudományos igénnyel közelít
ehhez a problémához. Mik voltak ennek az előzményei? Az 1908-tól
kezdődő kutatásoknak a sorozata, illetve természetesen az
1928-tól kezdetben nyolc, majd öt kötetben megjelenő Magyar történet-i
munka, amelynek a fejezeteit Mátyás király uralkodásáig Hóman
Bálint írja. Kiérleltebb munka az 1938-as Szent István, inkább
tudományos, ésszerűsítő műnek számít, mint amilyen a
Magyar történet volt, amely szintén élvezetes stílusban íródott
Hóman Bálint részéről is és különösen a Mátyás uralkodásától
a magyar történelmet végigkövető Szekfű Gyula részéről.
13 fejezete van a kötetnek, ami az őstörténettől kezdve egészen
Szent István utódjainak, illetve a Szent Korona tannak a történetéig
követi végig a magyar történetet, tehát itt nem csak Szent
István koráról, hanem a messzi évszázadokba visszamenő előzményekről
és az Árpád-kor végéig tartó következményekről is szó
van a kötetben. Hogyan határozza meg az állam jellegét? Itt
nagyon érdekes szóhasználattal találkozunk, amit tulajdonképp
nem Hóman Bálint honosít meg, hanem tanítványai, Váczi Péter
és Deér József, és átveszi a tanítványaitól ezt a szóhasználatot,
miszerint az állam egy patrimoniális királyságot jelent, és
vallja azt, hogy a keresztény magyar monarchia elméleti alapjait
Szent István fektette le.
Nagyon fontos
gondolat az, miszerint a hatalmi szervezet közjogi és magánjogi
elemei a lehető legszorosabb kapcsolatban állnak egymással a
regnum, tehát a királyság anyagi alapját a patrimonium
jelenti, azaz a magángazdaság, a király magángazdasága,
hiszen ekkor Magyarország földjének nagy része még az uralkodó
birtokában van, Szent István a közhatalom birtokosa, egyben a
legnagyobb földesura is az országnak. Ezzel szemben már ennek a
műnek a megjelenése előtt, de ennek kritikájaként is Mályusz
Elemér, aki kiváló történész volt azt mondja, hogy nem
helyes ez a megnevezés, szembeszáll Deér Józseffel, Váczi Péterrel
és Hómannal, ő azt állítja, hogy itt egy karizmatikus királyságról
van szó. Ujvári Gábor történész szerint ez a két gondolat;
a Hóman által vallottak és a Mályusz Elemér által vallottak
tökéletesen összeegyeztethetők, hiszen Hóman a gazdasági,
kormányzati állam jellegére adja ezt a jelzőt, míg Mályusz
Elemér a karizmatikus jelzőt elsősorban az uralkodó
szellemi-tekintélyi hatalmára alapozza és mindkettő igaz
valahol. Ez a szellemi-tekintélyi hatalom Hóman Bálint Szent
István-jában is előjön, ő maga egyébként részben a pogány
hagyományra, részben pedig a keresztény királyoknak a
tiszteletére vezeti vissza ezt a karizmatikus hatalmat, csak nem
így nevezi meg, mint később Mályusz Elemér. A mű utóéletéről
annyit fontos megjegyezni, hogy Budapest székesfőváros a
Kazinczy-érmét az 1937-l939. évi ciklusra egyhangúlag Hóman Bálint
Szent István kötetének ítélte: „a nevezett három éves
periódusban megjelent történettudományi művek legkitűnőbbike.
Azzá teszi Hóman Bálintnak ezt a könyvét a szó szoros értelmében
tökéletesnek mondható kútfőkritikai megalapozás, másrészt
pedig a hős alakjának megmintázásában megnyilvánuló, igen
magas fokú történetírói jellemző tehetség, valamint a nagy
és nemes tárgyhoz illő, azt fáradság nélkül, kongeniálisan
követő magas és nemes történelmi stílus. Valóban a Szent
István-könyv Hóman Bálintot történetírói pályájának
legmagasabb pontján mutatja be, amelyre több mint egy emberöltönyi
fáradhatatlan tudományos munkásság után érkezett el.”
És akkor most térjünk rá az Ősemberek-ősmagyarok című
opuszra. Dr. Gedai István a 2014-ben kiadott könyv előszavában
leírja: Hóman Bálint 1951-ben halt meg a váci börtönben:
utolsó munkáját pedig kézirata és jegyezeti alapján 1985-ben
jelentette meg Szendrey Tamás Atlantában, a Monumenta
Historica Hungariae in Exteris sorozatában. Nemcsak a történetkutatás,
hanem a magyar társadalom is köszönettel tartozik azoknak, akik
szép példaként összefogva, hazánktól távol lehetővé tették,
hogy az embertelen körülmények között és miatt meghalt tudós
szellemi értéke halála után éljen és hasson. Köszönet érte,
mert 1985-ben az úgynevezett népi demokratikus Magyarországon még
egy szűk és zárt szakmai kör (Magyar Numizmatikai Társulat,
amely 1945-ben sem vonat vissza Hóman Bálint tiszteletbeli elnöki
címét) megemlékezése Hóman Bálintról ellen-és büntetőintézkedés
követelését váltotta ki a diktatúra egyes védőiből. A XX.
század ’30-as éveiben megjelent, Hóman-Szegfű néven ismert
„Magyar Történet” I-III. kötetei a magyar őstörténetet
és középkort dolgozta föl. Történészeink számára ma is ez
az alapvető összefoglalás. A magyar őstörténet azonban a
megjelent összefoglalás után is foglalkoztatta Hóman Bálintot.
A források elégtelensége nem engedte számára a kérdés lezárását.
A társadalomtudományok újabb eredményei a történész
gondolatait tovább vitték, egyes esetekben korábbi véleményét
módosításra késztették. Zavarta a fel-felbukkanó
dilettantizmus is, amely alkalmanként a társadalomnak „vonzóbb”
történelmet kínál, mint a forrásokat szigorú fegyelemmel értelmező
kutató.
A magyarok eredetéről így ír Hóman Bálint: az őstörténet
első legfontosabb feladata a nép eredetének és őshazájának,
a világ népei körében elfoglalt helyzetének tisztázása. Ez
úton juthatunk el egyéniségének és műveltségének a
megismeréséhez, életszemléletének és történeti magatartásának
a teljes megértéséhez. Az eredetkérdés megoldásához a nép
fajtajellegének a vizsgálata és nyelvének elemzése, az őshaza
problémájának a megfejtéséhez a régészeti emlékek és a történeti
forrásadatok együttes mérlegelése vezet. A magyar őstörténet
eme forrásai közül a nyelvi és a történeti anyag régóta
ismeretes, beható elemzésben is részesült, de kifogástalan értelmezésüket
a legújabb időkig nagyon megnehezítette az embertani és régészeti
anyag rendszeres felkutatásának és feldolgozásának a hiánya.
A kutatók – módszeres tudósok és lelkes műkedvelők – ezért
nem tudták és nem tudnak még ma sem egyöntetű álláspontra
és egyező eredményekhez jutni. Se szeri se száma a magyarokat
szinte valamennyi eurázsiai néppel – finnugorokkal és török-tatárokkal,
árjákkal és mongolokkal, etruszkokkal és pelazgokkal,
egyiptomiakkal és zsidókkal, pártusokkal és szkítákkal,
hunokkal és avarokkal, bolgárokkal és szavirokkal – több-kevesebb
jogon kapcsolatba hozó tudós elméleteknek és délibábos
feltevéseknek. Egyben mégis megegyeznek mindezek a tudósok és
műkedvelők; a történeti adatok ismeretében mind elismerik,
hogy a honfoglaló magyarok keletről jöttek mai hazánkba. Elődeiket
és honfoglalás előtti hazájukat vagy hazáikat tehát a Kárpátoktól
és a Balti-tengertől az Altaj–Tarbagataj–Tien-san hegységekig,
az északi tundravidéktől a Pontusig, Kaukázusig,
Kaszpi-tengerig és Iránig terjedő eurázsiai nagytájon kell
keresnünk. Ez a térség ősidők óta a népek országútja. Itt
vonult keresztül öreg földrészünk minden nyugatról keletre
és keletről nyugatra költöző népe. A déli mezőségeken a
Kr. e. 3. évezred óta egymást váltják a keletre áramló őstörök,
ősárja, hurri-kimméri-géta, trák népek, majd a nyugatra
visszaköltöző lovas nomád géták, urgok, szkíták, szarmaták,
alánok, hunok, bolgárok, avarok, türkök és az északnyugatról
délkelet felé induló gótok-gepidák s oroszok, vagy rúszok.
Szomszédságukban, a déli tengerek partvidékén délről jött
görög és perzsa gyarmatosok, arab, örmény és zsidó kereskedők
tarkították a vidék színes néprajzi képét. Az északi erdőövezetben
pedig paleoeurópai fajta lappok-szamojédek, finnugorok és szlávok
szivárogtak lassan nyugatról keletre. A népeknek ebben a
zavaros tömkelegében kell a magyar nép eleire rátalálnunk,
hogy faji jellegüket, nyelvüket és ősi környezetüket
megismerve legrégibb őshazájukba is eljuthassunk.Hosszú, göröngyös
út vezet idáig, sok nehéz probléma, megannyi akadály áll az
utas előtt, de az embertani, nyelvészeti és régészeti kutatások
újabb eredményei megadják a módot a leküzdésükre. Kalauzolásuk
mellett immár tisztán látjuk a magyarság faji hovatartozását
és legősibb rokoni kapcsolatait. Megerősítő tanúságtételük
ott is eligazít, ahol a történet írott forrásai elapadnak, a
betűvetést még nem ismerő legrégibb őskorban. Mielőtt ezen
az úton elindulnánk, ki kell térnem a magyarság ősi
kapcsolatainak, nevezetesen a magyar–bolgár és
magyar–ugor–szamojéd érintkezéseknek a kérdésében
elfoglalt korábbi álláspontom módosításának az indoklására.
Mikor és hogyan jutott és juthatott el a magyarok legközelebbi
rokonának vélt obi-ugorok kezdetleges életszínvonalán élő
erdei halász-vadász nép az Urál vidékéről a Fekete-tenger
mellékére? Mikor, hogyan és milyen hatás alatt alakult át ez
a kezdetleges nép szkíta-török műveltségű lovas nomád néppé?
Mikor, hol és milyen körülmények között jutottak érintkezésbe,
majd szorosabb kapcsolatba a magyarok ősei a 6–7. századi bolgár-török
szomszédaikkal és élettársaikkal? Minő része volt ennek a török
elemnek a magyar népiség, a magyar kultúra és a magyar életformák
kialakításában? Ezek a kérdések voltak eddig a magyar őstörténeti
kutatás legnehezebb próbakövei. Megoldásuk ismereteink fogyatékossága
miatt csak kisegítő feltevések s a nehézségeket áthidaló
elméletek közbeiktatásával volt lehetséges. Az a mindenképpen
helytálló felismerés, hogy a vogul-osztják-szamojéd műveltség
színvonalán álló erdővidéki nomád halászok semmiképpen
sem vergődhettek át a kelet-európai mezőségen a Fekete-tenger
partvidékére, szükségképpen vezetett ahhoz a feltevéshez,
hogy a lovat – nyelvünk tanúsága szerint – már az ugor
korban ismerő és gazdaságában használó magyar ősnép még
az uráli őshazában valamely lovas nomád nép hatása és
uralma alá került, s így váltott műveltséget, s hogy ennek még
a délre költözés előtt meg kellett történnie. Az obi-ugor,
vagy akárcsak a finn-permi népekkel azonos életszínvonalon élő
erdei nép a nyugat és dél felé áramló néphullámok elől
mindenesetre északi vagy északkeleti irányba húzódott volna,
ahogy a magyarok finn és permi rokonai és vogul-osztják élettársai
is tették. A műveltségadó népet a magyarság Pontus-vidéki
kapcsolatainak figyelembevételével előbb a magyarok, majd a későbbi
időben a bolgár-török népek közt kerestük. Feltevésünk
szerint a magyarság ezek hatása alatt alakult volna át lovas
nomád pásztornéppé, s az onogur-bolgár szövetség keretében
bolgár-török vezetés alatt költözött volna a Kr. u. 5. században
déli hazájába. Az a feltevés is felmerült, mintha már Kr. e.
600 és 200 közt virágzó ananioni bronzkultúrát is a bolgár-törökök
hozták volna az Urál-vidéki magyar őshazába. Ma már tudjuk,
hogy sem a bolgárokat, sem más török népeket nem kereshetünk
ily korai időkben az Urál vidékén. Először Kr. u. 4. században
találkozunk velük a magyar őshaza közelében, mikor a hunok elől
nyugatra költöző bolgár törzsek az Urál-vidékre érkeznek.
A magyarok ősei a hunokkal és a bolgárokkal egyaránt csak a
Kr. u. 4. században kerülhettek érintkezésbe, s a magyar-bolgár
politikai kapcsolatok csupán az 5–6. században alakulhattak
ki. Ahhoz pedig, hogy egy erdei halász népből lovas nomád nép
váljék, ily rövid idő semmiképpen sem elegendő. A
kezdetleges műveltségi színvonalon álló népek sokkal
merevebben ragaszkodnak régi életformáikhoz, mint bárki más,
s ezért az átalakulás folyamatának hosszú századokon át
kellett tartania. Az obi-ugorok életszínvonalán álló nép
pedig – mint maguknak az obi-ugoroknak, szamojédeknek és
lappoknak a példája bizonyítja – a régi életmódjának
megfelelő erdővidék határán még hosszas együttélés esetében
is alig lehetett képes ily nagy horderejű kultúrhatás befogadására.
Mindezek alapján a magyarság nyugat-szibériai és Urál-vidéki
bolgár-török érintkezéseinek és a bolgárok hatása alatt végbement
kulturális átalakulásnak a hipotézisét végig el kell ejtenünk.
De ma már nincs is szükségünk ily feltevésekre. Az embertani,
néprajzi, régészeti és nyelvtudományi kutatások újabb eredményei
felesleggé tettek minden áthidaló elmélet igénybevételét.
Az egymással rokon paleoeurópai fajta lappok, obi-ugorok és
szamojédek testi és lelki alkata – látni fogjuk – merőben
különbözik a magyarokétól, s a többi finnugor népekétől.
Ezek őseit nem is ismerjük oly kezdetleges állapotban, aminőben
amazok mindmáig élnek. A finn-magyar ősnép már az őshazájában
is sokkal fejlettebb életformák közt és magasabb műveltségi
színvonalon élt paleoeurópai élettársainál. A főképp halászatból
s emellett vadászatból élő kezdetleges népekkel szemben a
finn-magyar már az őskorban állatokat is tartó és földet is
megművelő erdei vadásznép volt. Az obi-ugorokat és szamojédeket
ily módon ki kellett rekesztenem az ősmagyarok közeli rokonsága
köréből, s meg kellett állapítanom, hogy a szittya-hun eredet
tudatában nevelkedett régi magyar nemzedékek helyes ösztönnel
riadtak vissza a lapp-vogul-osztják-szamojéd rokonság
nyelvtudományi alapon kikövetkezett gondolatától. Csak akkor tévedtek
és tévednek mai követői is, amikor a kezdetleges paleoeurópai
fajta „halszagú atyafiakkal” együtt a magyarsággal faji
alkat, nyelv, műveltség tekintetében egyaránt rokon, s vele közös
eredetű finn-permi atyafiságot is megtagadták, viszont a mongol
rokonság tudatába – a hunok és a tatárok történeti szerepét
kedvezően értékelve – szó nélkül belenyugodtak, holott a
magyarság faji összetételében a fehér bőrű „turáni”,
vagyis eurázsiai elemekkel együtt népünkbe olvadt mongol elem
egészen alárendelt szerepet tölt be.
A magyar fajta is igen érdekesen írja le Hóman. Szerinte
a magyar nép a többi európai néphez hasonlóan különféle
fajtaelemek foglalata, mégis fajilag meghatározott történeti
alakulat. Alaprétege a kelet-európai fajta, mellyel később elő-ázsiai,
dinári és turáni fajta elemek egyesültek tartós életközösségre,
s az így kialakult „magyar fajta” magán viseli mindhárom ősi
fajtaelemének örökölt s a természeti körülmények változása,
a természetes osztódás és különböző vérkeveredések nyomán
szerzett testi és lelki bélyegét. S ez a keveredés nagyon
szerencsés volt. Az óvatos, tépelődő, sokszor határozatlan,
de higgadt, kitartó, állhatatos kelet-európai emberből hiányzott
a hirtelen cselekvés és a nagyvonalú szervezés képessége.
Annál nagyobb volt megtartó, konzerváló ereje. Az öntudatos,
ötletes és tettre kész turáni és elő-ázsiai ember mestere a
kalandos vállalkozásoknak és nagy távlatú katonapolitikai
szervezésnek. Könnyen lobbanó és csüggedő kedélye és állhatatlan
természete azonban képtelenné tette a kitartásra és a tartós
ellenállásra. Csak másfajta népelemekre telepedve s azokkal
elvegyülve tudták szervezéseik és államalapításaik tartósságát
biztosítani. A sumerok, hattiak, lüdek, punok mediterrán-orientális
népelemekkel vegyülve alakították ki a maguk történeti államszervezeteit.
A turáni fajta népek közül is csak azoknak az államalakításai
– így a bolgár és oszmán-török államok – bizonyultak
tartós államalakulatoknak, melyekbe a szervező turáni elem másfajta
népelemekre építve alakította ki a maga politikai életformáját.
Hóman kijelenti, hogy a magyarság is a történet előtti időkben
végbement szerencsés vérkeveredésnek köszönheti, hogy sokáig
laza szervezetben élő finn-permi rokonaival ellentétben korán
nemzetté szervezkedett, államot alakított, s a művelődés
magas fokára emelkedett, és emellett államát, intézményeit,
népi kultúráját – sorra elhanyatló kimméri és török
rokonaival ellentétben – állandósítani és a sors minden
csapása ellenére immár egy ezredéven át fenntartani tudta.
Hóman Bálint
ezt a kéziratban és jegyzetekben fennmaradt munkáját aligha
tekintette a téma lezárásának. Olvasásakor az az érzésünk,
mintha a nagyon sokat tudó kutató meditációját hallanánk a
rendkívül szerteágazó, éppen ezért bonyolult témáról.
Mint aki tudja, hogy a leírt élményének ellenkezője is igaz
lehet. Ezt csak a legtöbbet tudó, szerény tudósok tudják érzékeltetni.
(Hóman Bálint:
Ősemberek – ősmagyarok; Kairosz Kiadó, 2014.)
M.A.
|
